Szerző: Almosd (Page 32 of 39)

Álmosd településszerkezetét, építészeti karakterét a tájföldrajzi adottságok mellett döntően meghatározta társadalmának kisnemesi jellege.

 

A községet a közepén lévő nádas, mocsaras terület két részre osztja, melyen a Gátnak nevezett út vezet át, az köti össze a falu két részét. Bár az 1880-as években az Alsó Nyír-víz Szabályozó Társulat által kiépíttetett kanális a nádas mocsaras rész vizének levezetésére jött létre, eredeti funkcióját nem sikerült betölteni. A napjainkig részben megmaradt, a falut átszelő mocsaras, nádas rész volt a hátsó erődítménye, illetve védelmi vonala a templom és lelkészlak előtt épített magas kőerődítménynek, mint a nagyváradi vár külső védelmi elemének. Más feltételezések szerint a templomok erődszerű kőfallal való körülvétele a reformáció védelmére szolgált, hiszen csak a református templomokhoz épültek ilyenek, mint az a bihari Álmosd mellett a hajdúvárosok (Hajdúdorog, Hajdúnánás, Hajdúszoboszló) építészetében tapasztalható.

 

Álmosdon, a ma Bagaméri-érnek nevezett patak mentén kiemelkedő földháton magasodik az erődített templom, kitűnő rálátással a hídra. Ettől a központtól két oldalra nyúlik el a lakóterület, a patak mentén, s a későbbi fejlődés eredménye a párhuzamos utcák megjelenése, a patakon túli megülés. Az álmosdi népnyelv mindmáig megkülönbözteti a falu két települési egységét Magyarfalu és Oláhfalu néven.

 

A hagyomány szerint a törökdúlás idején Álmosd lakói állataikkal az egykori település gödrös, bokros részén rejtőztek el, a kiéhezett marhák azonban bőgésükkel elárulták búvóhelyüket, s így a falu lakóinak nagy részét lekaszabolták. A törökdúlás szomorú emlékének tulajdonítják a Magyarfalu egy részének „Bőgő” elnevezését (a későbbi Szabadság tér). A lakosság pótlására telepítették le az idegeneket, így jött létre az Oláhfalu, ahol a román görög katolikus vallású jövevényeknek telkeket adtak.

 

A történeti adatok szerint sokkal inkább úgy tűnik – mint arról már korábban szóltunk –, hogy a románok betelepítésére jóval később került sor. Maga a falurész is kezdetben Oláh utca és nem Oláhfalu névre hallgatott, és nemcsak görög katolikusok, de kisebb számban reformátusok lakhelyéül is szolgált, erre utal, hogy 1852-től a református egyháztanácsban a falu mind az öt akkori utcájáról – Nagy utca, Kis utca, Gatyaüllet, Újsor és Oláh utca – találunk presbitereket. Feltehetően először a Selindi utca (az Érselindre vezető út mentén – a mai Kossuth utca), majd fokozatosan a Székelyhídi (ma Rákóczi) és a Sziget (a mai Táncsics Mihály ) utca betelepülése révén épült ki az Oláhfalu.

 

Álmosdon a XIX–XX. század fordulóján még a következő utcanevekkel találkozunk: Jeruzsálem, mely a falu központjának a Piac tér, Vásártér körüli részét foglalta magában, mivel a zsidó lakosság ezen a részen települt le. Sajátos néphumort tükröz a Minek ide utca (a mai József Attila ). Elnevezése a néphagyomány szerint úgy keletkezett, hogy amikor az 1880-as években a zsákutca kiépült, s az új lakók a szomszédos Ivánka tagbirtokra átengedték apró jószágaikat, Engl‰nder bérlő mindig ezzel a kifakadással űzte el őket: „Minek ide utca!” Alakjáról kapta a nevét az egyébként Kokadi utcának nevezett Gatyüllet vagy Gatyaület elnevezésű páros házsor, amelyből később már kettő is volt: a Kis-Gatyaület és a Nagy-Gatyaület utca. Az első világháborút követően kiépült falurészt Doberdónak nevezték a falu lakói. A második világháborút követően sokan építkeztek az új osztásként létrejött Szabadságtelepen, Dózsa-telepen.

 

A telkek általában téglalap alakúak. A régi kúriák kertes, fás előrésszel, általában keresztben, az utcafronttól beljebb helyezkednek el, a parasztporták házai a telek hosszában.

 

Az 1910. évi felmérés szerint a település 2136 főnyi lakossága 417 lakóházban élt. Közülük csupán 21 épült kőből vagy téglából, s mindössze 34 háznak tettek kő vagy tégla fundamentumot a vályogból vagy sárból készült falazata alá. A lakóházak túlnyomó többségének (86 százalékának) alapozása és fala is vályogból vagy sárból épült. A tetőzet közel háromnegyede náddal vagy zsúppal fedett, 75 ház cserép- vagy bádogtetőt viselt, 35 zsindelyt.

 

Fél évszázaddal később, 1960-ban már 696 lakóépületet írtak össze, 715 lakással. A lakóházak több mint egynegyede (192) még a XIX. század folyamán épült. A települési nagy lakásínséget mutatja, hogy a második világháborút követő másfél évtized során 272 újabb épült. (Miközben háborús károk a lakóépületekben számottevően nem keletkeztek.)

 

Az 1960. évi állapotok még mindig magukon viselik a település lakóinak vagyoni helyzetéből eredő korábbi különbségeket. Még ekkor is a hagyományos, olcsó építési anyagok és technikák uralkodnak. Akárcsak 1910-ben, fél évszázad múltával is csak mindössze 21 kőből és téglából készült lakóépület volt a faluban. Bár megnőtt a beton-, tégla-, kőalapra vályogból és sárból épített házak száma (315), a lakóépületek 51,4 százalékának mind az alapja, mind a fala vályogból és sárból készült. 616 lakásnak döngölt földes volt a padlózata is, melyet időről időre „lócitrom”, vagyis lóürülék és agyagos sár keverékével mázoltak és sárga homokkal szórtak fel.

 

Még 1960-ban is zsindellyel, náddal, illetőleg zsúppal fedett a házak 37,4 százaléka, 369 viszont már cseréppel. Az 1940-es 1950-es években épült álmosdi házak, nyári konyhák még hagyományos módon és stílusban épültek.

 

A régi kúriák tetőszerkezete erős széküléses gerendázatú, az egyszerűbb házaké falakon nyugvó sár és keresztgerendákba beépített kokasülővel öszszekapcsolt, szarufás tetőzetű. A mennyezet deszkázott, mestergerendás a kúriák egy részében is. Később fehérre meszelték.

 

A lakások beosztására jellemző, hogy 1960-ban 70,7 százalékukban egyetlenegy lakószoba volt, melyekhez konyha, esetleg kamra tartozott. Három-, esetleg többszobás lakás mindössze tizennégy volt a faluban: a volt nemesi kúriák.

 

A vagyoni helyzet, igényesség, az építőanyag milyensége határozta meg a házak oromzatát, homlokdíszeit. A vert falú házakon jellegzetes paraszti, tapasztott sövényoromzatokat találunk. A házak homlokzatára, még az egyszerűbbekére is, gyakran jellemző a klasszicista ornamentika. A népi klasszicizáló gazdag homlokzatok dísze az erősen tagozott kihúzott párkány, a fejezetes falpillérek és ablakkeretek. A téglaházak oromzatán macskalépcsős téglalezárást, cserepes vízvetőt találunk. Az egykori Nagy utcán, a mai Arany János utca 32. szám alatt, az egy portára épített két ház is ezt példázza.

 

A Bocskai utca 24. szám alatti 1892-ben épült L alakú lakóház külső homlokzatát paraszti-polgári eklektikus vakolatdíszek szépítik. A bádogtetőn a padlásablakokon gyümölcsfüzéres bádogdísz keretezi az ovális nyílást. Az építészeti stílusokat gyarapítja az álmosdi baptista imaház neobarokkos épülete, melyet 1928-ban emeltek az Arany János utca elején.

 

Az egykori Magyarfalu és Oláhfalu portái, házai között csupán a vagyoni helyzetből eredő különbségek hatása érvényesült. Lévén az Oláhfalu lakói zömében zsellérek, jóval szegényebbek, így itt egyszerűbb, szerényebb házak épültek. A régi Sziget utcán (a mai Táncsics utcán), ahol a felekezet temploma, szomszédságában egykori iskolája, szemben vele pedig a nagyméretű görög katolikus parókia áll, hajdan számos egyszerű, hármas osztatú, nádfedeles zsellérház sorakozott. De itt található a Táncsics utca 23. szám alatt az egykori postamester igen régi, ma már átalakított köroszlopos tornácú háza is. Az utca legszebb háza a Táncsics utca 27. szám alatt a Sorbán családé, lábas kapuval.

 

A régi álmosdi házak jelentős része tornáccal épült. Az oldaltornác mellett előtornácos változatok is előfordultak. A falu közepén, a Bocskai utca 7. szám alatt álló módos gazdaház, amint a mestergerendába vésett felirat megörökítette: „Épült 1820-ban.” Alaprajzilag a hagyományos parasztház elrendezését sejteti (tisztaszoba, konyha, lakószoba).

 

1860 körül a korabeli rendelkezéseknek megfelelően úgynevezett katonaszobát alakítottak ki az épületben (településeinken a házakhoz beszállásolt katonák részére a porta utcai részén kellett kialakítani a külön bejáratú helyiséget), melynek létrejötte a ház körültornácos jellegét megszüntette. Átalakították a régi magtárrészt is konyhává. A falak anyaga, attól függően, hogy a tulajdonos rendelkezésére milyen építőanyag állt: vert fal, vályog, tégla.

 

A ház alatt pince található, fölötte a födém keresztboltozatos szerkezetű. Az építmény régen szabad kéményes volt, meglehetősen korán, még 1910 előtt a kemencét lebontották, a szabad kéményt lepadlásolták, ám a padlástérben megmaradt a hatalmas téglapendely.

 

Az épület egész megjelenése még sejteti a hajdani álmosdi gazdag építészeti hagyományokat, a módosabb házak apró részletekre is odafigyelő kidolgozottságát, mértéktartó díszítettségét. A klasszicizáló vakolatdíszes kerek oszlopok és vaskos szögletes szélső pillérek emelik az előtornác szépségét. A deszkamennyezetes, kő mellvédes oldaltornác fakönyöklője alatt csipkézett lécsor fut. A kőlábas, gombos kapukeret is hűen tükrözi a helyi hagyományokat

 

A tornác a módosabb házaknál, kúriáknál kőlábas, a parasztházaknál úgynevezett szarkalábas faoszlopos, deszkamellvéddel, verőcével. Sok helyen a végét elfalazták, és itt alakítottak ki egy kicsiny kamrát.

 

A ház hosszában végighúzódó tornácból nyílt a pitvar. Ajtaja legtöbbször kettős, az egyik félig üvegezett, a másik deszka köpenyajtó. A pitvarajtó mellett kicsiny oldalablak adott világosságot. A pitvar a lakás lepadlásolt előtere, amelynek boltívvel elválasztott hátsó szabad kéményes része volt a konyha. Pendelykéménye alatt a padkával, ahol nyílt tűzön főztek.

 

A XX. század első harmadáig a nyílt padka és a zárt tüzelésű boglyakemence együttes használata volt a jellemző. Később a padkákat a falba rakott spórral, vas tűzhellyel helyettesítették. A pitvarban és a konyhában a főzéshez használatos eszközöket tartották a falba vert szegeken, falba beépített polcokon. Mozgatható bútor nem is igen volt itt.

 

A pitvarból a háromosztatú házaknál balra is, jobbra is egy-egy szoba nyílt, vagy ahogy Álmosdon is nevezték: a kisház és nagyház. Volt ahol csak egy szoba volt, a másik helységet kamraként használták. A kisház, vagyis az udvari szoba télen konyhaként is szolgált, a boglyakemence mellé épített tűzhelyen főztek, itt étkeztek, itt aludtak, itt zajlott a házbeli élet. A szabad kéményes konyha ugyanis ilyenkor nagyon hideg volt.

 

A lakószoba berendezése is egyszerű, a legszükségesebb berendezéssel: ágyak, rengő (karos pad), asztal, székek, egy-két láda, később sifon (szekrény). Ahol tehették, nagyobb gondot fordítottak az utca felőli szoba, a nagyház berendezésére. Ide kerültek a szebb, az újabb bútorok, ez volt a család ünnepi alkalmakkor használt helyisége, már ahol ezt megtehették. Az utcai két ablak közé ferde állásban a falitükör került, körülötte fényképek, a tükör alatt rengő, előtte az asztal, a szoba két oldalán egy-egy magasra vetett ágy, előttük székek.

 

A lakások beosztása, elrendezése még a XX. század közepén is hagyományosnak mondható sok házban. A legkorábban a szabad kémény lepadlásolása következett be, ilyenkor a mennyezetet sötét szürkéskékre festették, a falak fehérek maradtak.

 

A Csokonai utca 10. szám alatti középparaszti ház feltehetősen az utolsó még viszonylag a régi építészet jegyeit mutató nádtetős parasztház és porta a faluban. Szarkalábas, faoszlopos, oldaltornáccal, kontyolt, „kanfaros” tetővel készült. A háznak „arca” van: úgynevezett „cseppes” vakolatdíszes padlásablakával (szemeivel), ágasfás szerkezetet utánzó oromzati oszlopával (orrával) antropomorf sajátosságokat mutat.

 

A ház szabad kéményét már elbontották, kemencéjét kiszedték, de minden más jegye a hagyományos építészet vonásait mutatja. A ház körülbelül másfél évszázada épülhetett. Alapozás nélkül a falak 43 centiméter széles vert falak. A födém borított gerenda, a padláson sártapasztással. A tetőszerkezet megmunkálatlan fagerendákból összeállított, a héjazat nádfedés. A padló az épületen belül mindenütt döngölt föld. Az ajtók, ablakok még eredetiek. A lakóház mellett a hagyományos gazdasági épületek egész sora található a portán: ólas góré, disznóól, szín. A kerítés dísze a hosszú és magas, léces ólas góré, amely kívülről kerítés, belülről tyúk- és nyúlól. A disznóól teljesen faszerkezetű, két ajtóval hármas rekeszre osztott, kívül-belül fehérre meszelt, valaha „kollátos” volt, de azt elbontották.

 

Az álmosdi portákon a gazdasági épületek elhelyezésére még napjainkban is számos olyan példát találunk, hogy a lábon álló, lécvázas, cseréppel fedett góré és alatta a tyúkól, valamint a góréhoz csatlakozó disznóól gyakran az utcafronton, mintegy kifelé kerítésként szolgál. A kerítésben elhelyezett ólasgóré jellegzetes gazdasági építmény ezen a vidéken, nemcsak Álmosdon, hanem Pocsajon, Bagamérban, Nagylétán, Létavértesen is. A tehén, lóistálló, dohányhodály, szín ezek mögött, az udvaron, jóval beljebb helyezkedik el. Hátul a szérűskertekben még fellelhető néhány szép ágasfás szerkezettel, nádfedéssel készült nyitott szénapajta, itt hodály a neve. Oromzatuk deszkából vagy nádból készült. Az istállót gyakran fatornáccal készítették, s ahol nem volt külön magtár, ott az istálló tornácán, hatalmas fahombárokban tárolták az állatoknak a szemes takarmányt.

 

Az udvarokban gyakran találni eperfát, még a selyemhernyó-tenyésztés idejében terjedt el igazán. A vidék jellegzetes építményeinek számító úgynevezett „hátas lyukpincék” is gyakori tartozékai az egyes portáknak, némelyik a lejáratában borházzal. Ezeket legtöbbször az oldalkertben helyezik el. Íves boltozatuk oldalfalát téglából építik, padlózatuk döngölt föld. A téglaoszlopos pincelejáróban kétszárnyú ajtó nyílik, s legtöbbször falépcsősor vezet a föld alá. A föld feletti része domború hátú.

 

A házak előtt vagy az oldalkertben szinte elmaradhatatlan a gondozott virágoskert, ahol a parasztkertek virágai mellett nemritkán azoktól idegen növényeket is találunk, melyeket a hajdani nemesektől, udvarházakból szereztek. Minden bizonnyal ilyen úton kerültek ide a parasztportákon ugyancsak idegennek ható, azóta hatalmasra növekedett fenyőfák.

 

A portákat elöl a deszkakerítés mellett ma már gyakran drótkerítés keríti, s mutatóba maradt még néhány a régi jellegzetes fedeles kiskapukból is. A vidékünkön ugyancsak hagyományosnak mondható kőlábas kapukból is találunk jó pár példányt a módosabb porták, kúriák, polgári házak előtt. Ma már csak belső kerítések gyanánt lelhető fel a sövényből, tüskéből, napraforgókóróból épült változat. Régen a kuriális telkek előtt az utca felől sem volt ritka a garáda, amit tövissel és szalmával igazítottak meg időnként, amint arról „Tekintetes Miskolczy Imréné kerítésszemléje” is tanúskodik 1869-ben.

 

A település rangos házai alatt napjainkban is számos, hatalmas méretű téglapincét találunk. Hatalmas pincerendszer húzódik meg a Fő utca végén, a volt ÁFÉSZ (Általános Fogyasztási és Értékesítési Szövetkezet) épülete alatt is, amely a jobbágyvilágban dézsmaház, majd később a kaszárnya része volt. Ez a hagyomány szerint a török időkből maradt pincerendszer része, úgy tudják, elágazásai behálózták az akkori falut.

 

Álmosdon mind a mai napig számos, nagy történelmi múlttal rendelkező nemesi házat, kúriát találunk. Közéjük tartozik a Kölcseyek kúriája, a két Fráter-ház, a Chernel József udvarháza, a Csanádi- és Balkó-kúria, a Miskolczy-kúria, a Selmeczi- és Bay-kúria, Bihari Sámuel és Simándi Sándor nemesi háza. (A műemlékké nyilvánított Kölcsey- és Miskolczy- kúriáról még szólunk.)

 

A klasszicista jellegű homlokzati díszítésű régi Fényes-kúriát a Chernel József kezdeményezésére létesült Kisdedóvó és Koldusápoló Intézetté alakították át 1860-ban. (Bocskai utca 14.)

 

Az egykori Nagy utcán, a mai Arany János utca 15. szám alatt áll az egykor számos jeles esemény színteréül szolgáló Fráter-udvarház, amelynek többszörösen átalakított épülete ma nyomdaként üzemel.

 

A Kölcsey utca legelején álló, XVIII. században épült volt nemesi kúria átalakítása ellenére is magán viseli a hajdani udvarházak sajátosságait. Szép kőlábas kapukerete, boltíves tornáca, a ma már elboltozott óriási szabad kémény alatti tér, a két oldalát övező deszkamennyezet, a ház végében egy fedett pincelejáró által megközelíthető hatalmas boltíves pince a benne felsejlő elfalazott nyílással – történelmi időket idéz.

 

1876-ban épült a mai Kölcsey utca 20. szám alatt, hatalmas parkban található Dralevszky–Horváth-kúria. Az egyszerűségével nagyvonalú, óriás kerek oszlopú tornác lábazatán fogazott vakolatdísz húzódik. A tornácra íves karú lépcső vezet. Az előkertben titokzatos, széles, boltozott pincelejáró. A szobákban a szép gipszstukkó csillárdíszek még őrzik a XIX. századi belsők hangulatát.

 

Feltehetően kétszáz évesnél idősebb a Kölcsey utca 18. szám alatt található, erősen megcsonkított, L alakú egykori nemesi kúria. Négyablakos utcai homlokzatát klasszicista oszlopos vakolatdísz ékesíti. A házhoz csatlakozó pincelejáró hatalmas, boltozatos pincébe vezet. Hajdani szép kerek oszlopos tornácát átépítették. A kúriához régen hatalmas park tartozott. Udvarán egykori huszáristálló áll, klasszicizáló homlokzati díszítőelemeivel, nagy boltozatok egymás mellé sorolásával tagolódó belső terével történelmi hangulatot áraszt. A ma tehénistállóként funkcionáló épület felett hajdan hatalmas magtár szolgált, külső lépcsővel, ezt az emeleti részt azonban lebontották róla.

 

1808-ban épült a Rákóczi (régen Székelyhídi) utcán az egykori Bay-kúria. A Bay és Klobusitzky család égetett üvegbe öntött címerei jelentik a bejárati ajtó felett az egyszerű alaprajzú és tömegű épület egyetlen díszét. A beüvegezett veranda előtt elbontották a hajdani fedett kocsibeállót, akárcsak az 1853-ban építtetett magtárat. A gazdag és változatos növényzetű egykori, hatalmas parkból csak néhány óriás platánfa maradt mementónak.

 

A hajdani gazdag portákon nagyméretű magárak is épültek. Ilyet találunk ma is a Fő utca 6. szám alatt az egykori Balkó-kúria részeként. A magtár 1901-ben épült a telek belső oldalán, egy magaslaton, teljesen száraz helyen, vaslapos, rácsos kis ablakokkal, felette festett boltív, vakolatdíszként. Falazata téglából készült, alap nélkül. A mellette álló gazdasági épületből leppentyűs ajtón lehet leereszkedni a borházba. Az épület Balkó Pál kuriális telkének még eredeti állapotában megmaradt része. Maga a kúria, teljesen átalakítva, egészen a rendszerváltásig a község mozijának adott otthont.

 

A hajdan szebb napokat látott kúriák berendezéséből mára eredeti helyükön szinte semmi sem maradt a második világháborús események, az állami kisajátítás és az azt követő többszöri átalakítások következtében – az egykori Bay–Klobusitzky-kúria kivételével, amely a család örökösének, Fekete Albertnek a tulajdonában van. Ugyanakkor a faluban még fellelhető az úri világot idéző számos egykori bútordarab, berendezés. Meg kell jegyeznünk azt is, hogy a földesúri kúriák mellett az egykor szép számú armalista nemesség lakáskultúrája, éppen annak szegénysége miatt, gyakran nem sokban különbözött a köznép hajlékainak tárgyi világától.

 

Álmosd történelmi múltját, az itt élt jeles elődök emlékezetét őrzi a település. A műemlékek, köztéri alkotások, a festői környezet, a természetvédelmi értékek jelentős szerepet játszanak az értékmegőrzésben és az értékbefogadásban.

 

Építészeti emlékei közül a legrégebbi az egykori katolikus templomának átalakításával nyert református temploma. A kutatások szerint a XIV. század elején már valószínűleg itt állt Álmosd egyháza. Erre a következtetésre jutott az Országos Műemléki Bizottság feltárása 1908-ban, amikor a templom belsejében, középen, egy alapozásnál elakadtak. A feltárás pénzhiányában abbamaradt, folytatása mind máig várat magára.

 

Az eredetileg gótikus templom keletelt szentélyén három csúcsíves ablak nyílt – a régi szokás szerint a Szentháromság Isten tiszteletére –, amelyekből később kettőt átalakítottak, a harmadikat befalazták. 1751-ig nem volt tornya, ekkor fatornyot kapott. 1824-ben kezdték el mai, klasszicista kőtornyának építését, ez 1830 táján készült el. A torony magassága 36 méter .

 

1872-ben a hajó gerendáit rövidebbre vették, teteje alacsonyabbá vált. 1877-ben az apszis falait a hajó magasságáig emelték, s a déli ajtót befalazták. Falán ekkor bontották el a korábbi szentély gótikus, bordás boltozatát is, amelyet a ma is meglévő támpillérek tartottak. A hajó falának pillérei valószínűleg csak a fal megtámasztását szolgálták.

 

1882-ben átépítették a toronytetőt, és a belső deszkamennyezetet stukatúrozták. Ezzel vált igazán reformátussá az egyszerűsített, csarnok jellegű, puritán fehér belső.

 

A nyolcszor huszonöt méteres templomban négyszázötven ülőhely van. A szószék és Mózes-szék klasszicizáló késő barokk stílusú, a szószékkorona volutás díszítésű. A szószéket és a négyszögben körülvett úrasztalát 1911-ben Fráter Zoltán álmosdi földbirtokos és felesége, Borbola Johanna készíttette. Nyolcváltozatú orgonáját Miskolczy Imre álmosdi földbirtokos és felesége, Szodoray Erzsébet ajándékaként Fazekas János budapesti mester építette 1868-ban, a szintén ekkor készült templomi karba. A toronyóra Simándi Sándornak, az egyház presbiterének ajándéka 1906-ból.

 

Három harangja XX. századi. A 217 kilogrammosat Thúry János és fia, Ferenc öntötte 1900-ban Budapesten, felirata: „Isten dicsősségére öntette özv. Balkó Lajosné szül. Deák Zsuzsánna.” Az első világháború alatt hadi célra elvitt harang helyett 1925-ben egy 441 kilogrammos újabb készült Slezák László budapesti mester műhelyében. Ezt „Isten dicsősségére öntette közadakozásból az álmosdi nemes szent ecclézsia”. 1934. október 13-án kerül a toronyba a harmadik harang, ez is Slezák László, Magyarország aranykoszorús mesterének harangöntőműhelyében készült Budapesten. Felirata: „Isten dicsőségére az 1604. október 15-én megvívott diadalmas Bocskay-Hajdú csata emlékére öntette Balogh Sándor és áldott lelkű neje Szilágyi Eszter.” Ennek súlya egyes források szerint 148, mások szerint 132 kilogramm .

 

A lelkészlak több szakaszban épült. Egyes források szerint a boltíves, templom felőli, északi része egykor még a katolikus barátok lakása volt. Más források XVIII. századinak mondják a parókiát. A XVIII. század második felétől meglehetős hiátusokkal vezetett egyháztanácsi jegyzőkönyvek csak javításáról szólnak, építéséről nem. 1930. évi nagy felújítása során a korabeli lelkész szerint a három különböző korban végzett hozzáépítés különbségeit igyekeztek kiegyenlíteni.

 

A templom és a lelkészlak körül, külső támasztó oszlopokkal, négy méter magas tégla kőkerítés épült vigyázókamrával, lőportoronnyal, valószínűleg a XVI. században, Dobó István birtoklása idején. E téglakerítést az egyház évszázadokon át megőrizte, ismételten kijavítgatta. 1911-ben a templomkertből az utcára nyúló fagrádicsot a templom kerítéstől befelé kezdődő betonlépcsőkkel látták el. 1922-ben a templom előtti részen, az első világháborús emlékmű leleplezését megelőzően, hogy a szoborkompozíciót látványosabbá tegyék, a kerítést fél méterrel visszabontották. Bár e változtatások révén némileg vesztett eredeti értékéből, azonban patakparti környezetével, erődített kerítésével ma is a megye egyik legszebb késő középkori emléke.

 

Nemzeti himnuszunk költőjének, a reformkor nagy alakjának, Kölcsey Ferencnek egykori lakóházai közül a XVIII. században épült álmosdi kúria maradt meg viszonylagos épségben. Ebben az épületben töltötte kisgyermekkorának egy részét, majd az 1812 és 1815 közötti éveket. Itt születtek testvérei, itt halt meg apja s édesanyja is. (Sajnos a Kölcsey-család síremléke méltatlanul mostoha sorsra jutott, az 1989-es rendszerváltást követően eltűnt.)

 

Az egyszerű népies, klasszicista Kölcsey kúria sem méretében, sem anyagában, sem díszítményeiben nem utal gazdagságra. Feljegyzések említik, hogy eredetileg zsindely fedte a házat. Ma nádfedél van a helyén. A lakóhelyiségek beosztása eredetileg más lehetett. A gerendás, búbos kemencés szobák meghitt hangulatot árasztanak. Külön érdekessége az eredeti, kétkemencés, nyitott tűzhelyes konyha, korabeli használati tárgyakkal, edényekkel. Az épület jelenleg kettős funkciót lát el: a konyhától jobbra eső épületrészben a községi könyvtár működik, balra pedig a költő korát és szellemét megidéző kiállítás mutatja be Kölcsey Ferenc munkásságát.

 

A ház falán a költő halálának századik évfordulóján, 1938 augusztusában vitéz László Miklósné a kései utódok emlékezéseképpen emléktáblát állíttatott, a következő felirattal: A MAGYAR HYMNUS HALHATATLAN KÖLTŐJE / KÖLCSEI KÖLCSEY FERENC / 1812-TŐL 1815-IG ÉLT E HÁZBAN. / Halála százados fordulóján kegyelettel / hódolnak emlékének késői rokonai. / „Szállj királyi sasként égi pályán / Szárnyaidnak nyíl szokatlan út / S homlokodra túl a föld homályán / Nyersz jutalmul csillagkoszorút.” / Kölcsey F. Álmosd 1812.

 

Álmosd képviselő-testülete az 1938. augusztus 27-i, Kölcsey Ferenc centenáriuma jegyében tartott közgyűlésén határozatilag kimondta, hogy az utcát, melyen a költő egykori lakóháza áll, Kölcsey Ferenc utcának nevezik el. (Addig, akárcsak Kölcsey idejében, Újsor volt a neve.) S elhatározzák, hogy a képviselő-testület a költő halálának minden évfordulóján megjelenik az emléktábla előtt, hogy „erőt merítsen községe és hazája iránti kötelességei maradéktalan teljesítéséhez”.

 

A Kölcsey Ferenc Emlékház felújított és műemlékké nyilvánított épületében 1968. október 13-án a költő és az álmosdi csata emlékét idéző kiállítás nyílt. Az udvarházban kapott otthont a Községi Könyvtár is, pincéjében pedig az érmelléki szőlő- és borkultúrát bemutató néprajzi kiállítás. Az irodalmi zarándokhellyé lett emlékház azóta is számos nagyszabású Kölcsey ünnepség színhelye volt. A költő születésének kétszázadik évfordulója alkalmából, 1990. augusztus 8-án került átadásra az új Kölcsey-emlékkiállítás.

 

Az épület kertjében 1975-ben avatták fel Kölcsey Ferenc mellszobrát, Marton László Munkácsy-díjas szobrászművész süttői mészkőből faragott alkotását.

 

Az álmosdi Kölcsey vonatkozású emlékek sorában feltétlenül szólnunk kell az 1990-ben műemlékké nyilvánított Miskolczy-kúriáról az egykori Sziget utcán (ma Táncsics utca 22.) Itt őrizték az 1860-as évektől 1944-ig Kölcsey Ferenc 1834-ben Pozsonyban írott és 138 évig lappangó, a szakirodalomban ismeretlen és kiadatlan végrendeletét, amelyet 1972-ben Bakonszegen találtak meg, s így kerülhetett a debreceni Déri Múzeum Irodalmi Múzeumának birtokába.

 

A visszafogott homlokzatú klasszicista kúria 1802-ben épült. A külsőleg felújított, belsőleg erőteljesen átalakított épület a hozzá tartozó parkkal a Búzakalász Termelőszövetkezet birtokában van. Még áll a négylakásos egykori cselédház is, amelyben mindegyik családnak egy-egy szoba-konyhás-kamrás lakása volt. A lakások előtt kicsiny kertek húzódtak, mára már nyomuk sincs. Megmaradt az egykori hatalmas jégverem, s néhány gazdasági épület; igaz, ez utóbbiak erősen átalakítva.

 

A múlt század közepén telepített egykori park területe mára három hektárra csökkent, de még jó néhány növényritkaság megtalálható benne: hatalmas vörös tölgyek, kislevelű hársak, vasfa, kolorádófenyő és a sima fenyő. Szinte egyedülálló, különleges látványossága az a hatalmas átmérőjű vadgesztenyefa, melynek koronaágai legyökeresedtek. A Miskolczy család szép és nemes hagyományát őrzi az a hársfacsoport, melynek egyes példányait a fiúgyermekek születésének örömére ültette a család. A hatalmassá terebélyesedett fák ugyancsak túlélték az utódokat – nem úgy, mint a kúria parkjában lévő sírkert márvány síremlékei: számos darabjuk az 1989-es rendszerváltást követő időben tűnt el, hogy újracsiszolva idegenek tetemei fölé kerülve hirdessék az élet mulandóságát. Néhány sírjelet, mentőakcióként az önkormányzat hozatott be a Bay–Miskolczy sírkertből az egykori tűzoltószertár udvarára. Az egyik művészi kivételű síremlék, a Bronzangyal, a Bay-kúria kertjében egy platánfa alatt talált menedéket.

 

Álmosdot a „múzeumok falujának” is nevezhetnénk. A Rákóczi utca 2. szám alatt áll Mucsi Mihály egykori kovácsműhelye. Deszkaormán galambdúccal, hátul fedett lópatkoló tornáccal. A XIX. század vége óta működő műhely a megmaradt eredeti berendezéssel, szerszámokkal 1981 óta helyi védettség alatt álló népi ipari emlék, a kovácsmesterség múzeuma.

 

A gyermekkorát Álmosdon töltő, a faluhoz érzelmi szálakkal is kötődő Joseph Kádár (művésznevén Le K’dar), Franciaorszában élő festőművész, fotográfus, műgyűjtő jóvoltából 2001. augusztus 8-án a község nevetességeit gyarapító újabb múzeumi kiállítóegység létesült Álmosdon: a Nemzetközi Fotómúzeum, ahol az alapító és más emigráns és hazai alkotók munkái, a nemzetközi művészvilág nagyjait reprezentáló alkotások láthatók. Ugyancsak Joseph Kádár jóvoltából 2001-ben nyílt meg a Post Mail Art Múzeum a Kölcsey utca 26. szám alatt, s már szerveződnek egy újabb régészeti, helytörténeti gyűjtemény körvonalai is a mecénás és a falu vezetői, valamint lokálpatriótái jóvoltából.

 

1922-ben – mint már utaltunk rá: az országban elsőként – Álmosd népe állított emléket az első világháború hadszínterein 1914–1918 között elesett 101 falujabeli katonának a református templom kertjében. Megyénk egyik legszebb első világháborús emlékműve két méter magas kőalapzaton, egy kertben ülő, kezében mirtuszággal, elvesztett kedvese tölgyfakoszorúval övezett katonacsákós fejfájára szelíden leroskadó fiatal nőalakot ábrázol. Az egész műnek kissé szecessziós jelleget ad a gazdagon mintázott növényi környezet. A műkő szobor készítője egy ismeretlen, a kortársak szerint olasz művész, aki Nagyváradon, 1917-ben, hadifogságban mintázta alkotását.

 

A község főterén, a Bocskai téren 1934-ben, az álmosdi csata háromszázharmincadik évfordulóján helyezték el Nagy Sándor János hajdú szabadságharcos emlékművét. Az emlékkertben lévő kompozíció egy bronzból öntött főalakból és két-két, oldalt elhelyezett mellékalakból áll. A mintegy két méteres talapzaton magasodó bronzszobor életnagyságúnál nagyobb alak: kezét kardján nyugtató, erőteljes hajdú vitéz. Alatta a talapzaton „1604– 1934. október 15.” felirat olvasható. Balra, jóval lejjebb, népviseletbe öltözött parasztember hajol le unokájához, jobbra első világháborús katonák láthatók, egyik távcsövet emel, másik kis ágyú mögött térdel.

 

A csoportkompozíció nem egységes. Egyrészt zavaró a bronz és a műkő együttes használata s a méret- és magasságbeli aránytalanság, másrészt furcsán keveredik a historizáló és a modernizáló szellem. A nagyvonalúan formált, lendületesen megjelenített főalak heroikussága mellett a műkőből öntött alakok panoptikumi figuráknak hatnak, s így rontanak az egész mű színvonalán. Különösen gyengén megoldott a katonákat ábrázoló részlet.

 

A hajdú szabadságharc vezérének, Bocskai Istvánnak állít emléket az Iskola utca 4. szám alatt alatti általános iskola külső falán 1954-ben elhelyezett domborműves emléktábla. A rajta lévő bronz mellkép alkotója Estók Sándor.

 

Az egykori színhelyen, Álmosd határában, a Diószeg felé vezető út mentén avatták fel az álmosdi csata emlékművét, 1996. október 15-én, a megyei millecentenáriumi rendezvénysorozat központi eseményeként. Hazánk egyik legmonumentálisabb emlékművének felirata: „E helyen vívták Bocskai István hajdúi a függetlenségi harc első győztes csatáját. 1604. október 15.” A Győrfi Lajos szobrászművész által kőbe faragott szoborkompozíció nyolc méter magas főoszlopán Bocskai István lovas domborműve látható, a körülötte tizennyolc méteres átmérőjű körben elhelyezett nagyméretű kövekbe vésett kompozíciók elemeiben pedig a csata egykori helyszíne elevenedik meg.

 

A görög katolikus templom bejáratának külső falán kis fülkében álló a Lourdes-i Mária-szobor és a templom belsejében található két kisméretű festett faszobor: a térdeplő angyal és a feltámadási szobor 1911 augusztusában vétel útján került Álmosdra az 1896. évi ezredévi kiállításon, a Millenniumi Nagy Éremmel kitüntetett budapesti Rétay és Benedek Oltárépítő és Műfaragó Műintézetből. A templom ikonosztázionjának festményei feltehetően a XVIII–XIX. század fordulójáról származó kismesteri munkák.

 

Nádfedeles házak sora az 1940-es évekből

 

A falu közepén, a református templom közelében álló módos gazdaház, kőlábas, gombos kapukerettel

 

Képeslap Álmosdról, 1921-ből

 

Képeslap Álmosdról a Hangya szövetkezet kiadásában (1933)

 

Nádtetős, szarkalábas tornácos ház (Arany János utca 14.)

 

A Miskolczy-kúria az egykori Sziget (ma: Táncsics) utca 22. Épült 1802-ben

 

Egykori boltíves huszáristálló (Kölcsey utca 18.)

 

Szobabelső páros ággyal (Csokonai utca 10.)

 

A református templom belseje

 

Az álmosdi csata emlékműve a Bihardiószeg felé vezető úton, Álmosd határában.

Győrfi Lajos szobrászművész alkotását 1996. október 15-én

 

 

avatták fel 

 

Számos hiedelem fűződött az emberélet fordulóihoz. Különösen gazdagnak mondható a település görög katolikus lakosságának idevonatkozó hagyománya és gyakorlata.

 

A születendő gyermek nemére úgy próbáltak következtetni, hogy szövés után a nyüstöt a viselős asszony kezébe adták, hogy szaladjon ki vele az utcára, és amilyen nemű személyt látott először elmenni az utcán, úgy tartották, olyannemű lesz a születendő gyermeke is.

 

Szülés idején a vajúdó szájába fakanalat tettek, hogy a foga ki ne hulljon.

 

Rontás ellen szülés utáni első este az ajtófélfába két kést tettek keresztbe, másik kettőt pedig az ajtó elé, hegyével felfelé, s mellé állították a seprűt, hogy az ördög be ne jöjjön, és a gyermeket ki ne cserélje.

 

Másnap a mestergerendába szúrták a késeket, a ház négy sarkába pedig keresztet vetettek kilencszer.

 

Azt tartották, hogy az ördög a kulcslyukon is be tud menni, s a gyermeket elcseréli. Ennek megakadályozására a bábaasszony a kisgyermek hüvelykujját a kulcslyukba dugta, egyre mondogatva: „Te ördög, én bizony kizárlak, kizárlak.”

 

Ugyancsak az újszülött megóvására végzett preventív cselekedetek sorába tartozott, hogy egész éjjel lámpát égettek a szobában, amíg meg nem keresztelték a kisdedet, hogy az ördög el ne cserélje.

 

Ha mégis elcserélte volna, vagy később is, ha észrevették, hogy a nehézség járja, a kicsit a fűtött kemence szája elé a kenyérsütőlapátra ültették, a kezébe egy kis csuprot adtak, meg egy kis kanalat. A gyermek a kiskanállal a csuporban csörömpölt, és állandóan mondatták vele (ha nem tudott beszélni, akkor az anyja mondta helyette): „Kiscsupor, nagycsupor.” Majd az anya megemelte a sütőlapátot, olyan mozdulatot tett, mintha a gyermeket a kemencébe akarná vetni. Erre az ördög megijedt, lekapta a gyermeket a lapátról, és visszatette helyette az anya igazi gyermekét, akit korábban elcserélt. Így került vissza az anyához az igazi gyermeke, aki egészséges lett, és nem járta többé a nehézség.

 

Az újszülött álmának megóvását szolgálta, hogy a látogató ruhájából egy kis szálat a pólyába tettek.

 

Ha a látogatóba jött asszonynak hószáma volt, vagyis menstruált, azt tudatta a gyermekágyas asszonnyal, és ingének aljával megérintették a gyermek arcát, hogy vörös kiütései ne legyenek.

 

Tyúkbelet húztak annak megállapítására, hogy a született gyermek hoszszú vagy rövid életű lesz-e. A gyermek születését követő hét napon belül az apa levágott egy tyúkot, a belét bontogatva addig húzta, míg el nem szakadt, vagy a végére nem ért. Ebből következtettek a gyermek életének folyására. Ha a bél az elején elszakadt, rövid életű lesz, ha valaki hosszú életet élt meg, erre mondták, hogy hosszú belet húztak neki.

 

Az olyan gyermeknek, akit megrontottak – állandóan sírt, és nem szopott –, szenet oltottak, vagyis égő parazsat vízbe dobtak, és a szenes vizet a fürösztőteknőbe öntötték, átlósan keresztet vetettek rá, és ebben fürdették meg a gyermeket. A fürösztővizet aztán a legközelebbi keresztúton ásott gödörbe öntötték, és elföldelték, az ásóval a tetejét alaposan megütögették. Ezt az ütögetést annak szánták, aki a gyermeket szemmel verte.

 

Ha a szemmelverés hatását a gyermeken enyhébbnek ítélték, akkor a szenet egy pohárba oltották, és a szenes vízzel a kisgyermek homlokára rajzolt keresztet is elégségesnek tartották a rontás elhárításához.

 

Nagypéntek éjjelén, amelyik lány szép akart lenni, lement a folyóvízre, és ott megmosdott. Különösen hittek a varázslat erejében a férjhez menő lányok. A különféle titkos praktikák révén igyekezték biztosítani a vágyott legény szerelmét, így a legény futott a leány után, s ismétlődött az örök törvény: „Ha előle futsz, utánad fut, ha utána futsz, előled fut.”

 

Célja elérésére a szerelmes nő semmitől sem riadt vissza. Az egyik ilyen hatásosnak tartott módszer szerint a leány kilenc tyúktojást éjfélkor kivitt a temetőbe, úgy, hogy sem menet, sem hazafelé jövet nem nézett hátra, se jobbra, se balra, csak egyenesen előre. A temetőben a tojásokat elásta egy olyan halott férfi fejfájához, akinek a keresztneve ugyanaz volt, mint az ő szerelméé. Amikor aztán azt kezdte tapasztalni, hogy a legény szerelme hidegülni kezd, hazahozott a temetőből egy-két tojást, azt más eledellel, például kolbásszal megsütötte, és ezzel megetette a férfit.

 

A leány nemi szervének vagy hónaljának szőrzetéből levágott egy keveset, azt parázson porrá égette, és a legény italába keverte vagy tésztába sütve etette meg vele. A hatás biztos volt, úgy tartották. Akárcsak, ha a szerelmes leány a saját ürülékéből egy keveset megszárított, s porrá törve fahéjjal, cukorral belesütötte a tésztába, amivel megkínálta a legényt. Hasonló célt szolgált a nő néhány csepp menstruációs vére is a legénynek felkínált ételbe-italba téve. (Ez volt a megétetés. Ha valaki nem tud szabadulni szerelmétől, arra ma is azt mondják a falubeli öregek, hogy megétették.)

 

Örökre magához kötötte szerelmesét a hiedelem szerint az a lány, aki a legény ellopott szennyes ruhadarabjának egyik felét a csizmájába vagy cipőjébe tette, a másik felét pedig a szoknyája szélébe varrta, de azt azután kimosni nem volt szabad. Ahogy a csizmájában taposta a férfitól lopott rongy felét, úgy taposta annak a szívét. Soha nem tudott tőle szabadulni, mert rontás alatt volt.

 

Egy ugyancsak elterjedt varázslás szerint a szerelmes leány a legény kapcájából lopott titokban egy darabot, amit aztán egy csuporba tett, vizet öntött rá, és valamilyen vastag ronggyal lezárva a konyha sípjába tapasztott. A hiedelem szerint a férfi szerelme úgy izzott, forrt, mint a kapcája a konyha sípjában. Háromnaponként a csuprot vízzel feltöltötte, mert a melegtől a víz elpárolgott. Tizenhárom nap letelte után a nő kivette a csuprot, egy ruhába göngyölte, és a szoba előtti küszöb alá ásta el, kívülről befelé, hogy a férfi befelé járjon hozzá és nem kifelé. Innen a mondás, ha valaki nyugtalanul vágyódik a szerelmese után: „főzik a kapcáját”.

 

Ha a nő olyan almára talált, amelyiknek kilenc szem magja volt, a magokat a férfi kabátja zsebébe tette, úgy, hogy ne vegye észre, hű maradt a férfi, legalábbis addig, míg az almamagok a zsebében voltak.

 

Hatásosnak tartották a ráolvasást is. A szerelmes nő a férfi kilenc lábnyomából felvett egy kevés port, amit egy rongyba kötve a maga ágyába tett, és ráolvasott. Kilencet számolt visszafelé, és minden szám után egy imát mondott el.

 

Ha a férfi észrevette, hogy megrontották, a rontást a hiedelem szerint úgy tudta megszüntetni, hogy napfeljötte után kimosta a kapcáját, és azt megszárította, mire harangoztak. A kapca levét egy edényben elvitte kilenc hídhoz vagy átereszhez, itt kiöntötte, de vissza nem nézhetett sem jövet, sem menet. A kapca levét úgy kellett beosztani, hogy mind a kilenc helyre egyelően jusson, mert ellenkező esetben a rontás nem szűnt meg.

 

A szerelmi varázslások, rontások mellett számtalan jóslással is megpróbálták kifürkészni a régi álmosdiak a jövendőbeli személyét. András-nap estéjén az eladó leány lefekvés előtt jól megsózott, száraz, pirított kenyeret evett, vizet azonban nem volt szabad rá innia. Éjjel álmában az a férfi kínálta meg vízzel, aki majd feleségül veszi.

 

Az a leány, aki kíváncsi volt arra, hogy milyen nevű és foglalkozású lesz a jövendőbeli férje, Luca napjától karácsonyestéig egy almából minden este egy harapást evett. Karácsony este aztán a maradék almával kiállt a kapuba, ott ette meg a többi részét, és várta, hogy milyen nevű és foglalkozású férfi jön elsőnek, mert ilyen várható leánykérőbe.

 

Számtalanszor folyamodtak a zsoltárforgatáshoz. Ez tulajdonképpen egy sok célra alkalmazható jósló eljárás volt, amelynek segítségével egyaránt kideríthető vélték a tolvaj személyét, mint azt például, hogy milyen hoszszú élete lesz valakinek. A fiatalok főként arra voltak kíváncsiak a zsoltárforgatás alkalmával, hogy a jövendőbelijüknek kiszemelt legény elveszi-e őket feleségül. Egy nagy kulcsot a zsoltárba tettek, madzaggal bele is kötötték, két leány a bal kezének mutatóujjára vette a kulcsot, és egymás után mondogatták, hogy kinek a szelleme jelenjen meg. Ha a zsoltár megfordult, a halott szelleme megjelent, köszöntötték: „Jó estét kívánok!” Ha a kulcs újra megfordult, azt jelezte, hogy fogadta a köszönést. Ezek után feltették a kérdést, amire kíváncsiak voltak. Igenlő válasz esetén a kulcs jobbra fordult, tagadó válasz esetén balra.

 

Ha valakinek a halálát akarták, kilenc tyúknak a fejét levágták, a vérét felfogták, A fejeket három kis szilkében elásták a ház ereszalján a csepegőben. Erre napjában többször is vizelni jártak, hogy minél előbb elrothadjon a tyúk feje, mert ezzel egy időben beállt a nem kívánt személy halála.

 

A halál bekövetkeztére számos előjel utalt. A legismertebb: ha a ház felett kuvik repült; vagy amelyik házra rászállt, ott, azt tartották, meghal valaki rövidesen.

 

Számos, állatokkal kapcsolatos, egyéb hiedelem is élt a faluban. Azt tartották, tarka lóval nem jó találkozni, mert szerencsétlenséget jelent. Ha útközben a lovas ember alatt megbotlott a ló, az rosszat jelentett, legokosabb volt visszafordulni, mert nagy veszteség érhette az illetőt.

 

Az állatok viselkedéséből az időjárásra is következtettek régen csakúgy, mint napjainkban. Ha a tyúk ősszel vetkezik, megfigyelik, hogy melyik testrészéről hullajtja a tollát: ha testének az elejéről, akkor korán beköszönt a tél, ha a hátuljáról, akkor csak későn.

 

Azt tartották, ha a tyúk nagyon apró tojást tojik, az szerencsétlenséget hoz a házra, ezért az épületnek háttal állva áthajították a háztetőn a szomszéd portájára, hogy elhárítsák a szerencsétlenséget.

 

Számos mágikus cselekedetet ismertek és alkalmaztak Álmosdon az állatok megóvása, szaporodásuk biztosítása érdekében is. Farsang végén, húshagyókedden mindig tyúkot vágtak régen az ünnepi ebédre. Ilyenkor a baromfi kifolyó vérét egy vászondarabba felfogták, és abból egy-egy darabot tettek tavasszal a kiscsirkék itatóvizébe, hogy egészségesek maradjanak, ne hulljanak el.

 

A kotló alá mindig páratlan számú tojást tettek. Ha azt akarták, hogy sok kakas legyen, akkor a háziasszony a tojást kalapban, ha pedig sok jércét, akkor a kötényében vitte a kotló alá.

 

A disznónak a farkából, amikor először hajtották a csürhére, levágtak egy kicsit, és az utcaajtó küszöbe alá ásták, hogy hazataláljon.

 

Ha a tehén nyugtalan volt, s mikor fejni akarták, rúgott, bőgött és nem adta le a tejet, azt mondták, megrontották, elvették a tejét. Ezért, amikor a jószág hazajött a csordáról, nem engedték be az istállóba, míg a következő műveletet el nem végezték: vettek egy kifordított női inget, azt leterítették az ól küszöbére. A tehén nyakába egy kötelet tettek, ezt bal felől, bal kézzel megfogták, és az ól küszöbére leterített női ingen a tehenet kilencszer keresztülvezették. Ezután a jászolhoz kötötték, és a női inget kilencszer a hátán, hasán keresztülhúzták. Majd egy kifordított liszteszsákot az inggel együtt a hátára terítettek, és a tehenet vesszővel jól elverték. A gonosz ember, aki a tehén tejét elvitte, megjelent a háznál. Valamilyen ürüggyel valamit kölcsönkért. De nem adtak neki semmit, mert akkor a tej újból elment volna. Így tudták meg, hogy ki a felelős a rontásért.

 

A tejhaszon biztosítására ellés után az első kifejt tejjel a kutat kilencszer körbejárták, miközben mondogatták: „Ezt a tejet senki el ne vigye, ezt a tejet senki el ne vigye.” Ezt követően a tejet megitatták a tehénnel.

 

Az ellés utáni napokban készített gulásztából (forraláskor összement tej) kóstolót vittek a szomszédoknak, rokonoknak, akik a kiürített edényt tiszta vízzel teleöntve adták vissza. Otthon ezt a vizet a gazdasszony megitatta a tehénnel, hogy annyi teje legyen, mint a víz. Volt, aki a vizet az istálló tetejére öntötte, hogy úgy csurogjon a tej, mint a tetőről a víz esőzéskor.

Álmosdon a régi, orvos és patikaszerek nélküli világban felettébb nagy szerepe volt a különböző népi gyógyászati ismereteknek. Fűben, fában orvosság – tartotta itt is a néphit, s a nemzedékről nemzedékre hagyományozott tapasztalat és gyakorlat mindmáig nagyon gazdag, akárcsak a hozzájuk kapcsolódó babonás cselekedetek.

 

A település lakói szerfelett sokféle növényt alkalmaztak belsőleg, külsőleg, tea, pakolás, kenőcsök formájában a különböző betegségek gyógyítására. A növények közül számos fajta megtermett a kiskertekben, jelentős részüket a falu határának homoki részén, az erdők alján, utak mentén, a Kék-Kálló-dűlőben, a Daruláb nevezetű réten, a régi zsidó temető környékén gyűjtötték, másokat pedig a fekete földi részen a Nagy-árok és a Sziget környékén.

 

Köhögéscsillapítónak és a gyomorsavképzést akadályozónak tartották az akácfavirág teáját. A minden kiskertben fellelhető borsfű teája – amellett, hogy a borsfű a borsot helyettesítette a táplálkozásban, s kiváló ízesítője volt a húsoknak, befőzéskor az ecetes uborkának – jót tett az alacsony vérnyomás, bélhurut, felfúvódás és köhögés ellen.

 

A bors-fodormenta teáját nyugtatóként, étvágygerjesztőként, szélhajtóként, fejfájás, epekólika és gyulladások borogatásaként használták. A vizimentát fürdőkhöz használták.

 

A bazsalikom a régi öregasszonyok kedvelt növénye volt. Templomba menet imádságos könyvükbe tették vagy zsebkendőjükbe fogták, hogy illatosak legyenek. Ugyanerre a célra használták még a Boldogasszony levelét és az istenfa illatos ágacskáit is. Teaként gyomorerősítő, étvágygerjesztő, bélrenyheség, haspuffadás elleni szer. Itta a betegségben szenvedő hét napon át víz helyett is.

 

Régen a kertek alján, mezsgyék megjelölésére ültetett bodzabokrok friss ágait lehántva a háncsból rozsliszttel jól kigyúrt tésztát készítettek, azt a dagadt lábra kenték. Hűlés, nátha ellen bodzavirág, szikfűvirág és hársfavirág teát itattak a beteggel. „A náthás beteg egyen, a lázas beteg koplaljon!” – mondogatták.

 

A temetőben található borostyánlevél főzetét bőrbaj, ótvar ellen, fejtisztítószernek használták.

 

Amilyen gazdag és sokrétű a burgonya felhasználása a táplálkozásban, ugyanúgy a népi gyógyászatban is – Álmosdon. A rózsakrumpli levét gyomorégés, gyomorsavtúltengés megszüntetésére alkalmazták. Burgonyakásából meleg borogatást készítetek tüdő-, vesegyulladásra, kólika ellen, fekélyre és gennyesedésre. A héjában főtt krumpli levét gégehurutra, hörghurutra és álmatlanság ellen itták. Szemhéjgyulladás borogatására, égési sebre nyers reszelt burgonyát használtak. A fekélyt és a gennyes sebet egész nyers burgonyával kilencszer megkerekítették, és azt a keresztútnál eldobták: aki azt felvette, arra ment át a betegség.

 

A mindenütt fellelhető csalán levelének főzetét reuma, köszvény, viszkető bőrkiütés, vérszegénység, aranyér, cukorbaj, tüdőbaj elleni szerként használták. Erősebb hatást váltott ki a gyökeréből készült főzet. Reumás és bénult testrészeket friss csalánnal korbácsoltak. Hajhullás elleni szert is főztek apróra vágott zöld leveléből. Egy marék csalánból fél liter vízzel és fél liter ecettel fél órán keresztül kellett főzni, majd leszűrni, ezzel a készítménnyel dörzsölték be minden este a fejbőrt.

 

A csipkerózsabogyó (nevezték seggvakarcsnak, nyakvakarcsnak, mert a gyerekek pajkosságból egymás nyakába, nadrágjába tették a magvát, és az viszketés okozott) szárított húsából készítettek erős főzetet hólyaghurut, cukorbaj gyógyítására vagy ha vizelési zavart, vérvizelést, hólyaggörcsöt, gyulladást tapasztaltak – napjában háromszor itatták a beteggel.

 

A diófa szárított leveléből készült teát vértisztítóként használták. Daganatos betegségre külsőleg, belsőleg egyaránt jónak tudták. Csontmegbetegedés, szemgyulladás, foghús-megbetegedés, általános gyengeség tünetére is diófalevél-teát adtak reggelente a betegnek. A dióburokteát hószámzavarkor, fehérfolyás elleni öblítőként alkalmazták.

 

Az Öreg szőlőskerti és a legelőutak mentén található ezerjófűből készült teát a megzavart gyomorműködés rendbe hozására használták, valamint aranyérbántalmak enyhítésére.

 

A Selindi út dűlőjén vadon termő mérgező farkasalma a gyógyítóasszonyként ismert Dókáné kertjében még a közelmúltban is fellelhető volt. Főzetét sebek borogatására, kimosására használták. Gyógyulásukat elősegítette, anélkül, hogy fertőzés állt volna elő. Reuma, izületi bántalmak kezelésére fürdőt készítettek belőle. Mérgező volta miatt csakis külsőleg használták.

 

A Sziget rétjein mindenütt fellelhető fekete nadálytő a legkedveltebb gyógynövénynek számított Álmosdon. Az idősebb emberek még napjainkban is alkalmazzák törésre, zúzott sebekre, csonttörésre, a hegképződés elősegítésére, visszérgyulladásra borogatásként. A kiásott fekete nadálytő gyökerét megmosták, lereszelték, és tejben vagy vízben megfőzve az említett betegségek gyógyítására használták, régen éppúgy, mint ma. Csak annak a növénynek a gyökere gyógyít, amelyik nem virágos. A reumás és köszvényes testrészre hét napon át meleg pakolást alkalmaztak. Ideggyulladáskor a fájdalmat gyorsan megszünteti. Télen a szárított gyökeret felaprózva vízben főzték meg.

 

Régen minden szalma- és nádtetős ház tetején megtalálható volt a fülfű (ez a kövirózsa). A növény nedvét vöröshagyma levével összekeverték, és a fájós fülbe cseppentették. Forró sóra öntve, kis vászonzacskóban a beteg füle alá tették, és meleg takaróval betakarták. Ezt a gyógymódot ma is eredménnyel alkalmazzák.

 

A fokhagyma napjainkban is általános népi medicina érelmeszesedés, magas vérnyomás ellen. Vízben vagy tejben főzve bélférgek ellen itták vagy beöntést készítettek belőle. Ótvar és fejtetű ellen is használták a régi időkben bedörzsölőszerként.

 

A réten növő fűzfa, fehér fűz fiatal ágairól lehántott kéregből és a nedvből egy-két kiskanálnyit fél liter vízben teának megfőzve a szert állandó hasmenés, gyomorgörcs és lázzal járó betegségek esetén alkalmazták, kétóránként egy evőkanállal adva a betegnek. Köszvényes bajokra és vérköpés esetén is hatékonynak tartották.

 

A homoki erdőrészen található galagonya virágából főzött teát a szívbetegekkel itatták. A vadgesztenyefa leveléből főzött teát szamárköhögés ellen vetették be. A termés héját a hasmenést megszüntető kiváló házi szernek tartották.

 

A Nagy-árok mentén termő görög széna (másképpen vadlucerna) magvából pépes borogatást készítettek daganatos sebek gyógyítására. Régen szokás volt a szűzdohányt a görög széna virágával illatosítani. A gyermekláncfű vagy csorbóka gyökerének és levelének főzetét májbajban, sárgaságban szenvedő betegnek adták. Hatékonynak tartották krónikus ekcéma esetén is, ilyenkor naponta háromszor kilenc napon át itatták a beteggel.

 

A régi javasasszonyoknál nagy becsben állt a gyöngyvirág. Levelét és virágát szívbetegek gyógyítására használták. Alkalmazták fejfájás, szédülés esetén is. Gutaütéskor levendula és gyöngyvirág ecetes kivonatával dörzsölték a beteget. Gyökere az impotencia és fehérfolyás népi gyógyszere volt.

 

A hársfa virágából készült teát mindig csak forrázták. Meghűlés ellen alkalmazva bodzavirággal, szikfűvel, borsmentával keverve, mézzel, melegen elfogyasztva jó izzasztónak tartják ma is. A hársfalevél porát a zsályalevél porával együtt a fogak tisztításra használták.

 

A kiskertekben és vadon is termő ibolya virágát, levelét és gyökerét egyaránt gyógyító hatásúnak tartották. A gyökeréből készült teát hörghurut ellen itatták a beteggel. Az egész növényből készült főzetet mézzel édesítve a szamárköhögés gyógyítására használták hét napon keresztül kétóránként adagolva egy evőkanálnyit. Tüdőbaj, légzési nehézség esetén naponta háromszor huszonegy napon át teakúrát vettek. De vigyázni kellett, mert levele és virága nagy mennyiségben hánytató és hashajtó hatású. Az ibolya májusi friss nedve a fejfájást szüntette. Készítettek olajat is a virágból. „Tegyünk egy olajjal töltött üvegbe ibolyafüvet, ledugaszolva harminc napig a napon érleljük, szűrjük le, és az olajat fejfájás elmulasztására és lázas betegek bedörzsölésére használjuk” – így szól a recept.

 

A legelőn termő, ősz táján virágzó tövises iglic maréknyi gyökerét egy liter vízben megfőzve naponta három csuporral kellett meginnia a betegnek. Húgyhajtó, az epemirigy-működést fokozó hatást tulajdonítottak a kúrának. Időtartama kilenc nap volt.

 

Az istenfa a régi öregasszonyok virága volt (néhány helyen még fellelhető a kiskertekben). Féregűző, köptető, gyomorerősítő főzetét itták.

 

A falu határában, a zsidó temető környékén, a legelődombon található kakukkfüvet fűszernövényként is használták. Emellett mindenféle gyomorbetegségre, szamárköhögésre, menstruációs görcsökre, tüdőgyulladásra jó házi szernek tartották. Szamárköhögés gyógyítására fagyönggyel tíz percig főzték, és a betegnek mézzel keverve kétóránként egy evőkanállal adtak belőle.

 

A kiskertekben termő (Álmosdon papkesztyű néven ismeretes) kankalin esetében az egész növényből készült teából egy csészével adtak kilenc napon keresztül reuma, köszvény, izületi gyulladás, görcsös fejfájás esetén. Fürdővízbe is tették a növény virágát. Virágának porzója viszketést okoz, ezt alkohollal mosták le.

 

Minden konyhakertben megtalálható ma is a kapor. Hatóanyaga a magvában van. Gyomorerősítő, epehajtó, de kólika ellen is jó hatásúnak tartották. Külsőleg szemgyulladásra alkalmazták.

 

A mezőkön, utak mentén termő katlankóró (katáng) leveléből – még udvarseprőt is készítettek a növényből Álmosdon –, de főleg gyökeréből főzött teát máj, vese, lép tisztítására használták. Szemsérüléskor, szemkötőhártya-gyulladás esetén búzavirággal kevert főzetét borogatásként alkalmazták.

 

A régi temetőkben található kecskerágó gyümölcséből olajat préseltek, és a kéreg porával keverve ótvaros fej gyógyítására használták bedörzsölőszerként.

 

A valamikor általánosan termelt kender, amelyből a családok vászonneműjét készítették, gyógynövényként is használatos volt. Vizelési zavar, hólyaghurut ellen, vizelethajtónak alkalmazták. Levelét borban főzték. Nagy adagban azonban részegítő, ártalmas hatásúnak tartották. Zöld kenderrel és az illatos bazsalikommal üldözték ki a legyeket is a lakásból.

 

A dűlő utak mentén, a fasorokban vadon termő komlót használták kenyérsütés alkalmával a komlós korpa készítésére. Emellett közismert volt a nemi izgalmat csillapító és ideges álmatlanság elleni hatása is. A virágából készült főzetet borogatásra és fájdalomcsillapítónak is használták.

 

A kökény virágából ülőfürdőt készítettek a nők elmaradt havi tisztuláskor. Főzetét mint lábfürdőt is vették, konyhasót és hamut kevertek bele. Musttal erjesztve idegerősítő szerként volt használatos. Gyümölcséről azt tartották, hogy ha hólyag- és vesebántalmak mutatkoznak, jó szolgálatot tesz, nagy adagban azonban szorulást idéz elő.

 

A konyhakertekben termelt kömény, édeskömény a gyermekgyógyászatban ma is használt szélhajtó, köptető, gyomorerősítő szer falunkban is. Kólikát, görcsöt szüntető teához egy-egy kiskanál édeskömény, szikfűvirág, hársfavirág keverékét leforrázták, s ebből naponta kétszer, szükség esetén többször is egy-egy csészényit fogyasztottak. Szoptatós asszonyoknak a következő tápszer részeként szerepelt: hat deka porrá tört ánizsmag, ugyanennyi édeskömény, két deka foszforsav, mészpor, egy deka konyhasó, tizenkét deka cukor. Az egészet jól elkeverve naponta egy-egy kávéskanálnyit főztek meg belőle három csészére való tejjel, melyhez malátakivonatot adtak.

 

A levendula a régi öregasszonyok virágos kiskertjeinek fontos növénye volt. Virágát enyhe nyugtatóként, görcscsillapítóként, vérnyomáscsökkentőként használták. Csillapította az erős szívdobogást is. Külsőleg véraláfutást és daganatot oszlat. Bedörzsölőszerként egyenlő mennyiségben borókaolajat, levendulaolajat, rozmaringot és terpentint összekevertek, és a fájós testrészt ezzel bekenték, masszírozták. Hét nap után a fájdalom enyhült. Molyok irtására a ruhák közzé tették a levendulaágacskákat.

 

A liliom megszárított virágát sebekre kötözték. A pettyes liliom levelét péppé gyúrták, és hószámfakasztónak a hasra kötötték. Régen a hagymáját a tehénnel etették, hogy jó zsíros teje legyen.

 

Igen hatékonynak tartották makacs daganatok eloszlatására a lóhere virágából készített kenőcsöt. Megfőzték, leszűrték, újabb adag virággal tovább főzték, majd a szűredéket addig főzték, míg kenőcsszerű masszát kapták. Az állatgyógyászatban is alkalmazták, a lovak nyakán képződött egeret ezzel a kenőccsel masszírozták el.

 

A réteken és árkok mentén termő lósóskát megszárítva teának főzték hasmenés ellen, embernek és állatnak egyformán.

 

Ha a gyermek nem aludt, mákgubó főzetét adták neki inni.

 

A meggyet tavaszi kúrák értékes anyagának ismerték. A gyümölcsét sápadtság ellen is hatékonynak tartották. A fa kérgéből kiszivárgó „csipát” (mézgát) ecetben feloldva a gyermekek nedvedző kiütéseinek gyógyítására használták.

 

A napraforgó tányérját megfőzték, és melegen borogatást tettek a hurutos betegekre. Árnyékban szárított virágának forrázatát magas vérnyomás ellen, idegcsillapítónak ma is isszák az idősek. Lázcsillapító hatása is közismert volt.

 

A nyárfa szénporát kitűnő házi szerként ismerték gyomorégésre, felfúvódásra, hányingerre és emésztési rendellenességekre. Étkezés előtt vagy után egy kiskanálnyit vettek be belőle. A nyárfarügyet vizelethajtónak használták: egy rész nyárfarügyet meg ugyanannyi nyárfakérget két-három percig főztek, a levét leszűrték, és forrón itatták a beteggel. A gyulladásos és égési sebeket, daganatot, fagyást, ízületet, reumát, aranyeres csomókat, repedt mellbimbót és ajkat is ezzel gyógyították: két kiskanál nyárfarügyet, egy kiskanál méhviaszt, étkezési olajat, faggyúból két-két kiskanálnyit főzni kellett, míg a nedvesség elpárolgott. Leszűrték, és kihűlésig kevergették. Ugyanezt használták fejkorpa, fejbőrsömör megszüntetésére, sőt hajnövesztő szernek is. Az állatgyógyászatban a fenti kenőcshöz babérolajat tettek, és ez az emlősállatok tejcsomóit eloszlatta. Véraláfutást és a horzsolásból származó sebet nyárfarügy-szesszel kezelték.

 

A nyírfa friss leveleiből és kérgéből készült főzetet krónikus bőrbetegségek, hólyaghurut gyógyítására használták. Tavasszal vastag réteg friss nyárfalevélbe és vastag pokrócba takarták a beteget, ezt az izzasztókúrát rendkívül jó hatásúnak tartották. A tavasszal megcsapolt nyírfa levével veselobot, köszvényes tüneteket szüntettek. Szegfűszeggel és árnyikával keverve, majd szeszben áztatva kiváló hajápoló szert nyertek.

 

Az olajfa leveléből – az álmosdiak az olajfüzet nevezik olajfának – magas vérnyomás elleni teát készítettek. Ezt azonban nem főzték: a leveleket langyos vízbe téve áztatták hat-nyolc órán keresztül.

 

Az utak mentén, erdők alján termő ökörfarkkóró virágát a tűző napon szárították. Teáját a torokban fellépő betegségek ellen használták. Mályvafélével keverve ugató-köhögés, légzési nehézség, meghűlés ellen javallották. Fülfájdalmak, fülzsírdugó esetén gőzölést alkalmaztak. Virágának főzetét hajszőkítésre is használták.

 

A paradicsomról azt tartotta a néphit, hogy vértisztító, vértódulást oszlat, s tisztítja a vesét és a májat, nőknek a változó korban nagyon hasznos.

 

A néphit szerint, aki sok piros paprikát eszik, annak az arcszíne is piros lesz. Étvágygerjesztőnek és vizelethajtónak is tartják. Egy liter pálinkába tett négy evőkanálnyi őrölt csípős paprikával készült a kuruc pálinka, amit kolerajárvány és más járványos betegség idején gyógyszerként fogyasztottak.

 

A homokdombokon, erdők szélén, a zsidó temető előtti dombokon termő illatos pemetefűből minden háztartásban gyűjtöttek, mert levelét, virágos szárát számtalan betegségre hasznosnak tartották. Teája idegnyugtató, száraz köhögésre mézzel itták. Meghűlés ellen, aranyér, lép, epebetegség, asztma, krónikus hasmenés, tüdőbaj esetén naponta két-három csuporral itattak a beteggel. Hasznosnak tartották gyermekláncfűvel keverni, két percig főzték, és húsz percig állni hagyták, úgy fogyasztották. A régi öregek sokan víz helyett is itták. A pemetefű zsírban főzve mirigycsomót és gyulladást oszlat.

 

A petrezselyem gyökere és levele hűlésből eredő görcsös hólyagbajok, húgycsőgyulladás, az öregek vizelettarthatatlansága, fájdalmas vizelési inger, hólyag- és vesekő népi gyógyszere ülőfürdőként és teaként. A friss petrezselymet szúnyogcsípés ellen még ma is használják. a szabadon lévő testrészeket bedörzsölik vele. Nyersen fogyasztva a nemi ingert fokozó szernek tartották.

 

A pipacs vörös sziromlevelét is gyógyító hatásúnak tudták. Mellfájáskor, köhögéskorl fél liter vízben egy kávéskanálnyit húsz percig áztattak, majd leszűrve kétóránként egy evőkanálnyit adtak a betegnek. Gyermekeknek gyengébbre készítették, citrommal, mézzel keverték.

 

A kerti fekete retekről azt tartják, hogy a külső héját nem szabad lehámozni, mert sok hatóanyag van benne. Ezért héjával együtt aprították össze, cukorral vagy mézzel keverve felfúvódás, epeömlés, kólika, hasmenés bevált gyógyszereként alkalmazták. Az epebajos betegnek különösen hatékonynak ismerték a következő kúrát: a megreszelt retket szitán vagy ruhán átszűrték, és a levéből naponta egy-két kanállal adtak hat héten keresztül a betegnek.

 

A fekete retek levét az arcukra kenve a régi időkben szeplő ellen is használták a lányok. Tüdővész elleni házi szerként a felszeletelt fekete retket egy cserépedénybe téve jól megcukrozták, és kenyérsütés alkalmával a kemencébe tették. Amikor a kenyér megsült, a retekkel teli edényt is kivették, és a betegnek naponta kétszer-háromszor egy-egy evőkanálnyit adtak belőle. Köhögés, szamárköhögés, rekedtség ellen minden anya alkalmazta hajdan a következő gyógymódot: egy nagy fekete retek közepét kivájták, és megtöltötték cukorral. Ekkor a retek nedvet eresztett és egy kávéskanálnyit adtak belőle naponta többször a beteg gyermeknek.

 

A rozmaring régen a lányos házak elmaradhatatlan növénye volt. Ezzel díszítették lakodalom alkalmával a hívogató vőfély vállára tűzött szalagot. Használták ugyancsak levesek, húsok ízesítésére fűszernövényként is, a népi gyógyászatban jelentős szerepe volt. Teáját szélhajtó, epehajtó, étvágygerjesztő, idegerősítő, görcscsillapító hatásúnak tartották. A rozmaring főzetét inak felfrissítésére a fürdővízhez adták. Hajhullás, a fejbőrön lévő bőrkiütés ellen a pálinkába vagy szeszbe áztatott rozmaring kivonatát használták bedörzsölőszerként.

 

A húsleveseknek szép sárga színt adó konyhakerti növény, a sáfrány (sáfrányos szeklice) analógiás alapon – a színe miatt – a sárgaság gyógyításának népies szere is volt, emellett a vízkórság gyógyítására használták.

 

Álmosdon régen a spárga – nyúlárnyéknak nevezett – vadon termő rokonát elsőrendű vizelethajtónak és vértisztítónak tartották. Lábköszvényeseknek azonban nem volt szabad használni. Nyersen, friss levét vese-, hólyagpanaszok mellett szívdobogás ellen és nemi tehetetlenség esetén is fogyasztották. Állandó használatát azonban nem tanácsolták. Levesnek, főzeléknek főzték az előkelőbb konyhák asztalán, de csak addig, amíg a fejét a növény ki nem dugta a földből, mert azután már keserű ízű. Álmosdon a második világháború után Nemes Imre honosította meg a spárga és a torma szántóföldi termelését, jó jövedelmet biztosított.

 

Az egykor vadon termő, ma már egyre több háztáji kertben megtalálható szeder levelét teának főzték hasmenés, cukorbaj, erős havivérzés ellen. A református egyházak az első világháború idején szederlevelet gyűjtöttek és küldtek a katonáknak, teát főztek belőle. Az álmosdi egyház korabeli iratai között ma is megtalálható az erre mozgósító esperesi felhívás.

 

A szegfűszeget kámforral keverve a fájós fogra tették fájdalomcsillapító gyanánt.

 

Minden háztartásban általánosan ismert és használt gyógynövény volt régen csakúgy, mint napjainkban, a szikfű vagy kamilla. Teáját itták felnőttek és csecsemők egyaránt a legkülönbözőbb betegségekre. Leszűrt főzete hajmosáskor a hajat szőkíti, a fejbőrt erősíti. Fürdővízben más füvekkel együtt egy-két citrommal frissítő és nyugtató hatású. A hajdani kúriákban szolgáló cselédlányok a kisasszonyoknak, nagyméltóságú asszonyoknak időnként így készítették el a fürdővizét.

 

A kártékony gyomnövénynek, a taracknak a föld alatti részét, megszárítva, vizelethajtó és vértisztító hatásúnak tartották.

 

A fűszerként használt tárkonyt borecet, vadhúsok, birkahúsok ízesítésére használták és használják napjainkban is. Teáját vesetisztítónak, epehajtónak tudták.

 

A tisztesfű a régi időkben a tarlókon termett, ma már a modern gazdálkodás következtében egyre kevesebb látható belőle. Gyógyító hatását a föld feletti részében ismerték. Régen epilepsziás betegeknek negyed liter vízben kávéskanálnyit főztek, s ebből napjában többször huszonegy cseppet, majd egy csészényit adtak naponta kétszer. Utána a beteget sütőabrosszal letakarták, átlósan keresztet vetettek rá, és hagyták pihenni.

 

A tölgyfa fiatal leveleit ezerjófűvel, ürömmel tüdővészes betegeknek főzték teának, s éhgyomorra itatták. A borban vagy szeszben áztatott tölgyfakéreg hasmenés elleni szer volt. Oldalszúrásnál, epekőbántalomnál, májbajnál cukorra cseppentve adagolták. Makktermését szeletekre vágták, leforrázták, leszűrték, megszárították, majd vigyázva, hogy oda ne égjen, állandóan forgatva, kávépörkölőben vagy lábasban, mint a kávét, megpörkölték. Megdarálták, s ugyanúgy, mint a kávét, megfőzték, hasmenés, krónikus bélhurut bántalmak esetén itatták. Azt tartották, hogy a tölgyfakéreg meggyógyítja a legmakacsabb sebet és gyulladást is. Kisebesedett láb, fagyás, égési seb, izzadó testrész borogatására, felfekvéskor és aranyér elleni fürdő készítésére igen alkalmas volt. Az állatgyógyászatban erős hasmenés megállítására, továbbá daganatra tölgyfakéreg főzetét tartották a legalkalmasabbnak.

 

Az uborka levét hörghurut ellen, a változó korban lévő nőknek vértódulás ellen adták. A magjából készült főzet vese- és hólyagbántalmak orvoslására volt használatban. Ideges fejfájás megszüntetésére a fejre uborkaszeleket raktak, az arcra bőrvörösség ellen alkalmazták.

 

Az útifű – vagy ahogy Álmosdon nevezték: kis útilapu – réten, legelőn és utak mentén mindenhol megtalálható növény. Friss levelével a nehezen gyógyuló sebet kezelték: ezzel kötözték be. Teának főzve nyálkaoldó, köhögéscsillapító hatását ismerték.

 

Készítettek ürömbort is, amit étvágyjavító, gyomorerősítő hatása miatt fogyasztottak. Készítési módja: végy egyenlő arányban ürömfüvet, levendulát, majorannát, borsmentát, rozmaringot, zsályafüvet, és azt egy a tízhez arányban jó édes borban nyolc napig meleg helyen áztasd. Utána szűrd le, napjában kispohárral igyad; de folyamatosan használni nem szabad, mert árt a szemhártyának.

 

Az Álmosdon göndörkének is nevezett varjúháj régen a szőlőskertek garádjában nőtt, ma már alig-alig van. Kisajtolt levével a reumás testrészeket dörzsölték be.

 

A tengerhagyma levelét még a közelmúltban is használták az idősek vágott vagy gennyes sebek gyógyítására. Néhány háznál cserépbe ültetve tartották, hogy szükség esetén kéznél legyen.

 

A táplálkozásban jelentős szerepet játszó vereshagyma étvágygerjesztő és vizelethajtó hatású. Gyermekeknek tejben főzve bélféregűzőként adták inni. Nyitott, rosszindulatú sebekre, daganatra, megkeményedett mirigyre, körömméregre a hagymát egészben a tűz parazsában megsütötték, kihűlés után a sebre kötözve érlelő hatásúnak és gennytisztítónak ismerték. A fagyott testrészt besózott hagyma levével dörzsölték be. Fülfájás enyhítésére egy-két csepp felmelegített hagymalevet csepegtettek a fülbe. Tejjel, mézzel megfőzve a szemkötőhártya-gyulladás ellen használták.

 

Azt tartották, hogy bőrbetegek és szoptatós anyák lehetőleg kerüljék a hagymás ételeket, mert a hagyma ereje átmegy a tejbe. A hagymát hajnövesztő szer készítésére is felhasználták: háromfejnyit apróra vágva egy liter pálinkában négy napig meleg helyen áztattak, azután leszűrték. Egy kanálnyi tölgyfakérget fél liter vízzel a felére főztek, majd átszűrték. A két szüredéket összeöntve a megmosott fejbőrt három napig ezzel bedörzsölték. Hagymával dörzsölték be a szúnyogcsípés helyét, s kisujjal kilenc keresztet vetettek rá.

 

A gyógynövények mellett számos állati eredetű, valamint a háztartásban fellelhető egyéb anyag, eszköz felhasználására is sor került a gyógyító eljárások során, hatásfokukat gyakran mágikus eljárásokkal erősítették.

 

A vérzés csillapítására a vágott, vérző sebre pókhálót kötöttek. Úgy hitték, ha a szemölcsöt keresetlen csonttal kilencszer megkerekítik, elmúlik. Hatékonynak tartották a szemölcs elmulasztását oly módon is, hogy lopott mosogatóronggyal kilencszer megkerekítették, és a rongyot az eresz csepegőjébe ásták. Mire a rongy elrohad, a szemölcs is elmúlik – így hitték. A leghatékonyabb módszernek azt tartották, ha egy hegyes, tüzesen izzó vassal kiégették a szemölcsöt.

 

A körömméregre – vagyis amikor a köröm táján gennyes gyulladás keletkezett – dunsztkötésként avas nyúlhájat tettek, s hét napig rajta tartották. Ha ettől nem gyógyult meg, vöröshagymát kötöttek rá.

 

A mágikus cselekedet során nagy szerepe volt az analógiás varázslásnak. Kutyaharapásra kilenc szem félbevágott tarka babszemet szorítottak a fogak nyomára, s erre a kutya szőrét szorosan rákötötték. Három nap elteltével a sebet pálinkás ruhával megmosták, s ha még nem gyógyult, az eljárást megismételték. A ruhát pedig, amellyelvel a sebet megtörölgették, kilenc útelágazásnál részekre vágva eldobták, s közben mondogatták: „Szekérvágás vidd el a betegséget, gyógyítsd meg a sebes kutyaharapást.”

 

Az olyan beteget, akit a nehézség járt, tajtékot túrt, eszméletét vesztette (epilepszia tünetei) csikóléppel (nyákdugasz a világra jött kiscsikó orrában) gyógyították. A csikólépet megszárították, s szükség esetén megtörték, vízben megfőzték, majd megitatták a beteggel. Ezután lefektették, és kenyérsütő abrosszal letakarták, átlósan keresztet vetettek rá.

 

A pálinkába vagy szeszbe tett kígyót bedörzsölőszerként alkalmazták köszvényre, reumára, gerincfájdalmak gyógyítására. Azt tartották, hogy tavasszal a párzáskor a kígyó szájából tajtékos hab tör elő, ami megkövesedik. A kígyókövet azonban a hiedelem szerint nehéz volt megszerezni, mert a hüllő féltve őrzi. A kígyókövet fejfájásra, torokfájás esetén a fájós testrészre kötözve hatékonynak tartották. Előzőleg azonban hét embernek kellett ráfújnia, mert csak így tartották hatásosnak. Innen a mondás, hogy „egy követ fújnak”.

 

Köszvény, reuma gyógyítására méhcsípést is alkalmaztak. Néhányat üvegpohárba felfogtak, és a beteg testrészre hirtelen ráborították, hogy a pohár alatt rekedt rovarok megcsípjék a beteget, és ezáltal gyógyulást nyerjenek.

 

A nadályt igen sokféle betegség gyógyításra használták. Csak az állóvízben lévő apró kis piócák voltak a jók, a folyóvízi lónadály nem. Tavasszal a cigányok árulták a faluban, vettek is tőlük minden háznál, és kapni lehetett Dobsa Sándor patikájában is. A piócát törött, zúzott testrészeken összegyűlt vér kiszívatására, véraláfutás eltüntetésére, szédülés, magas vérnyomás, gutaütés ellen alkalmazták. Kimondottan a fájós, sérült testrészre borították a kis pohárba tett nadályt. Szédülés és gutaütés esetén a betegnek a tarkójára „ragasztották” a piócát. Amikor teleszívta magát, leesett a bőrről. Ilyenkor „kifejték belőle a vért”, s a nadályt friss vízzel telt üvegben tartották a további használatig.

 

Állatorvos hiányában nagy szerepük volt a gyógyító tudománnyal is felvértezett pásztoroknak. Ha a szarvasmarha felfúvódott, olajat, kotlós tojást vagy a sózóból kimaradt húslevet öntötték a szájába. Ugyanezt a gyógymódot alkalmazták, ha elállt a kérője. De használták az ecetes reszelt tormát is zsírral keverve, hogy az állatnak meginduljon a kérődzése.

 

Megbízható anatómiai ismeretekre vall, hogy a felfúvódott szarvasmarha gyógyítása során az állat harmadik bordája alá beretvaéles késsel bedöftek, és erős szálú nádat dugva a felnyitott résbe a felhalmozódott gáz azon keresztül távozott. Közismert volt a felfúvódott teheneknél alkalmazott következő eljárás is: hosszú nyakú üveg fenekét kiütötték, az üveget szájánál fogva (vagy egy lámpaüveg nyakát) óvatosan betolták az állat végbelébe, és azt abban mindaddig forgatták, amíg a felgyülemlett bélgáz meg nem indult.

 

Amelyik lónak elállott a vizelete vagy hasfájós volt, a juhakolba vezették. A juhok jellegzetes erős, csípős szaga ingert váltott ki a beteg jószágban, s ennek hatására megindult az anyagcsere. Tudvalevő ugyanis, hogy a ló kényes állat, ezért mondták az ápolatlan emberre Álmosdon: „a ló nem venné el tőle az abrakot”.

 

Száj- és körömfájást úgy gyógyítottak, hogy tejfelbe rézgálicoldatot kevertek, ebbe egy vékony vászoncsíkot mártottak, és a beteg állat körmén keresztül húzgálták.

 

A juhászok értettek a büdös sántaság gyógyításához. Voltak, akik a kerge birkát is sikerrel kezelték, koponyalékelést követően eltávolítva a galandféregtől megfertőződött jószág fejében keletkezett hólyagot.

Álmosdon valószínűleg már a reformációt megelőző időben folyhatott oktató tevékenység, mivel a római katolikus plébánián (a mai református lelkészlakban) tanító szerzetesrendi barátok laktak. A reformáció felvételét követően az egyház itt is nagy gondot fordított az Isten igéje veteményeskertjeinek tartott iskolák létrehozására. Kezdetben minden bizonnyal a lelkészre hárult a feladat. „Johan Sármás – 1680″ volt a felirata annak a nagyobb csengőnek, amely a hagyomány szerint a falu földesurának adományából öntettek az egykori álmosdi iskolának. Még az 1948-as államosításkor is az iskolában szolgált, sajnos azóta nyoma veszett. Az elemi iskola mellett a mai lelkészlakban a XVII. század végén és a XVIII. század elején Bihar vármegye nemesi lányainak valláskülönbség nélküli nevelőintézete működött.

 

1727-ből ismerjük a mester, vagyis a tanító bérét: tizennyolc forint készpénz, fél véka búza minden ágytól. Két köböl búza alá szántás, melyet a tanító búzájával be is vetnek. (Minthogy Bihar megyében a 125 literes kassai köblöt használták, így a búzára átszámított köblös föld nagyjából egy katasztrális holddal volt egyenlő.) Minden embertől kétszeri coquia (sorkoszt), de meg is válthatták, fizetve helyette négy-négy poltúrát. Továbbá elegendő fa. Ehhez járult még a temetési szertartáson való közreműködésért járó pénz. Ezt a fizetséget a falu paraszti közössége adta, a földesurak ezen felül fizetnek. Teljesítését és mértékét azonban nem foglalták a díjlevélbe.

 

1765-ben a falu társadalmának differenciáltságát figyelembe véve a következőképpen állapították meg az iskolamester fizetését: a földesurak tehetségük szerint fizetnek mind búzát, mind pénzt, ki többet, ki kevesebbet. A nemesek két márjást (máriás), melynek egyike a sorkoszt megváltásáért jár. A közemberek 36 pénzt fizetnek, ennek is fele coquiáért való. A szolgák tizennyolc pénzt. Minden pár, akinek vonómarhája (igásállata) van, ad egy véka búzát, az eklézsia vékájával, akár nemes, akár közember. Akinek nincs vonómarhája, fél vékát ad, akár gazda, akár szolga. Vetnek két köböl búzát a mester adta magból. Vetnek kukoricát és dinnyét is. Fát, négymarhájú szekérrel, adnak hetet. Gyalogszeresektől húsz kéve nád harmada (a többi a tiszteletes úré). Temetésért 34 pénz jár. Syntaxistáktól négy márjás, grammatistától, conjugistától és declinistától 48 pénz, ábécéstől 34 dénár. A pénzen felül minden gyermektől egy véka búza pozsonyi vékával.

 

Ugyanakkor a lányok tanítójának fizetése minden iskolába járó leánytól egy véka búza és ugyanannyi aljgabona (ez takarmányul szolgált az állatoknak), egy szekér fűtő. Emellett pénz: az öreg katekézist tanulótól egy rénes forint, kiskátésól 68 pénz, ábécéstől 34 pénz.

 

1798-ban a falu egyik jeles földesura, Kölcsey Sámuel, a tanítók és prédikátorok helyzetén javítandó, száz rajnai forintot adományozott az egyháznak, azzal a feltétellel, hogy ebből ötven forintot a faluba való jövetelekor kapjon meg az „Oskola Mester”, másik felét pedig a prédikátor, amely összeget távozásukkor kötelesek utódjuknak átadni, ezzel is segítve a letelepedéssel járó anyagi nehézségek áthidalását.

 

Az Álmosdon tanító első iskolamester, akinek nevét ismerjük, Boldizsár Zsigmond. 1718-ban tanított a faluban, majd 1764-ben, már Szikszó városában lakván, az álmosdi eklézsiának Istenhez és az eklézsiához való hűségéből, tíz körmöci aranyat ajándékozott. 1748-ban Diószegi Pál, 1750-ben Telegdi János iskolamester neve bukkan fel az álmosdi református egyház anyakönyvében Álmosdon született gyermekük keresztelése kapcsán. 1753-ban Borza György a helybeli rektor, itt is nősült; 1768-ban Szabó Mihály.

 

A Mária Terézia által elrendelt 1770–71-es összeírás szerint a községben egy iskola működött, az emberemlékezet óta létező református tanoda, ekkor Varga Mihály tanító vezetésével, 42 tanuló írást, számtant és hittant tanult itt. A tanítás nyelve magyar. Ugyanakkor ez az összeírás arról is tudósít, hogy településünkön 1761-ben már deák iskola volt.

 

A falunkban működő a XVIII. században az ország iskolája kitüntető címmel felruházott Debreceni Református Kollégium partikulája (résziskolája) volt, amelyben az anyaiskola módszerével és szemlélete szerint tanítottak a tanulmányaikat két-három esztendőre megszakító diákok. A debreceni kollégiumból 1771 és 1780 között négy rektor nevét ismerjük, akik Álmosdra kerültek: Patonai István, Szoboszlai József, Kardos István, Szappanos János. Közülük Kardos István később a falu nótáriusa lett.

 

1773-ban Sémi Sámuel oskolamester nevével találkozunk, aki itt is nősült. 1776–1779 között Köteles Péter „oskola mester” telepedett meg a faluban, három gyereke itt született. 1779-ben Kónya János, 1785-ben Miskolczy István neve regisztráltatik. 1787-ben hozatott ki rektornak Tamási János, aki hét évet tanult a debreceni kollégiumban, „prédikátorságra nem igyekezik” – írta róla inspektora. 1788-ban is ő a fiúiskola rektora, amikor két forrás is szól róla és iskolájáról. Egyik 52, a másik 49 fiú tanulóról tud. Ez utóbbi tabellás kimutatás azért érdekes, mert utal a tanulók társadalmi helyzetére is. Eszerint 19 közülük a nemesség, harminc pedig a köznép soraiból való.

 

A XVIII. század második felétől a debreceni kollégium diákjainak névsorában évről évre találkozunk álmosdi származásúakkal: Dobsa Ferenc (1755, 1758–1762); P. Csengeri Gábor (1760); Dobsa József (1763) Hidgyed Mihály (1768); Péchy Imre (1769–1772); Péchy György (1774). A helyi földbirtokosok időnként megtették, hogy az álmosdi iskolából a legjobban tanuló szegény sorsú fiút saját gyermekükkel mint szolgadiákot küldték a debreceni kollégiumba.

 

Az eklézsia igyekezett gondot viselni az intézményre, bár ez nem mindig volt kellően eredményes. Már 1792-ben megbízták Szántai Mihályt (neve ekkor ingeneurként, vagyis mérnökként szerepel) és Kardos István nótáriust, hogy a prédikátorral és „Bírák Uramiék közzül két vagy három becsülletes emberek, az Oskolákat minden héten meg látogassák, a’ gyermekeknek a’ tudományokban, ‘s erkölcsökben tett előmeneteleket megvizsgálják s azoknak minden képpen lehető boldogulásokra vigyázzanak”.

 

Az 1804-es iskolai összeírásban Balog István neve szerepel mesterként, 1806–1813 között Lengyel Dániel volt a rektor a faluban, itt is nősült, a közbirtokos Szántai Mihály leányát vette feleségül. Jól tanított, munkáját a korabeli egyházlátogatási jegyzőkönyvek szerint igen dicséretesen végezte. Jó családba is nősült, anyósa a helybeli földbirtokos Balku család leánya, apósa széles látókörű, sokoldalú ember, aki a Zemplén megyei Szántón született, s Patakon, Debrecenben folytatta tanulmányait, majd rektor volt Váncsodon, Nagylétán, s Álmosdon is. Emellett Pest és Nógrád megye geometráinál a gyakorlatban kitanulta a földmérést, s Bécsben diplomát szerzett tudományáról. Miután 1786 decemberében feleségül vette Balku Lajos álmosdi földbirtokos leányát, Katicát, a községben letelepedve Bihar vármegye földmérőjeként dolgozott. Az eklézsia kiküldötteként, a kor jeles svájci pedagógusa és iskolareformere, Pestalozzi szociális rendszerű oktatási módszereinek tanulmányozására külföldre utazott. Olvasni, dolgozni szerető, jó karakterű, tanult, hasznos ember volt. Hetvenhét éves korában, hirtelen halállal távozott Álmosdon, 1820. június 6-án.

 

Az utána következő tíz esztendőben egymást váltogatták a rektorok, 1814-től a következők: Istvándi János, Kósa János, Diószegi Gábor, Miskolci András, Bogdány Dániel, Halász József. Közülük Álmosdon fejezte be földi pályafutását 23 éves korában a monostorpályi születésű Miskolci András, aki a debreceni kollégiumból jött ki az álmosdi rektóriára mint tógátus diák. 1818. április 5-én „példanélküli exament adott”, s nemsokára tüdőgyulladásban halt meg, itt is temették el.

 

1824–34 között Nemes Székely János a fiúiskola rektora. Falunkban született, 1788-ban, tanulmányait is itt kezdte, majd Diószegen és Debrecenben folytatta. Diószegi és nagylétai tanítóskodás után hívta meg faluja rektornak. Munkáját mind az elöljáróság, mind a falu lakóinak nagy megelégedésére végezte. Nagyon népszerű ember lehetett, jóformán minden lakodalomban násznagy volt. Fogékony, jólelkű, fáradhatatlan, szorgalmas férfiú: „Hűséges társ, jó atya, igaz atyafi, igaz barát, minden embert szerető keresztyén.”

 

A feltételek, a fizetés nem lehetett valami vonzó a tanító számára, mert az 1826. évi pap- és tanítómarasztás alkalmával hiába deklarálja közbirtokos atyánkfia nemes öreg Gulácsy István a presbitérium több tagjával egyetemben az eklézsiai elöljáróság tökéletes megelégedését mind a prédikátor, mind Székely János „oskola Rector”, mind a lányok tanítója, Szilágyi József munkáját illetően, a rektor és a tanító menni készül. Székely János „Bagamérba meghívatván, az meg kedvetlenedés miatt, hogy itten a bért rendesen be nem szedetvén a szükséggel küszködni kényteleníttetik, mely miá hivatalát sem folytathatja szíve szerént”. Miután az eklézsiai elöljáróság fogadkozik a restanciák pótlásáról, a rektor marad. A praeceptor viszont megy.

 

Annak ellenére, hogy nagy népszerűségnek örvend, 1834 tavaszán, nemsokkal váratlan halála előtt arról panaszkodik, hogy a szülők nem járatják az iskolába gyermekeiket. Ezzel gyakran a tanító bérének megfizetését próbálják elkerülni. Ezért a presbitérium úgy határozott, hogy az iskolás korú gyermekek írattassanak össze, és azok a szülők is kötelesek megfizetni a tanítók bérét, akik nem járatják iskolába gyerekeiket.

 

A következő rektor, Kemény Ignátz ellen állandó a panasz, „sok szülék beadott írásokban érzékenyen panaszolkodnak”, hogy iskoláját gyakran több napokig elhagyja, a gyermekek az iskolában semmit nem tanulnak, a tanuló gyermekek elfogynak. Elbocsátják, s helyébe meghívják 1838-ban a kokadi rektor Szőke Imrét. Azonban rá még sokkal több a panasz. 1840 novemberében már azt kénytelen megállapítani a presbiteri ülés, hogy „az iskola el van pusztulva”. A tanító nem végzi a munkáját, „…éretlen gyermekeire bízza nevendékeinket, kik agyonvert békákkal arcz és szájverve ijjesztgetődve, azok az iskolától elrémültek. De pusztul az oskola azért is, mert a tanító háznál jó példa nincs, nem oskola ház az álmosdi, hanem tivornya, latrok, kurvák barlangja. Egyebeket elmellőzvén Szőke Imre Rektor uram felesége fertelmes czégéres bűnt gyakorol. Kokadi Halász Andrással valóságos nős paráznaságot.”

 

1841. januárjában a széplaki rektort, Lovas Dánielt hívták meg Álmosdra, de már 1842. december 26-án lemond az állásáról.

 

1843. április 30-án az újonnan hozott tanító Vida József. Az eklézsia elrendeli, hogy „a szülők minden lehető módon gyermekeik taníttatására serkentessenek”. 1846-ben már ő is panaszkodik, hogy a „különben is szűk markú fizetésének” egy része a tanítás, kántordíj fejében még hátralékban van. Négyévi munka után ő is megválik Álmosdtól. Csupa szépet írnak róla, de megtartani nem képesek: „egy munkás szorgalmú ‘s haladó korral együtt járó józan felvilágosodású sikeres tanítású oktatót a’ Szentegyházban s azon kívül, egy nem mindennapi kellemes hangú hatós kiejtésű éneklőt, a’ szószékben egy mindig örömmel s megelégedéssel hallgatott papolót, hivatali körén kívül egy a’ szó tellyes értelmében becsületes embert kéntelen nélkülözni” mostantól a falu.

 

Álmosdon is, akárcsak másutt, ahol meg tudták teremteni ennek feltételeit, a kor bevett gyakorlatának megfelelően a fiúk és leányok tanítása külön zajlott. Nagyobb gondot a fiúk oktatására fordítottak. A lányok tanítójának a bére is jóval kevesebb volt, és míg a fiúk tanítását a rektor vagy iskolamester végezte, a lányokét a praeceptor.

 

Bár a leányok tanítójának járandóságát meghatározó díjlevelet már 1765-ben írásba foglalták, az ő mestereikről jóval kevesebb adatot ismerünk. 1788-ban Baranyi Pál negyven lánytanuló praeceptora (a fiúiskolába ekkor 52 gyermek járt). A XIX. század elejétől már rendszeresen ismerjük az egymást sűrűn váltó praeceptorok neveit: Kurutz József, Gál János, Kos Pál (1811 telének a végén meghalt), Istvándi János, Kósa János.

 

A Nagy-Hont megyei Alsófegyverneken született, s iskoláit a nagykőrösi gimnáziumban, majd a Debreceni Református Kollégiumban folytató Budai András nyolc esztendeig volt leánytanító itt. Korábban praeceptor volt Szalacson, majd tizennégy évig Kiskerekiben nótárius. Álmosdra a mihályfalvi leánytanítóságról hozatott. A jólelkű, fáradhatatlan tanító betegségét követően falunkban hunyt el, 54 éves korában, 1824-ben. Ezt követően Szabó László, Szilágyi József, Nagy Mihály, Szabó István, Kovács József, B. Varga Ferenc nevével találkozunk a leánytanítók sorában.

 

A szabadságharc bukását követő időben csak egy tanítót alkalmaz az álmosdi református egyházközség: 1849-től Szaklányi Lajos a fiúk és lányok tanítója, és ő az „énekvezető”, vagyis a kántor is. „Szorgalmatos, jó erkölcsű”, s „politikai gondolkozásmódja s magaviselet: józan s törvényszerű”, ami a politikai megbízhatóságra vonatkozó jelentéstételre kötelezettség időszakában különösen fontos szempont volt.

 

1861-től újból külön tanítójuk van a fiúknak és a lányoknak a református iskolában. 1861-től a bárándi születésű Kiss Imre a fiúké. Sok a panasz ellene, munkáját elhanyagolja, csak a mezőgazdaság a fontos neki, a tanulókat is mezőgazdasági munkára viszi, s bár rektori állásban van, orgonázni nem tud.

 

Őt követően rövid időre felbukkan a kiváló orgonista, Saja Sándor neve, aki innen Öcsödre távozott, 1879-től pedig Kovács Gáboré, aki, bár mint jó tanítót és ugyancsak kiváló orgonistát a nép szerette, minthogy másfél évi bérével adós volt az eklézsia, a szebb jövő reményében Szalacsra ment leánytanítónak.

 

A századfordulón igazi megnyugvást hozott az 1886-tól 1917-ig itt tanító Schleinig (időközben Somogyira változtatta nevét) Gábor. Ezt követően 1948-ig, az iskolák államosításáig egy sor kántortanító fordult meg az álmosdi református fiúiskolában, akik egy-két évet töltöttek itt: S. Nagy Ferenc, Nagy József, Szabó Gyula, Bátori Gábor, Zsigó Károly, Vígh György, Veresegyházi Attila. Csak Szabó Lajos (1929– 1938) és Füzes Gyula (1938– 1939, majd 1941– 1946) bizonyult a többieknél kitartóbbnak.

 

Még rosszabb a helyzet a leányiskolában: 1861-től egy fél évszázad alatt több mint egy tucat leánytanító váltja egymást, (Koroknai Benő, Derecskei Károly, Sánta János, Kádár Teréz, Szebeni József, Schleinig István, Pintye K. József, Tolnai Etelka, Király Pál, Pál Gyula, Varga Etelka, Fekete Mária, Király Piroska, Kovács Anna). Van, aki tíz esztendeig marad, mint a vértesi születésű Derecskei Károly 1863–1873 között, de azok vannak sokkal számosabban, akik csupán egyetlen esztendőt maradnak, mint a faluban elsőként alkalmazott nőnemű leánytanító, Kádár Teréz is (1883); és vannak évek, amikor a leánytanítói állás betöltetlen. Majd 1912– 1937 között, egy negyed századon át Gaál Margit a lányok hűséges tanítója. Ezt követően Bathó Ilona, Jónás Imréné Bakcsy Irén, Vígh Györgyné Dobos Katalin, Kovács Piroska.

 

1917-ben az egyház megszervezte a harmadik református iskolai tanítói állást is, melyet – Gyapay Emíliát és Bólya Emiliát követően – 1918–1942 között Katona Mária töltött be, 1939-ben pedig szükségessé vált a negyedik református tanító állás megszervezése is.

 

 

A tanulási kedv fokozására, a szegény sorsú tanulók ösztönzésére, segítésére számos jótékony adomány, alapítvány született az elmúlt századok folyamán. Miskolczy Lajos élete alkonyán, 1839-ben, mint micskei közbirtokos ötszáz váltóforintot adományoz az álmosdi egyháznak, hogy annak kamatát évről évre „az árva és szegény sorsú, jó igyekezetű és erkölcsű tanuló oskolás gyermekeknek osztódjon ki”. 1887-ben Fráter Imre tesz alapítványt Géza fia emlékére, a két legjobb iskolai növendék évenkénti jutalmazására. 1900-ban özvegy Zsigó Endréné négyszáz koronás alapítványa a szegény iskolás gyermekek tankönyvvel való ellátását segíti elő. Szegény iskolás gyermekek felruházását szolgálta a Fráter család 1909-ben létesített újabb alapítványa.

 

Bár az évszázadok folyamán volt néhány kiváló tanítója az álmosdi református iskolának, összességében véve a feltételek, a körülmények nem igazán biztosították a színvonalas tanítást, a tehetséges tanítók megtartását. Miközben a helyi földesurak jelentős tekintélye, vagyona, külső kapcsolatai révén számos, az egyházkerület iskoláinak sorsát meghatározó döntések helyszíne Álmosd (mint arról az 1806. és 18l6. évi nagy jelentőségű Álmosdi Ratio Institutionis kapcsán a neves álmosdiak munkásságát bemutató fejezetben Péchy Imre munkásságánál utalunk), a helybeli iskolában gyakran a legminimálisabb feltételek biztosítása is csorbát szenved.

 

A lassú, szinte „patópáli” ügyintézés iskolapéldája a reformkorban a fiúiskola sorsa. Miután már 1834 áprilisában felmerült, hogy romladozófélben van, helyette egy új épületet kellene emelni, még 1838-ban is csak ott tartanak, hogy a főkurátor tervet készíttet, a presbitériumnak bemutatják, az pedig a „méltóságos tekintetes földes uraságnak megmutatja, hogy a mimódon való felépüléséről rendelést tehessenek”.

 

1844 augusztusában, tíz évvel az elhatározást követően, végre aztán bemutatásra kerül az iskolaház „végleges” terve. Milyenségére vonatkozóan semmilyen támponttal nem rendelkezünk, csak azt közli a korabeli forrás, hogy „nagy vitára adott alkalmatosságot”, és mint „költséges, erőnk feletti átaljában félre tétetett”. Egy másik terv készül, amely szerint a tanítónak két szobája, kamrája, konyhája lenne benne, a „tanulóknak elegendő tágas klasszis tornáczzal lesz építve, vert falból, deszka padlással, nádtetővel, kőkéménnyel.” A számítások szerint ez 1111 váltóforint 54 krajcárba kerülne.

 

Miután teljesen világossá vált, hogy az önkéntes megajánlások útján ennek az összegnek az előteremtése nem érhető el, 1845. január 1-jén úgy határoznak, a költségek egyötödét a földesuraság, négyötödét a közlakosság állja. A négy osztályra osztott közlakosság azonban tiltakozott, egységesen kivetett költségek fizetése mellett ágált. Nagy nehezen mégis elkészült az épület az építőmester korhelysége, az elvégzett munka tökéletlensége, a haszontalan, gyenge minőségű tetőanyag miatti folytonos panaszok közepette. A sors kegyetlensége, hogy alig veszik birtokba, 1847. április 23-án leég. Ekkor a fiúiskola tanítójával együtt a lányiskolába költözik, a lánygyermekek és tanítójuk, Pethe Sándor részére Miskolczy Imre felajánlja az általa haszonbérlett Péchy-jószágokhoz tartozó udvarházat.

 

Az ezt követő évszázad során is óriási erőfeszítések árán igyekezett a református egyházközség biztosítani az igen szerény oktatási feltételeket. 1857-ben az eklézsia megvásárolja Csengeri Károly nemesi telkét a rajta lévő épülettel fiúiskola és tanítói lakás számára. 1870-ben a fiú- és leányiskolát, tanítói lakásokat rendbe teszik, tetőzetüket náddal átfedetik. A kezdetleges technikával készült épületek állandó javítást igényelnek.

 

1883-ban a Csengeri-féle telken leányiskolát és leánytanítói lakot építenek háromszáz forint költséggel. Valóságos viskószerű, apró ablakú, nádas tetőzetű, mestergerendás, deszkapadlású, földes, alacsony épület, száznyolcvan centiméteres belmagassággal. Felső részén egy szoba, előszobából álló tornácos leánytanítói lakás, a tornác végében az iskolába vezető ajtó. 1908-ban a tanfelügyelő elrendelte lepadlózását, ablakainak megnagyobbítását.

 

A lányiskola és tanítói lakás 1912 októberében leég. A Chernel József-féle alapítványi óvodában helyezik el a tanítót és növendékeit.

 

1900-ban új fiúiskolát építenek, zsindelytetővel. Miután 1913-ban a harmadik tanítói állás megszervezését is elrendelik, 1914 májusában tovább nem odázható az ismételt bővítés: két tanterem és egy leánytanítói lakás készül. A megkezdett építkezést a háború kitörése miatt csak 1915 szeptemberében fejezik be. 1927-ben a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium segítségével tudják rendbe hozatni iskoláikat, a tanítói lakásokat. 1936-ban megszervezik az előírt negyedik tanítói állást, de az újabb tantermet és tanítói lakást, valamint ifjúsági otthont a Bencze-kertből vásárolt és özvegy Bay Sándorné adományából kiegészített telken csak 1940-ben kezdik meg építeni. Állami segélyt is kapnak hozá, azonban a háborús mozgósítások során behívott mesterek miatt az egyévi csúszást szenvedő építkezés költségeinek megnövekedése ismét nagy tehertétel az egyháznak.

 

Az 1868. évi népoktatási törvény által elrendelt általános tankötelezettség lényeges változásokat nem hozott Álmosd oktatásügyében. Az állam kötelezte ugyan az elemi iskolák fenntartására a községeket, de mivel itt az egyház fenntartásában már kialakult szervezet működött, a politikai község mentesült az új intézmény létesítésénel kötelezettsége alól. (Az oktatási intézmények létesítése és fenntartása az elmúlt századok során másutt is az országban elsőrendűen a különböző egyházi felekezetekhez kötődött.)

 

A feltételek persze nem javultak lényegesen, annál inkább az elvárások és a realitások közötti szakadékok. 1871-ben dr. Toldi János főtanfelügyelő jelentése szerint az álmosdi iskolák nem megfelelőek, és megintést kívánnak, mivel a fiú- és a leányiskolában a tanítási eredmény csekély, a tankötelesek nem iskoláztatnak be, a kiszabott tárgyak mindegyikét nem tanítják, a tanulóknak nincsen tankönyvük, nincsen ismétlő iskola sem, holott a népiskolai törvény (1868. XXVIII. tc. 50 §-a) elrendelte a tizenhárom–tizenöt éves serdülő ifjak részére kötelező jelleggel az úgynevezett ismétlő iskolába járást, mely a hatéves elemi iskolai oktatás során szerzett ismeretek elmélyítését, a polgári élete való felkészülést szolgálták. Ezeket a téli időszakban hetenként négy este és vasárnap délután tartották. Tavasztól őszig (a mezőgazdasági munkák idején) csak vasárnap délután kellett ismétlő iskolába járni, ezért nevezték vasárnapi iskolának is. Ehhez azonban szükség volt az intézményi keret megteremtésére, tanerő biztosítására.

 

Egy 1872-ben készült jelentés szerint, a hat–tizenkét éves református tankötelesek száma százhúsz, közülük azonban csak 102 gyermek járt iskolába (56 fiú és 46 leány). De legtöbben közülük is főként télen látogatták az iskolát, az idő kinyíltával őszig – a mezőgazdasági munkák miatt – nem. A mulasztásokért nem büntettek meg senkit, holott ez a községi elöljáróság feladata lett volna.

 

Tankönyve mindössze huszonöt gyermeknek volt. A színvonalat és a sok mulasztást tükrözte az a szomorú tény, hogy mindössze tizenötük tudott olvasni. Itt is, mint az iskolák nagy többségében, a tanulók egyetlen osztályba jártak elsőtől a negyedikig. A fiú- és leányiskola (ténylegesen egy-egy osztály) felszerelése a következő volt: három fekete tábla, négy fali térkép, két földgömb, 24-24 olvasótábla, 66 természetrajzi kép.

 

1883-ban az egyházmegyei iskolalátogató küldöttség megállapítása szerint mind a fiú-, mind a leányiskola olyan állapotban van, hogy mindkét tanító elmozdítandó. A megnövekedett követelmények, elvárások egyre nagyobb tehertételt rónak a református egyházközségre, ezért 1893-ban úgy határoznak, hogy a leányiskolát a községnek adják át működtetésre. Az egyházmegyei közgyűlés azonban ragaszkodik a legnehezebb időkben is évszázadokon keresztül fenntartott iskoláihoz. 1903-ban az egyháztagok egy része újra az iskolák államosításának kimondását szorgalmazta, erre azonban 1948-ig nem került sor. 1904-ben megalakították az iskolaszéket, mely az iskolai körülmények szervezett jobbításával, a feltételek javításával hatékony segítségnek bizonyult. Az 1904–1905. évet lezáró vizsgákon mind a fiú- mind a leányiskola tanulói – nagy megelégedettségre – jeles eredménnyel szerepeltek. A fiúiskola I– IV. osztályában 71, az I–V. osztályú leányiskolában pedig 47 volt a vizsgázók száma.

 

A két világháború között a megnövekedett számú tanulók beiskolázására új iskolák és tanítói állások megszervezésére kerül sor. 1945-ben szervezik meg az ötödik református tanítói állást.

 

A háborús események következtében 1944. október közepétől 1944 decemberéig szünetelt a tanítás Álmosdon. Az újrainduló oktatásnak azonban számos problémával kell szembenéznie. A nehéz gazdasági viszonyok között élő szülők a családfő távolléte miatt kénytelenek gyermekeiket munkára fogni. Sok gyermek a ruhátlanság miatt nem látogathatta az iskolát.

 

Az álmosdi református egyháztanács 1945. július l5-i jegyzőkönyve szerint az iskola V– VIII. osztályába beiratkozott 107 tanköteles közül tizenhat végezte el sikerrel az iskolai évet. 86 tanuló a mulasztásai miatt nem volt leosztályozható.

 

Az 1946–47. iskolai tanévben a szakosított oktatás bevezethetése végett felmerült a református és görög katolikus iskola közötti együttműködés. Ehhez azonban a görög katolikus egyház felettes hatósága nem járult hozzá, így az álmosdi református iskola két tanévben a nagylétai református iskola partikulája lett.

 

1948 márciusában és májusában jelentős segéllyel rendbe hozzák az iskolákat és a tanítói lakásokat, új padokat vásárolnak. Dr. Nagy Lajos szolgabíró iskolai célokra igényelt Masina-beli kúriájának felújítására és benne kialakítandó három tanterem és tanítói lakásra vonatkozóan is megszületik a megállapodás a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium, valamint a református egyház képviselői között. Megszervezik és meghirdetik a hatodik és hetedik tanítói állást, vagyis igyekeznek minden feltételt biztosítani az önálló református iskola működéséhez. 1948. szeptember 1-jével a négy tantermes, négy tanítói lakásos, öt tanerős iskolát államosítják.

 

 

A nagyváradi görög katolikus püspökség egykori iratanyagából kiviláglik, hogy 1788–1885 között többször problémát okozott álmosdi felekezeti iskolájuk megépítése és karbantartása, valamint a tanítók fizetése. Az épületek állapota a canonica visitatiónak is tárgyát képezte. 1823-ban megállapították, hogy a nép a faluban szegénysége miatt nem képes az oktatással járó terheket viselni, így a görög katolikus gyermekek a református iskolába jártak. Álmosdon 1837-ben húsz tanulója volt a görög katolikus iskolának, akárcsak a szomszédos Bagamérnak.

 

A szegény iskolák tankönyvbeszerzéséhez a Helytartótanács, a nagyváradi latin szertartású püspökség, valamint a jótevők járultak hozzá. 1786-ban például kilenc román könyvet küldtek. 1849. március 15-én Szilágyi József nagyváradi kanonok és a tankerületi görög katolikus elemi tanodák igazgatója levélben értesíti az álmosdi görög katolikus lelkészt és egyházi elöljáróságot, hogy „mind eddig alkalmatos tanitójok alig lévén”, ezennel kinevezi a volt nyágrai tanítót, Foltutz Mihályt álmosdi tanítónak, akinek tanítói képessége és feddhetetlen erkölcsi jelleme révén „tellyes reménye lehet a hiveknek, hogyha magok részéről gyermekeik nevelése és iskolai tanitására a szükséges eszközöket megszerzendik, és alkalmatos iskola házat állítandnak gyermekeikből egy világosodottabb, műveltebb, szerentsésebb és boldogabb nemzedék fog sarjadozni”. Felszólította a kanonok az álmosdi híveket, hogy „a Tanitót megbecsüljék”, segítsék, járandóságát pontosan fizessék.

 

Erre azonban a XIX. század folyamán a szegény egyházközségnek ritkán volt lehetősége, és nem jobb a helyzet a XX. század elején sem. 1901-ben az álmosdi parochus azzal vádolja meg Dringó János görög katolikus kántortanítót a feljebbvalóihoz írott levélben, hogy „meg nem szűnő bujtogatásaival viszályt és konkolyt hint” az addig békés lakosok között. Holott az iratok tükrében úgy tűnik, hogy csupán elmaradt, jogos természetbeni és pénzbeli járandóságáért, az iskolai fűtőanyag hiányáért, a mostoha körülményekért emelt szót. „A jó lónak, hogy húzzon, nem ostor, hanem abrak kell” – írja beadványában a tanító.

 

1902 decemberében a tanítói hivatallal össze nem egyeztethető nyakasságáért a püspök felfüggeszti Dringót, azzal sem törődve, hogy egy félévre magukra maradnak a gyerekek. A székelyhidi járás főszolgabírója aztán 1903. április 1-jén megállapítja, hogy a tanító szabályszerű járandóságának jó részét két éve a hitközség valóban nem szolgáltatta ki.

 

Jellemző a korabeli helyi görög katolikus iskola viszonyaira, hogy míg az 1901–1902-es tanév folyamán a beiratott 46 gyermek közül csak hét volt, aki „rendetlenül járt fel” vagy csak „néhanapján jött fel az iskolába”, amint a tanulók neve melletti megjegyzésekből olvashatjuk az iskolai anyakönyvekben, a hitközség és a tanító között dúló háborúság miatt a következő tanévben van olyan gyermek, aki háromszáz fél napot is hiányzott (az iskolában a tanítás délelőtt és délután folyt, miközben a gyerekek délben hazamentek ebédelni).

 

Sipos Orbán 1903-ban megjelent Bihar megye oktatási helyzetéről készített statisztikájában a tanító hiányában nem működő álmosdi görög katolikus iskoláról nem tud adatokat közölni. Borota Karjalan tanító alatt, az 1903–1906 közötti három tanév során, az iskolába beíratott gyermekeknek csak mintegy fele volt leosztályozható, sőt az 1903–1904-es tanév folyamán 43 gyermekből mindössze tizennyolc léphetett a következő osztályba. A szülők közül jó páran, akik fontosnak tartották gyermekeik taníttatását, a református iskolába járatták őket.

 

A következő tanító, Szilágyi Miklós idején javul az iskolalátogatási fegyelem. Az újabb nehézséget, a teljesen tönkrement ház újjáépítését az egyházközség azonban nem képes egyedül megoldani. De 1909-ben a gróf Apponyi Albert vezette Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium anyagi segítségével nagyon rövid idő alatt új iskola és tanítói lakás épül. Március 6-án kötnek szerződést a helybeli építőmesterrel, Zsoldos Jánossal, és szeptember 19-én már fel is szentelik az épületet, este pedig az iskola udvarán rendezett népbállal ünneplik meg a nagy eseményt.

 

Az új tanító, az értarcsai Marián Antal azonban nem marad sokáig. Az őt követő Bótis Jánosról már megválasztásakor nyilvánvaló volt, hogy tuberkolózisban szenved, ráadásul összeférhetetlen természetűnek, dacosnak, gorombának és túlságosan követelőzőnek is bizonyult, elhanyagolta a munkáját. Aztán jött az első világháború, a hadba vonult férfiak munkaerejének pótlására a gyerekeket fogták be a családok. Jelentősen megnőtt a hiányzások száma, s egyre kevesebb gyermeket írattak be az intézménybe. Még 1915 őszén Nagy Gyula tanító elé 48 gyereket adtak fel az iskolába, de utódja, Marosán Gergely egy évvel később már csak tizenhét tanulót regisztrált a négy osztályban. A hiányzások miatt közülük is kilenc gyermek nem volt leosztályozható az év végi vizsgán.

 

A háború után visszakerül Nagy Gyula tanító, majd elpályázását követően a Felvidék elcsatolása miatt állástalanul maradt kisdobrai Kazicsku Mihályt választják meg a hajdúdorogi egyházmegye ajánlására 1925 januárjában. Sikerül visszaszorítania a hiányzásokat, az 1925–1926-os tanévben már 58 gyermek jár rendszeresen iskolába, és az ismétlő iskola tanulóinak létszáma is 29 fő.. 1926 januárjától analfabéta tanfolyamot szerveznek.

 

Az 1926 májusában tartott vizitáció tapasztalatai alapján Orbán Kálmán királyi tanfelügyelő a rendtartási naplók áttanulmányozása és a tanulók kikérdezése után a korábban oly sokat ostorozott álmosdi görög katolikus iskolát eredmény tekintetében a vármegye területén lévő összes felekezeti iskolák között a legelsők közzé sorolta. Négy gyermeket az a megtiszteltetés ért, hogy a tanfelügyelő magával vitte fogalmazási irkájukat, hogy azokat a megyei közigazgatási bizottság ülésén bemutassa.

 

Az iskola már ekkor szűknek bizonyult, bővítés helyett azonban a tanfelügyelőtől nyert értesülés alapján az álmosdi görög katolikus egyházközség vezetése a Klebelsberg Kunó vallás- és közoktatásügyi miniszter által éppen abban az évben meghirdetett nagyszabású állami modern iskolaépítési akció által nyújtott lehetőség kiaknázása mellett döntött. A pályázati feltételeknek megfelelően az építési telek és a fuvar, valamint a kézi napszám biztosítása a pályázó közösség kötelessége volt. Az álmosdi görög katolikus egyházközség példás gyorsasággal valamennyi feltétel elfogadásáról és biztosításáról egyetlen gyűlésen döntött. Minthogy a meglévő iskola udvarán nem állt rendelkezésre megfelelő hely, a lelkész javaslatára úgy határoznak, hogy a templom mögötti tágas helyen épüljön meg az új iskola, ezzel is szimbolizálva céljaik közösségét.

 

A ma is meglévő egykori egy tantermes iskola építését Balázs Horváth István és Fischer Alajos újpesti építészk vezetésével 1926 novemberében kezdték, s a következő év júliusában már fel is szentelte Mosolygó Dezső kerületi esperes Volovcsák Miklós nagylétai és Nádasy Béla álmosdi lelkész segédletével. Az új, korszerű iskolába Csekey József bagaméri műbútorasztalos készített húsz négyüléses, új rendszerű, szabadalmaztatott fapadot, 1928. január 9-én kezdődött meg a tanítás Duli Antal kántortanító vezetésével.

 

Úgy tűnik azonban, hogy hiába a korszerű iskola, az eldugott, határszéli Álmosd az alacsony fizetés miatt a tanítók számára csak átmeneti álláshelyet jelent. Két év után Duli Antal is eltávozik Nyírszakolyba, 57 gyermek a tanév befejezése előtt tanító nélkül marad. Az egyetlen pályázóként megválasztott Papp Zoltán 1929 júniusától 1940 novemberéig áll a görög katolikus iskola élén, stabilitást hozva annak életébe. Tanítványai családjának egyre romló életkörülményein azonban – amelyek egyre inkább gátját jelentik iskolai kötelezettségeik teljesítésének – legjobb szándéka ellenére sem segíthet.

 

Évről évre jelentős azoknak a gyerekeknek a száma (a tanulóknak mintegy egyötöde), akik, bár betöltötték a tizenkettedik életévüket, az elemi iskola hatodik osztályát nem végezték el, nem tanultak meg rendesen írni, olvasni sem. Nem kevesen közülük erre a korra még csak az első vagy második osztályig jutottak el, s gyakran nem azért, mert gyenge képességgel rendelkeztek volna vagy betegek, fizikailag gyengék, sérültek voltak (ilyenek is szép számmal akadtak), hanem többnyire azért, mert későn adták be őket az iskolába, s folyamatosan nagyon sokat hiányoztak.

 

Papp Zoltán távozását követően a legnagyobb probléma az, hogy hiába hirdetik meg állását, az alacsony fizetés és a háborús események miatt nem sikerül tanítót, s különösen férfi kántortanítót találni. Így aztán kisegítő és állandósított tanítók sorában csupa nő követi egymást a görög katolikus iskola katedráján: Pétervári Margit, Csősz Szilvia, Kiss Valéria, Koleszár Ilona. 1941 szeptemberétől a tankötelezettek magas száma miatt elrendelte a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium a második tanítói állás megszervezését. Az állásra Pétervári Margitot alkalmazzák, majd 1944 februárjától ő helyettesíti az állásáról lemondott másik tanítót is.

 

A nagyszámú zsidóság gyerekeinek tanítására már az 1829-as összeírás is utal, a kimutatásban egy nevelő (educillator), ifjabb Lőrintz József neve szerepel. Önálló zsidó iskolát 1902-ben szerveztek meg a településen, fiúk és lányok vegyesen jártak bele. Okleveles tanítót alkalmaztak Breyer Bódog személyében. Egy 1907 decemberében kelt kimutatás szerint fiú- és leánytanulóinak száma 45–50 fő volt. Az izraeliták iskolája 1913-ig működött. Ezt követően a zsidó gyerekek a református iskola tanulóinak létszámát gyarapították.

 

Álmosd oktatási intézményrendszere napjainkban megfelelő. Új, korszerű tizenkét tantermes, tornateremmel és könyvtárral ellátott iskolájában 1995. október 15-én 178 gyermek tanult. Tizennyolc pedagógusa közül hét általános iskolai tanári, hat tanítói képesítéssel rendelkezett ekkor, négy szakkollégiumot végzett, egy pedagógus képesítés nélküli, egy állás betöltetlen volt.

 

Településünk nevelésügyének egyik nevezetessége volt a XIX. század folyamán kisdedóvó intézete. Az álmosdi református egyház keresztelési anyakönyve szerint az 1798. február 8-án, az álmosdi nagybirtokos Chernel Jakab és Tardy Terézia fiaként született Chernel József, aki a debreceni kollégiumban végezte tanulmányait, s híres ügyvédként, táblabíróként tevékenykedett Nagyváradon, gazdálkodott álmosdi birtokán, ahol az év egy részét is töltötte, 1849. július 1-én Álmosdon kelt végrendeletében ekképen intézkedett ennek megvalósításáról: „Álmosd helységben lakozó keresztyének számára valláskülönbség nélkül alapítok egy koldusápoló- és kisdedóvó intézetet, melyben nemcsak az elnyomorodott, hanem jövedelme erejéig az olly elöregedett polgárok is, kik élelmök megkeresésére maguktól elégtelenek, bevétessenek, vagy legalább segedelmeztessenek; e végre hagyom azon két udvartelkemet, rajtok lévő épületekkel, melyek egyfelől a’ Péchy féle majorok, más felől Halász féle udvartelek közt léteznek; (…) az intézet fenntartására pedig hagyok 12.000 pengőforintokat, melynek évenkénti kamatja fordítódjon azon intézet fenntartására.”

 

Meghagyta azt is, hogy nevének megörökítésére az intézetre a következő szavak legyenek felírva: „Chernel József által alapított koldusápoló és kisdedóvó intézet.” Chernel József 1850. január 29-én Váradolasziban elhunyt. Bár a végrendelet előírta, hogy az intézetet halála után „azonnal életbe léptessék”, csak tizenkét évnyi késéssel, 1862. március 9-én nyílt meg ünnepélyesen.

 

A korát jóval megelőző szociális érzékenységű földesúr végakaratának teljesítését nemcsak az akadályozta, hogy a település középpontjában nem találtak olyan kész épületet – s telket sem –, amelyet a tervbe vett építkezés céljára megvásárolhattak volna, a Chernel féle udvartelkek pedig, távol esvén a település központjától, erre a célra, nem voltak alkalmasak, de a végrendelet végrehajtói úgy látták, hogy a helységbeli koldusok nagyon csekély száma nem indokolja a koldusápoló intézet felállítását. A koldusápolásra és segélyezésre tervezetük szerint elegendő lenne negyven ezüstforintot fordítani a kamatokból. Felvetették továbbá azt is, hogy a kisdedóvást és az e célból felállítandó intézetet „Álmosd közönségéhez mérve nem egészen célhoz vezetőnek látja, jónak látná a’ felállítandó intézetet tanodával tenni kapcsolatba”. Vagyis így akarták megoldani a régóta vajúdó új iskola építését.

 

Azon még csodálkozhat az utókor, hogy a helyi viszonyok ismeretét ennyire nélkülözte a bizottság szemlélete, azon már kevésbé, hogy abban a korban ennyire nem ismerték fel a kisdedóvás jelentőségét, hiszen nem szabad elfelejtenünk, hogy ez az időszak az óvodaalapítások korai szakasza. Mint ismeretes, hazánk első óvodája 1828-ban, Budán nyílt meg Brunszvik Teréz grófnő egyéni kezdeményezése és áldozatvállalása folytán. Ez egyben Közép-Európa első kisgyermekintézménye. Debrecenben is csak 1841 legvégén határozták el egy kisdedóvó felállítását, 1844 augusztusában nyílt meg.

 

Álmosdon végül a régi Fényes-kúriát alakították át az intézet céljaira 1860-ban, s hatalmas kapuja fölé akkor került a ma is olvasható felirat: „Chernel József Kisdedóvó és Koldusápoló Intézet MDCCCLX”.

 

Az intézet megszületésében, Chernel József földbirtokos végakaratának teljesítésében jelentős szerepe volt Ember József református lelkésznek, aki a végül is 1862. március 9-én ünnepélyesen megnyílt kisdedóvó megnyitóbeszédét is tartotta. Az intézmény első vezetője Farkas Balázs kisdedóvó volt. 1866. augusztus 10-én még Álmosdon született Emőd fia, a későbbi hírlapíró, akinek számos verses és prózai kötete látott napvilágot Budapesten.

 

Farkas Balázst a későbbi jó nevű szakíró, Komjáthy György kisdedóvó követte. 1868 nyarától a magyar óvodapedagógia legnagyobb egyéniségei sorába tartozó Szabó Endre lett az intézmény vezetője. Szabó Endre a korabeli Európa legmodernebb óvodapedagógiai irányzatát – a német Fröbel tanításait – népszerűsítette, terjesztette hazánkban. Álmosdi munkásságának éveiben a település óvodája az országos érdeklődés középpontjába került. Óvodapedagógiai lapot szerkesztett Álmosdon, könyveket, cikkeket írt. 1870 szeptemberétől már a pesti Óvóképző Intézet igazgatója volt. (Munkásságáról részletesebben a Függelékben, a Jeles álmosdiak fejezetében szólunk.)

 

Szinte jelképes a lap utolsó számának utolsó oldalán megjelent, 1870. augusztus 26-i keltezésű pályázati hirdetmény, mely tudtul adja az álmosdi óvoda vezérlői állásának megüresedését. De Szabó Endre távozását követően nem akadt többé olyan vezető, aki a magyar óvodapedagógusi közvélemény érdeklődésének központjává tudta volna tenni Álmosdot. Az 1989 decemberében, Szabó Endre születésének százötvenedik évfordulóján rendezett emlékünnepségek keretében a magyar kisdednevelés lelkes reformátora által vezetett egykori falunkbeli óvoda falán emléktáblát avattak tiszteletére.

 

Szabó Endrét követően az álmosdi óvoda vezetői közül ismerjük Szekeres Antalné nevét, aki közel harminc évig dolgozott ebben a munkakörben. Sípos Orbán 1903-as kimutatása Varga Róza képesített óvónőről tudósít. 1907 szeptemberében, tizenhárom jelentkező közül választották ki az álmosdi Chernel-féle alapítványi óvoda élére Glád Ilona képesített kisdedóvót, akit oklevelét a nagyváradi püspökség Kisdedóvóképző Intézetében szerezte 1903-ban. (Segítője Fecske Mária dajka volt.) Évtizedekig állt megszakítás nélkül az álmosdi óvoda élén. Ezt követően az óvónők lajstromában már valóban csak nők következnek: Helmeczi Istvánné, Merkovits Lászlóné, Pistai Jánosné, Pántya Antalné, Kovács Józsefné. Közülük nem egy gyermekként is ide járt.

 

Az intézmény a nehézségek ellenére is viszonylag folyamatosan működött. A kisdedóvót a második világháború idején 1939. március 17-től 1940. július 1-jéig a katonaság foglalta el.

 

Egy 1940. október 30-án kelt kimutatás szerint Herkuczné Glád Ilona óvónő és Kelemen Imréné dajka keze alá 66 fiú és 71 leány, összesen 137 gyermeket adtak. Vallási megoszlásukat tekintve 95 református, 25 görög katolikus és hét római katolikus, hat baptista és négy izraelita.

 

Az alapító végakaratát, a valláskülönbség nélküliséget ez a statisztika, ismerve a település korabeli felekezeti megosztottságát, jól teljesítette. Ugyanakkor, nem valósult meg Chernel József végakaratának azon része, mely a koldusápoló intézet felállítására vonatkozott. Pedig a gazdasági világválság éveiben különösen nagy szükség lett volna ennek a missziónak a teljesítésére. Időről időre némi pénzsegélyben részesültek a legrászorultabbak, de a nagy igyekezet ellenére sem sikerült létrehozni például népkonyhát, megfelelő fedezet hiányában.

 

Már 1918-ban a vallás és közoktatási miniszterhez fordul a falu, hogy legalább az óvónő fizetésére fedezetet nyerjenek. A kisdedóvó a két világháború között államsegély révén működött, a rendelkezésre álló korabeli leltárak, számadások tükrében meglehetősen szerény körülmények között. Csupán a legnélkülözhetetlenebb felszereléssel rendelkezett: a gyermekek foglalkozásaihoz szükséges asztalok, padok, játékszekrény, amelyben a Fröbel-féle játékokat tartották (még az 1930-as leltár szerint is), egy kötegnyi szemléltető tábla, szerepel még a korabeli leltárban egy vaskályha, ruhafogas, a gyermekek uzsonnáinak egy szekrényke, egy vizeskanna és két ivópohár…

 

K. Nagy Sándor írta Biharország című könyvében, 1888-ban – Chernel József halála után még negyven év sem telt el –, hogy a nagy adományozó sírját már csak ledőlt emlék jelzi a váradolaszi temetőben. Az utókortól még egy emléktábla se jutott az egykori bőkezű mecénásnak, aki, mint minden korabeli földesúr, ellentmondásoktól terhes múlttal rendelkezett, de szülőfalujának korát megelőző áldozatot hozott, nagyszerű szociális érzékenységéről tanúbizonyságot téve.

 

A XX. század elejétől számos olyan egyesület jött létre a faluban, amelynek célja a kulturális élet fejlesztése volt. 1903. március 22-én alakult az álmosdi Olvasó Népkör. Alapszabályát, amelyet Kerekes József ideiglenes elnök és Botrágyi Ambrus ideiglenes jegyző neve fémjelez, a belügyminiszter 1903. augusztus 3-án hagyta jóvá. Az egylet céljaként a következőket fogalmazták meg: a közművelődés terjesztése, a szellemi élet fejlesztése, „a közértelmiséget és közerkölcsiséget magasabb színvonalra vezetni”. Ezt a tudomány minden ágából tartott felolvasások, az egylet könyvtárából kölcsönözhető könyvek, hírlapok olvasása, valamint jótékony célú és az egylet javára szervezendő társas mulatságok révén kívánták elérni. A rendes tagok felvételére vonatkozólag csak életkorbeli megkötés szerepelt: minden húsz évet betöltött magyar állampolgár felvételt nyerhetett, de befogadásáról a közgyűlés döntött.

 

Az 1904. január 24-én tartott közgyűlésen fogadták el az Álmosdi Casino alapszabályát. Elnöke Buday Károly volt. Egyértelműen az úri osztály tagjai számára szerveződött. Célja: „…hasznos olvasmányok ‘s művelt társalgás általi fejlesztése a társas életnek. Továbbá megengedett játékok általi szórakozás.” Az egyesület helyisége naponta este kilenc óráig nyitva állt. Könyvtára volt, folyóiratokat, újságokat járatott. Tényleges működésének körülményeit nem ismerjük. 1929-ben a vármegyei egyesületi alapszabály revízió során ezek az egyesületek már nem szerepelnek. Csupán az Álmosdi Gazdakör és a Leventeegyesület létezéséről nyerünk ebből a forrásból információt. Az Álmosdi Gazdakör 1913. október 2-án alapszabályának elfogadásával kezdte meg működését. Elnöke Nemes László, jegyzője Székelyhídi Béla református lelkész volt. Az Álmosd község és vidéke gazdasági érdekeinek felvirágoztatására létrejött egyesület amellett, hogy segítette tagjainak állat-, vetőmag-, gépbeszerzéseit, terményeinek értékesítését, gazdasági megbeszélések, előadások, szakkönyvek, folyóiratok, szaklapok biztosításával, állandó információáramlással szolgálta tagjai művelődését, szakismeretének fejlesztését.

 

Szakirányú tevékenysége mellett jótékony célú bálok, rendezvények révén is szolgálta a település közművelődésének ügyét. Akárcsak az 1925-ben jóváhagyott alapszabály szerint működő Leventeegyesület, melynek a fiatalok hazafias nevelése, testnevelési kultúrájának, fizikai erőnlétének fejlesztése mellett jelentős szerepe volt számos kulturális megmozdulásban, bálok szervezésében. Elnöke dr. Hollóssy Andor orvos, alelnöke Horváth Endre, titkára, Bányai Lajos volt.

 

1935-ben Lövészegylet is alakult a településen. Jelentős szerepe volt a két világháború között működő református és görög katolikus ifjúsági egyesületeknek. A Református Leányegylet vezetője Katona Mária tanítónő volt. Számos jótékony célú műsoros rendezvény, bál fűződik hozzá. Az 1920-as években a Református Leányegylet révén klöpli csipkeverő, szalma- csuhéfonó és varrótanfolyamot tartottak.

 

A református egyház keretében működött négyszólamú dalárda is, melynek Dalkör volt a neve, 1922-ben alakult.

 

A faluban számos jó hírű zenekar játszott. A XIX. század végéig itt állomásozó huszárság, a birtokosok, a jobb módú falusi lakosság szórakozását szolgálták a kiváló álmosdi cigányprímások, akik aztán szétrajzottak az ország különböző részeire. Közéjük tartozott Veress Tóni, aki később Máramarosszigeten, Debrecenben, Budapesten hegedült, és élete végén ismét debreceni prímás lett. Fia, Veress Károly – az országos hírű Kóczó Imre veje – szintén híres budapesti cigányprímás lett. Bandájukba több álmosdi cigányzenészt vittek el. Neves cigányprímása volt a falunak Ponta Géza, jól szervezett, kiváló volt a zenekara is. Erőssége volt bandájának Lólók Ádám nagybőgős, akit hiába csábítottak, hű maradt falujához s az álmosdi cigány zenekarhoz. Élete végéig vályogot vetett, tapasztott, ő volt a legbiztosabb kezű kemencekészítő a két világháború között a faluban. Mindenki Ádi bácsija rendkívül népszerű volt. Temetésekor az egész falu részvéte kísérte koporsóját.

 

A második világháborút követően a politikai szervezetek által fenntartott kulturálkis mozgalmak kérészéletűnek bizonyultak. Sikere volt viszont 1946–1947 telén annak a gazdatanfolyamnak, melyet a debreceni Gazdaképző Iskola tartott állami támogatással a református iskolában. 1948–1950-ben a faluban átképző pártiskola is működött. Perjéssy Lajosné tanító vezetésével szép sikereket ért el a járási kultúrversenyeken az úttörők leány kultúrcsoportja. Az ötvenes–hatvanas évek oly jellegzetes falusi „hírharsonája”, a póznákra szerelt „hangosbemondó” is az ő sikeres szereplésük jutalma volt. Az 1950-es évek elején könyvtár, kultúrház, az egykori Fráter-kúriában keskeny filmes mozi is megkezdte a működését. Ekkoriban a politikai érdekeknek megfelelően főként a termelőszövetkezeti mozgalom sikereként könyvelték el a kulturális megmozdulásokat, eredményeket. Az 1960-as évektől Nagy Sándor vezette énekkar minden iskolai és falubeli rendezvényen szerepelt műsorával, öregbítve a település hírnevét.

 

Szabó Lajos református tanító úr tanítványai (1930-as évek közepe)

 

Iskolai csoportkép a tanítói lakás előtt az 1930-as években

 

Iskolai csoportkép. Katona Mária tanítónő az osztályával

 

Az alapnevelők első országos gyűlésén a magyar óvodaügy vezérkara, köztük az álmosdi Chernel József

végakaratából alapított kisdedóvó intézetet is vezető Komjáthy György és Szabó Endre, Pest, 1868.

(A csoport közepén Rapos József a gyűlés szellemi vezére; tőle jobbra az ősz szakállú, Horkay György,

a legelső hazai óvók egyike; tőle balra Tóth István, a miskolci óvoda vezetője; Tóth Istvántól balra Szabó Endre;

tőle balra az álló csizmás férfi, kezében kalappal Székely Gábor a szegedi óvodák megszervezője;

Rapos és Horkay mögött Fodor Lajos, a hódmezővásárhelyi óvoda országos hírű vezetője;

Fodortól jobbra Komjáthy György, aki Szabó Endrét megelőzően volt az álmosdi óvoda vezetője,

jó nevű szakíró, az Óvóképző mintaóvója; Kohányi Sámueltől balra Kobány Mihály áll,

az évtizedeken át legsokoldalúbb magyar óvó; Kohányi és Fodor háta mögött Fábry János áll.

A fényképen az egykori felsorolás szerint láthatók még: Székány, Markhot, Kussovics, Kun János,

Szabó László, Bazsalik Mihály, Bucher, Horvát, Peskó, Sándly, Szagmeiszter, Németh, Mikoláné,

Brunner L., Brunner Emma és Csoma I. Azonosításukra nincs megbízható támpontunk)

 

Glád Ilona kisdedóvónői oklevele (Nagyvárad, 1903. június 27.)

 

A Chernel József Kisdedóvó és Koldusápoló Intézet napjainkban

 

A Református Leányegylet csoportképe 1930 táján

 

A Bocskai István Állami Általános Iskola kórusa. Vezetője: Nagy Sándor tanár (1970)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Álmosd gazdálkodásának meghatározó ágazata évszázadokon át a földművelés volt, ezen belül is a növénytermesztés. Erdőnek rendkívül szűkében volt a település. A határ homoki részén a néphagyomány szerint Bocskai hajdú vitézei által telepített tölgyerdő révén szerepet játszó makkoltatás a XIX. század első felében az erdőterület kiirtása miatt megszűnt. A szőlőterületek művelése és jelentősége is változott az idők folyamán. A török időkben az 1692-es összeírás is jó minőségűnek mondja az egyébként néptelen település szőlőjét, amely az azt követő időkben is számottevő volt.

 

 

Álmosdon a két világháború között is megmaradt a nagybirtokok meghatározó szerepe s másik jellemzőként a nagyon csekély földterülettel bíró szegényparasztok magas száma. A birtokaprózódás következtében megnövekedett öt–ötven holdas kategóriába tartozók is átlagosan csak 12,6 katasztrális holdat birtokoltak, ami azt jelentette, hogy sokan inkább az alsó határhoz közelítvén nem voltak képesek a családi szükséglet kielégítésére, s ők is tartósan vagy ideiglenesen napszámos- és részes munkák végzésére kényszerültek.

 

 

A száz katasztrális holdon felüli birtokok ekkor a következők voltak: Miskolczy Jenő (105 katasztrális hold), vitéz László Miklós (111 katasztrális hold), Balkó Pál (129 katasztrális hold), Horváth Margit (137 katasztrális hold), Farkas Gáborné (138 katasztrális hold), Nagy Lajos (158 katasztrális hold), Nagy Móric (204 katasztrális hold), Fráter Imréné (272 katasztrális hold), Álmosdi Legeltetési Társulat (610 katasztrális hold), Bay Sándor (677 katasztrális hold)

 

A falura egészen az 1900-as évekig a háromfordulós határhasználat volt a jellemző: őszi– tavaszi–ugar. Ez utóbbi legeltetési célokat is szolgált. A XIX–XX. század fordulóját követően az üres ugar megszűnt, felváltotta az úgynevezett zöld ugar. Az őszi forduló veteménye a búza, rozs, a tavaszié a kukorica, burgonya, tavaszi árpa, zab.

 

 

A 31 864 mázsa takarmánynövényen belül a legtöbb a csalamádé (9 879 mázsa), a zabosbükköny (5558 mázsa), takarmányrépa (7576 mázsa), takarmánytök (3 287 mázsa), tavaszi bükköny (1494 mázsa), lucerna (1272 mázsa). A többi takarmánynövény: őszi- tavaszi árpa, zab, őszi bükköny, lóhere, bíborhere. Termesztettek még kölest, lencsét, kendert, mákot, napraforgót. Dohánytermesztést csak a száz holdon felüli nagybirtokokon folytattak ekkor. A dohányművelés már a XVIII. századi adatok szerint is jelentősnek volt mondható Álmosdon.

 

Az 1930-as évek közepén történtek kísérletek ipari növények meghonosítására. 1935-ben például 51 holdon vetettek lent, főleg a magjáért termelték. Az intenzívebb talajművelés, a nagyobb arányú gépesítés igénye azonban korlátot szabott az effajta törekvéseknek.

 

A zöldségféléket a falu közepén keresztül húzódó rétes helyeken, a kertek alatt termeli ma is a lakosság, akárcsak korábban. A falu déli peremén még a XIX. század elején is volt külön káposztáskert, amelyet egykori birtokosa, Chernel József házhely céljára jobbágyainak, zselléreinek adott át.

 

A szántóföldi zöldségtermelés viszonylag újabb keletűnek mondható. Különösen jelentős a tormatermelés. Álmosd is része annak a Magyarországon egyedülálló nagyarányú torma-árutermelésnek, mely a környék néhány településén (Bagamér, Újléta, Vámospércs) kialakult.

 

Álmosd mint az érmelléki hegyek alatti síkságon fekvő település jelentős szőlő- bortermelő hagyományokkal rendelkezett, amint már fentebb utaltunk rá. Egy hajdani álmosdi feljegyzés azt is fontosnak tartotta megörökíteni, hogy az 1834-es év „…borra nézve olly ritka esztendő, hogy illyet talán egész század sem állít elő. A szőlő jókor kezdett érni, és jól meg ért, ép, egészséges, minden rothadás nélkül. Bor lett igen jó és igen bőven. A szőlő szem leves, t[elje]s mustbol állott, egy szőllő szemben két magnál több ritkába találtatott. Ami még különösebbé teszi ezt az esztendőt, az – hogy az egész országban mindenütt a rendin tul bőv termés volt, mind a hegyeken mind a szőllős kertekben, és bor jó és oltso. Nem volt elegendő edény a bor bé szűrésére, egy hordót egy más hordóért meg töltöttek.”

Az érmelléki szőlők pusztulását mutatja, hogy 1882-ben a falu határának művelési ágak szerinti megoszlásában az egy katasztrális holdat sem éri el már a szőlőterület. 1888-ban még szántóföld szerepel a Szőlőskert művelési besorolásában. De a nagyarányú telepítésnek köszönhetően 1895-ben nagysága ismét 66 katasztrális holdat tesz ki, 1913-ban pedig már 334-et. Ezt a jelentős módosulást elősegítette a gróf Zay-féle homoki birtok felparcellázása, melyet tulajdonosaik szőlővel telepítettek be. Így jöttek létre az Öreg szőlőskert mellett a Bocskai, Nagy-ludasi, Kis-ludasi szőlőskertek, majd a Hunyadi, Nemes és Dóka-kerti szőlők.

 

A garádgyával körülvett zárt szőlőskertek belső ügyeit, a gazdálkodást, a különböző szőlőbetegségek elleni védekezés összehangolását a birtokosok közössége, az úgynevezett hegyközség intézte. Függött ugyan a törvényhatóságtól, mégis sok kérdésben önálló joggal rendelkezett, önálló szervezeti életet élt 1950-ig. Az álmosdi hegyközség 37 pontba foglalt rendtartása 1896. augusztus 10-én kelt.

 

Az érmelléki szőlőművelés szempontjából nagy jelentősége volt a bihardiószegi vincellériskolában képzett vincelléreknek. A környéken alig volt olyan falu, ahonnan néhányan ne tanultak volna itt.

 

A gyümölcstermesztés mértékéről is képet kaphatunk az 1895. évi mezőgazdasági statisztikai Álmosdra vonatkozó adataiból.

 

 

 

Az állatállományon belül érdemes szemügyre venni a fajtaváltást. A sertések közül zömmel a mangalica, a zsírsertés volt a meghatározó. A második világháború előtti években tapasztalható a jelentősebb eltolódás a húsfajták javára, de még 1942-ben is 87 százalékkal a zsírsertések vezetnek, hiszen a mezőgazdasági munkásság fő energia-utánpótlást biztosító tápláléka a zsír, a szalonna.

 

 

A XVIII. században az igásállattal való ellátottság volt a jobbágygazdaság alapja, jelentősége nem csökkent a XIX. században sem. 1895-ben a szarvasmarhák egyharmada igásökör, 1911-ben, ha csökkenő mértékben is de még mindig 18,2 százalékát igásökörként használják. A két világháború között már a lóval történő igázás következtében jelentősége csökken, egyre inkább előtérbe kerül a tejtermelés és hízómarhatartás.

 

Borovszky monográfiája szerint a XIX. század első felében külföldi mintára berendezett gazdaságok, nemes fajú tenyészállatok már szép számmal találhatók Bihar megyében. A mintaszerűen kezelt gazdaságok közül főleg a báró Mandel-féle nagylétai uradalom tűnik ki. Péchy Ferenc álmosdi birtokán három angol telivér ménló és negyven kanca volt, tenyésztési célokat szolgáltak. Valószínűleg szerepe volt ebben a Széchenyi Istvánnal fennálló barátság ösztönző hatásának.

 

A megyei juhászatok közül főleg Pécsy Ferenc álmosdi gazdasága örvendett jó hírnek a báró Mandel-féle nagylétai, gróf Zichy Ferenc egyedi és Zichy Lipót hosszúpályi uradalma, valamint a rétszentmiklósi és a geszti gazdaság mellett.

 

Álmosdon a jelentősebb mértékű juhtenyésztést a különböző összeírásokban felbukkanó juhászok száma is mutatja a XVIII. század, valamint a XIX. század első felében. Ugyanakkor a XIX. század második felében a Péchy-birtokot megvásárló Zay családnál és azt követő tulajdonosváltásoknál már nem találunk adatokat e tevékenység folytatására. A XX. század első felében és a termelőszövetkezeti mozgalom idején történnek lépések a juhtenyésztés újraélesztésére, azonban elegendő legelő hiányában számottevő eredmények nélkül.

 

Jelentősnek mondható a kedvező természeti adottságok folytán a méhészkedés. A baromfitenyésztésben a tyúkfélék döntő részesedés mellett jelentős szerephez jut a kacsa (tizenöt százalék) és a lúd (tizenhárom százalék), amint ezt az 1935. év statisztikája tükrözi.

 

 

A mezőgazdasági termelés Álmosdon még a két világháború között is döntően az emberi és állati energia hasznosításán alapult. Gépek vásárlására csak a nagyobb gazdaságok számára nyílt lehetőség. 1895-ben a falu határának több, mint negyven százalékát kitevő, száz holdon felüli gazdaságokban kilenc vetőgépet, a csépléshez két ló igaerejére épülő járgányos gépet, egy cséplőgépet, két cséplőgép szekrényt és a meghajtásukra szolgáló két vontatható, álló gőzgépet, úgynevezett lokomobilt találunk, valamint négy konkolyozó gépet (triőrt) a hagyományos eszközök (eke, borona, rosta) mellett.

 

 

Mind nagyságát, mind felszereltségét tekintve messze kiemelkedőnek mondható ebben az időben Berger Antal földtulajdonos 659 katasztrális holdas álmosdi gazdasága, a gépek nagy része is az ő birtokában volt. Húsz mezőgazdasági cselédet alkalmazott. Jelentős volt a növénytermesztés mellett állatállománya is: 113 szarvasmarha, 35 ló és 314 sertés. Ugyanakkor a Nagy Móriczné 415 katasztrális holdnyi, szinte teljes egészében szántóföldet jelentő álmosdi birtokát haszonbérletben bíró Spitz Náthánnak mindössze két ekéje, két boronája, egy rostája, továbbá két mezőgazdasági cselédje volt. Az állatállományát pedig hét szarvasmarha és két ló jelentette. Minden bizonnyal a haszonbérletbe vett földet továbbadta művelésre.

 

A Borovszky Samu szerkesztette vármegyei monográfia néhány évvel később Álmosd földesurai közül Fráter Zoltán és Bay Sándor gazdálkodását tartja érdemesnek bemutatni a korabeli mezőgazdaság viszonyainak és az ott szokásos gazdasági és üzemrendszerek megvilágítására. Eszerint a Fráter-féle birtok összterülete hétszáz magyar hold. Ebből a szántóföld hatszáz hold, a többi kaszáló és legelő. Az üzemrendszer hármas forgó. Különleges termelési ágakra 24 katasztrális hold van fenntartva. A birtokosnak saját tenyésztésű lovai vannak. A marha állomány hatvan, a sertések száma két-háromszáz között váltakozik. A munkaerőt helyben szerzi, a napszámárak a férfiaknál nyolcvan–százhatvan fillér, nőknél ötven–száz fillér. Az átlagos földhaszonbér e vidéken tizenhat korona magyar holdanként.

 

A Bay-féle birtok ötszáz magyar hold; ez csak szántóföld. A tulajdonos váltórendszerben gazdálkodik. Magtermelést folytat négyszáz magyar holdon. Különleges termelési ágakra 25 katasztrális hold van fenntartva. Lótenyésztés: Nonius és Furioso után tizenegy darab. Mangalica sertéseket tartanak.

 

Az 1938-ban megjelent, Nadányi Zoltán szerkesztette, Bihar vármegye című monográfia szerint, a Nyírmadán született Bay Sándor álmosdi birtoka már 677 katasztrális hold volt, a legnagyobb a faluban. A magasan képzett földbirtokos (középiskoláit Lőcsén és Debrecenben, a jogot Eperjesen és a gazdasági akadémiát Kassán végezte) feleségül véve Klobusitzky Máriát sikeresen gazdálkodott itteni birtokán. Mezőgazdasági tevékenységéért miniszteri és a lótenyésztés terén kifejtett munkásságáért járási okiratot kapott.

 

A kisebb paraszti birtokok családi önellátásra igyekeztek berendezkedni, ennek azonban határt szabott a megművelhető földterület, a rendelkezésre álló eszköz- és állatállomány. A XX. század közepéig a fagerendelyű vaseke és a borona voltak a legfontosabb hagyományos munkaeszközök. A ló vontatta vetőgép csak a módosabb parasztgazdaságokban volt fellehető, a kisparaszti gazdaságokban kézzel vetettek. Nem tudjuk biztosan, mikor következhetett be az eszközváltás a gabonaneműek aratásában, mikor tértek át a sarlós aratásról a kaszával végzett betakarításra.

 

Bár a XIX. század végén Álmosdon is megjelenik a cséplőgép a nagybirtokokok némelyikén, még az első világháborút megelőző esztendőkben is a szérűkön lóval folytatott nyomtatás a jellemző. Sőt a szép számú zsúpfedeles ház miatt még az 1950-es évek elején is szokásban volt esetenként a cséphadarós szemnyerés. Ilyenkor a gabona tisztításának legfontosabb eszköze a szórórosta.

 

1919-ben már két olyan cséplőgéptulajdonos is van a faluban (Balogh Endre és Botrágyi Józsefné), akik a lakosság részére bércséplést vállalnak. 1929-ben már négyet találunk belőlük a faluban: ifjú Nemes Imre és társa, özvegy Pekár Imréné, ifjú Fórián Bálint és a már említett Botrágyiné nevén. Úgy tűnik, kiugró jövedelemre nem lehet szert tenni ezzel a szolgáltatással, mert 1937-ben már újabb négy tulajdonos birtokában találunk ilyen gépeket (Gulácsy Sándor, Dobsa Sándor, Gyulai Sándor, valamint Pekár Gyula és társai).

 

Új foglalkozási ág képviselői is megjelenek a faluban: a gépészek. 1921-ben bukkan fel közöttük Gardo József és Sándor István neve. Immár nemcsak a nagyobb földbirtokosok alkalmaznak gépészt. A modernebb technika alkalmazásának nem is mindenkor az anyagi korlátok szabtak határt, hanem a hagyományoshoz ragaszkodó, az idegentől, az újtól való távolságtartás is. Az 1910-es években az álmosdi Gazdakör állami támogatással számos géphez jutott, rendelkezett vetőgéppel, ekekapával, triőrrel, rugós boronával, hengerrel, permetezőgéppel, tengerihántolóval. A helybeliek azonban idegenkedtek igénybe venni őket, így a vetőgép és tengerikapáló kivételével a gazdaköri felszerelések berozsdásodtak.

 

A falu mezőgazdasági termékeinek értékesítési helye a helyi piac, valamint a kupecek, terményfelvásárlók útján a székelyhidi, érmihályfalvai, nagyváradi, debreceni piacok, vásárok. Maga Álmosd is élénk kereskedelmi hely volt, lévén sok izraelita lakosa, s az itt állomásozó katonaság is jó felvevő piacnak bizonyult hajdan.

 

A magyar vidék ellátásában, termékeinek értékesítésében fontos szerepet játszott a Hangya Termelő-, Értékesítő- és Fogyasztási Szövetkezet. Álmosdon 1911-ben alakult meg, Balogh Elemér földbirtokos kezdeményezésére. Az igazgatóság tagjai: Székelyhídi Béla református lelkész, Somogyi Gábor nyugalmazott református tanító, Bihari József földbirtokos és Lakatos József kisbirtokosok. Kezdetben bérelt házban folytatták tevékenységüket, amelyet 1917-ben megvásároltak.

 

Az álmosdi Hangya évi forgalma 1921-ben ötmillió korona volt, amelylyel a többi Bihar megyei településhez viszonyítva a jól működő szövetkezetek mezőnyéhez tartozott. 1930-ban a Hangya saját helyiségeiben tejszövetkezetet is létesített Álmosdon. A két világháború között a legnagyobb kereskedelmi forgalmat a településen a szövetkezet bonyolította le. De mellette számosan kereskedtek különféle állatokkal. Volt aki csak lóra, marhára vagy éppen sertésre specializálódott vagy időközben váltott, hol, melyik jószág kecsegtetett nagyobb haszonnal (Fülöp Márton, Fülöp Sándor, Szilágyi Pál, Spitz Adolf).

 

Működtek a faluban baromfikereskedők: Neumann Hermann, Krausz Mártonné, Krausz Ernő. H. Nagy Károly és felesége tojáskereskedőként szerepel a két világháború közötti adólajstromokban. Mellettük számosan próbáltak némi jövedelemre szert tenni a tojással vagy egyéb élelmiszerekkel való kofálkodás révén, így Szabó Gáborné, Szabó Józsefné, Kiss Gáborné, Paluska Károly, Diószegi József, I. Kovács József. Volt, aki tollkereskedelemre specializálódott: Spitz Jenő, Fülöp Ferenc. Fülöp Miklóst toll- és bőrkereskedőként tartották nyilván.

 

Bányai Lajos és Kaufman Lévi terménykereskedelemmel foglalkozott. Ez utóbbinak vegyes kereskedése is volt. A Kaufmann család egyébként már a XIX. századtól jelentős kereskedelmi tevékenységet folytatott a településen. Vegyes kereskereskedéssel foglalkozott Braun Dávid, Citrom Zoltán is. A két világháború között a szatócsbolttal rendelkezők között találkozunk Klein Henrik, Csiha Sándorné, Bacsa Ferenc, Balogh Istvánné, Fülöp József, Brieger József nevével.

 

Az adónyilvántartások szerint jelentős forgalmat bonyolítottak a korcsmárosok: Fischer Salamonné, Citrom Henrik meg özvegy Fülöp Ignácné, aki korcsmája mellett szatócsüzletet is működtetett, s különösen Markovics Pál, aki tevékenységét szikvízgyárással bővítette. A Markovics család korcsmájával már az 1887. évi magyar királyi kataszteri felmérés irataiban is találkozunk, ekkor Markovics Mihály nevén szerepelt. Ez a forrás még két további korabeli álmosdi kocsmáról tudósít. Az egyik Tréfa Jánosé volt, a másik a helyi közbirtokosságé.

 

Álmosd község gazdasági épületeként van ebben a felmérésben feltüntetve a vágóhíd. A két világháború közötti időből ismert hentesek, mészárosok: Gombos Sándor, Szőke József, Szőke Károly, Nemes Kálmán. A zsidó mészárosok közül Spicz Lajosné, Spitz Jakab neve szerepel az egykori adólajstromokban.

 

A településnek már 1770-ben öt szárazmalma volt. A görög katolikus egyház híveinek 1835. évi összeírásából ismerjük Zahari Péter, Rácz Ferenc és Rácz György molnár nevét. A református egyház anyakönyvéből 1830-ból, 1834-ből van adatunk egy Farkas Mihály nevű molnárra, 1844-ben pedig egy Sós László és Nemes Székely Ferenc nevezetűre.

 

1887-ben két szárazmalom működött a faluban, az egyik Zahari Sándor, a másik gróf Zay Albert tulajdonában állt. 1931-ben a két sógor, az álmosdi származású Simon Ferenc és a kiskereki születésű Pekár Gyula alapított közösen malmot Álmosdon. A malomtulajdonosok molnármester és gépész képesítéssel rendelkeztek. Az azt megelőző évtizedben özvegy Pekár Imréné, Pekár Gyula édesanyja nevét találjuk az álmosdi adólajstromokban mint malom- és cséplőgép-tulajdonosét: miután férje a románok golyóitól hősi halált halt, az ő nevén szerepelt a régi malom.

 

Fényes Eleknek a XIX. század közepén megjelent munkája két szeszgyárat említ Álmosdon. Működésükre vonatkozóan nincsenek adataink. A két világháború között Bihari József működtetett a faluban pálinkafőzdét 1938-ban bekövetkezett haláláig.

 

Úgy tűnik, hogy az elmúlt századok folyamán is fellelhetők mindazok a mesterségek, amelyekre az elsőrenden földműveléssel, állattenyésztéssel foglalkozó közösségnek munkaeszközei, épületei elkészítéséhez, ruházkodásához, táplálkozásához szüksége volt. A rendelkezésre álló különböző összeírásokban 1735-ben találkozunk egy Szűcs István nevezetű szűcsmesterrel (pellio). A Debrecenből való Szentgyörgyi József is szűcsmesterséget űzött Álmosdon 1844-ben bekövetkezett haláláig. A következő évben bukkan fel Vajda András szűcsmester neve.

 

1767-ben három csizmadiát írtak össze Álmosdról, köztük egy Kővári János nevezetűt, aki mint obsitos, vagyis kiszolgált katona folytatta mesterségét. Minden bizonnyal a család kései leszármazottja az a Kővári György cipész, akinek nevével a két világháború közötti iparoslajstromokban találkozunk.

 

Úgy tűnik, minden korban egy időben több csizmadia, varga, majd később cipész is dolgozott a faluban, hiszen lábbeli készítésére, javítására időről időre szükség volt. Csupán a református egyház születési anyakönyvének lapjain 1840–1841-ben három csizmadia nevével találkozunk.

 

1938-ban a kamarai választójoggal rendelkező kereskedők és iparosok lajstromában szereplő 62 személy közül tíz cipész (Szabó Géza, Szabó Endre, Kaufmann Sándor, Dávid Sámuelné, Jendrek Károly, Gombos István, Krizsán János, Kővári György, Remek Imre, Nagy István). Közöttük számosan a családi mesterség folytatói, mint például Jendrek Károly, akinek édesapja, Jendrek József, a Felvidékről került Álmosdra. 1891-ben a faluban állomásozó huszárságnál szolgált mint századsuszter, ide nősült, és itt alapított műhelyt. Volt, amikor négy-öt segédje, három tanulója is volt. Nemcsak a falu lakóinak dolgozott, köztük Bay Sándor földesúrnak, de rendszeresen eljárt a környező vásárokra. Fia 1934-ben váltotta ki az ipart.

 

1929-ben 25 kereskedő, 48 iparos élt Álmosdon. Legnagyobb számban, tíz fővel a nőiszabó-mesterek képviseltették magukat közöttük: Rátonyi Julianna, Szabó Endréné, Bányai Károlyné, Jendrek Józsefné, Nagy Sándorné, Nagy Imréné, Krausz Róza, Gardó Lídia, Botos Mihályné, Mester Margit. Őket csak a cipészek száma múlta felül egy fővel. Férfi szabómester ugyanakkor ebben az esztendőben mindössze kettő dolgozott: Krausz Mór és Sorbán János. Számuk a későbbiekben sem nőtt lényegesen, 1930-ban Fülöp József, 1938-ban Máté Imre neve bukkan fel.

 

A kereslet-kínálat időnkénti arányvesztését a csökkenő keresetek jelzik, minek következtében a mesterek vagy más településre tették át székhelyüket, vagy más foglalkozás után néztek. A női szabómesterek száma 1930-ban például már csak hat fő, 1931-ben pedig kettőre csökken. Sőt a gazdasági fellendülést követő időszakban előfordul, hogy egyetlen női szabó sem szerepel az adófizető iparosok lajstromában. Ami nem azt jelentette, hogy tevékenységüket nélkülözni kényszerültek az álmosdiak: „feketén” dolgoztak.

 

1921-től két borbélymester, Szőke Lajos és Székes Lajos működésére is találunk adatokat a faluban. 1938-ban harmadikként Erdei József kezdi meg tevékenységét.

 

A régi paraszti életben nélkülözhetetlen volt a kovácsok munkája. Nem véletlen, hogy a korai időktől kimutatható jelenlétük a falu társadalmában, mind a cigánykovácsoké, mind a kovácsmestereké.. Egy 1735-ös álmosdi összeírásban Kovács János kovácsmester (faber ferrarius) neve szerepel. Az 1820-as, 1840-es években Balog Ferenc, Balog József, Balog György kovácsmester neve tűnik fel a református matrikula lapjain. Minden bizonynyal egy család tagjai. A két világháború közötti időben Marjai Lajos, Szilágyi György, Nagy Gábor, Demján János, Vlajk Gábor, Mucsi Mihály, Rocska Gábor kovácsmester dolgozott Álmosdon. Az 1909-ben született Mucsi Mihály 1932-ben, hat évi segédkedés után vált önállóvá. Előbb bérelt műhelyben dolgozott itt, később megvette. A második világháború után tizenegy évig a termelőszövetkezetben annak kovácsműhelyét vezette. Majd az 1960-as években kilépett a közösből, és 1975-ig – mint cégére is hirdette – lópatkoló kovácsként dolgozott. Egykori műhelye ma a kovácsmesterség múzeuma.

 

A faművesek közül az 1920-as évektől Kanalas György, Ványi János, Pereglin József, Spitz József, Aszalós József kerékgyártó mester, ifjú Szabó József kádármester dolgozott a településen. A faluban élő nagyszámú nemesség igénye vonzotta a faluba már az elmúlt századokban is az asztalosmestereket. Az 1840-es években Bányai Mihály, Kormos Pál neve bukkan fel a forrásokban.

 

Az 1882-ben Ércsobolyón született Lindenfeld Áron épület- és bútorasztalos, kitanulva mesterségét, 1905-ben állandósította magát Álmosdon. Munkásságát, melyet temetkezési vállalkozással is kiegészített, 1944-es deportálásáig folytatta. Ugyancsak temetkezési vállalkozással bővítve folytatta épület- és műbútorasztalosi tevékenységét a már említett felvidéki származású Jendrek József cipész és álmosdi korcsmáros leánya, Markovics Mária gyermekeként 1911-ben született ifjú Jendrek József is, aki 1930-ban nyitotta meg álmosdi műhelyét. Ismerjük még ebből az időből Weisz Farkas nevét is.

 

Nem nélkülözhette a falu az ácsok, faragó molnárok munkáját sem, hiszen a szárazmalmok működéséhez, a házak, hodályok és más faépítmények elkészítéséhez elengedhetetlen volt az ő tevékenységük. A két világháború közötti időben Zahari József, ifjú Szabó Gábor, Kapcsa Sándor, Bihari Mihály, Kiss Lajos ácsmester dolgoztak a faluban. Legtöbbjük kitanulta a kőművesmesterséget is. Kőművesmesterként tevékenykedett ebben az időben Orosz János, Miklósi István, Zsoldos János.

 

Álmosdon időről időre téglaégető mesterekkel is találkozunk, hiszen a nagyobb arányú építkezések – mint például a Miskolczyak kastélyának, az 1824-ben megkezdett református templom tornyának építése –, igényelték a minőségi építőanyag előállítását. A téglaégető mesterek szaktudására a környező települések is igényt tartottak. Így került sor arra, hogy Diószegi Mihály álmosdi téglaégető mesterrel 1836-ban Irinyi János, az országos hírű gazdaságirányító, a biztonsági gyufa feltalálója a nagylétai uradalom kiépítéséhez szükséges négyszázezer darab kiégetésére szerződött.

 

Álmosd nagyközség határvázlata, 1882

 

Disznótartás a református parókián az 1940-es években

 

Dohánytörés a Bay-féle belső tagon, 1947-ben

 

Szüreti előkészület az Öreg-szőlőben, Székelyhídi Béla szőlőskertjében (1940-es évek)

 

Idősebb Dobsa Sándor gyógyszerész, földbirtokos, nagybérlő, cséplőgép-tulajdonos,

az álmosdi gyógyszertár alapítója unokájával (1930-as évek)

 

Jendrek Károly cipészmester segédjei a státusszimbólumnak számító biciklivel (1940 táján)

 

Temetési menet gyászkocsival az 1940-es évek elején.

A faluban a két világháború között Lindenfeld Áronnak és ifjú Jendrek Józsefnek volt temetkezési vállalkozása

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Álmosd történetéhez számos jeles személyiség neve és emléke kapcsolódik. Vannak, akik születésük révén kötődtek a településhez, másokat a sors kiszámíthatatlan szeszélye sodort ide hosszabb-rövidebb időre. Volt közöttük messze földön híres, akinek neve régi fényében tündöklik ma is. Köztük is a legfényesebben a gyermek- és ifjúkorának éveit Álmosdon töltő Kölcsey Ferencé, a reformkor kimagasló alakjaként számon tartott íróé, költőé, szónoké, politikusé, a magyar nemzeti himnusz megalkotójáé.

 

A Kölcsey család Álmosd egyik jeles köznemesi famíliája már a XVIII. században. Kölcsey Ferenc édesapja, Kölcsey Péter – hosszú évek katonáskodása után – nagybátyja, a család nagy öregje és gondoskodó jótevője, Kölcsey Sámuel hívó szavára tér meg Álmosdra. 1787-ben feleségül veszi a Sződemeteren nevelkedett, ugyancsak nemesi családból való Bölönyi Ágnest. Egymás után érkező gyermekeik (Mária, Sámuel, Ádám, Péter) mind Álmosdon születnek, az elsőszülött Ferenc kivételével, akinek születése előtt áldott állapotban lévő édesanyja hazament a Közép-Szolnok megyei Sződemeterre, nagyanyjához, s gyermekét ott hozta világra 1790. augusztus 8-án.

 

Mihelyt anya és gyermeke megerősödtek, Kölcsey Péter visszavitte őket Álmosdra, a nádfedeles, agyagtéglából épült kúriába. Kölcsey itt, Álmosdon tanult meg beszélni, itt kezdett eszmélkedni. Itt érte a csaknem tragikus csapás is: fél szeme elvesztése. Kortársainak írásai emlékeznek meg arról, hogy himlőben vesztette el szeme világát hároméves korában, az arcán s feltételezhetően a szem kötőhártyáján is megjelent hólyagos kiütésektől.

 

A himlőoltás bevezetéséig a variola – ahogy a halotti anyakönyvekben is gyakran szerepelt – egyike volt azon járványos megbetegedéseknek, melynek fenyegetésétől évszázadokon keresztül rettegtek az emberek. Voltak, akik tudni vélték, hogy a korabeli gyógymód szerint a himlőhólyagok gyors felfakadását segítendő meleg kemencébe bújtatták a gyereket, s a szemébe csapódó pernye vagy szikra okozta fél szeme világának elvesztését. Az álmosdi néphit tudni véli azt is, hogy a gyógymódhoz tartozó hét Miatyánk elmondása helyett édesanyja csak hatot mondott el, ezért nem járt szerencsével a kúra. Kölcsey Ferenc végül is megmenekült, de amint Kállay Ferenc írta, „az irigy betegség megfosztá egyik szemétől, s kedves vonású arczulatát is megcsorbítá”. Testi ereje is annyira megromlott, hogy a betegsége következményeitől egész életében szenvedett. „Az én belsőm tűzzel teljes, de külsőm, ezen nyomorult alkotmányú test, mindenre alkalmatlan. Szerfelett puha vagyok, s ezen rövidlátású szem, ezen többnyire zúgó fej azt teszik, hogy félve lépjek minden társaságba, hol nagyon ismeretes emberekre nem találhatok” – panaszolta 1814. április 3-án Álmosdról keltezett levelében Kazinczy Ferencnek.

 

Itt jegyezzük meg, hogy az irodalomtörténet és nyomában a képzőművészeti alkotások tévedéssorozatát követően sokáig vita tárgyát képezte, hogy a költő melyik szeme látását veszítette el. A kutatások végül hitelt érdemlően bebizonyították, hogy az eredeti, korabeli ábrázolások a megbízhatóak, Kölcsey Ferenc a jobb szemére volt vak. (Holttestének exhumálása is ezt bizonyítja, amiről részletesen olvashatunk a Száz falu Szatmárcseke kötetében.)

 

Kölcsey életében a sorscsapások folytatódnak. Nagyon hamar árván marad testvéreivel. Apjuk 45 évesen, 1796. augusztus 9-én halt meg Álmosdon. A legidősebb gyermek, Ferenc hatéves volt ekkor (lánytestvére, Mária kisgyermekként meghalt, s még apja halála után jött világra, 1797. április 27-én, Péter öccse). Apjuk korai halála után özvegy édesanyjukról és az árvákról apjuk nagybátyja, a fentebb már említett Kölcsey Sámuel gondoskodik.

 

Hatévesen Kölcsey a Debreceni Református Kollégium diákja lesz. A szünidőket rendszerint Álmosdon vagy Sződemeteren, a nagyszülőknél töltötte. 1801 végén Kölcsey Sámuel, 1802 februárjában édesanyjuk is az álmosdi temető lakója lett. Áprilisban pedig az utolsó Kölcsey „nagy öreg”, apjuk testvére, Kölcsey István is eltávozott Csekén az élők sorából. Kölcsey Péter és Bölönyi Ágnes négy árván maradt fiának gyámja Gulátsy Antal lett.

 

Kölcsey Ferenc tanulmányai végeztével, 1809. október 8-án hagyta el a debreceni kollégiumot és ugyancsak ott tanuló öccseit. Pestre ment joggyakornoknak, ekkor kötött életre szóló barátságot Szemere Pállal. Majd a huszonkét esztendős fiatalember 1812-ben hazament Álmosdra, most már önálló gazdaként ott telepedett meg, csaknem három esztendőre.

 

Kölcsey már a kollégiumban megcsillantotta tudósi tehetségét, s költői terveket dédelgetett. Diákkori verseit Csokonai modorában írta. 1805-ben részt vett annak temetésén, itt látta először Kazinczy Ferencet, akihez 1808-ban küldte első levelét, majd folyamatosan verseit.

 

Kölcsey Álmosdon hol eltemette irodalmi ambícióit, hol pedig magas lángon égette őket. Közismertek azok a sorai, amelyeket egyik legjobb barátjának, iskolatársának, Kállay Ferencnek írt 1813-ban: „Thekámban könyv helyett már most nyeregszerszám áll. Míveltetni ugaraimat, lovaim s ökreimről gondoskodni, s küzdeni ezen emberekkel, kik tóparton s szalmafedél alatt laknak, ezt kell csinálnom. Nem szabad rajtam nevetned, mert én mindezeket gazdai komolysággal csinálom.”

 

Álmosdi napjai nem voltak mindig sivárak, sőt az itt eltöltött évek néhány maradandó élménnyel is megajándékozták. Álmosdon élt Péchy Imre volt alispán, a tiszántúli egyházkerület és a debreceni kollégium főgondnoka leányával, Karolinával. Egyes irodalomtudósok Kölcsey néhány leveléből arra következtetnek, hogy 1814 nyarán szerelmes volt egy Álmosdon lakó leányba, aki „iránt tavaly még egészen más érzelmekkel voltam, s csodálni fogod az emberi szívet, mely olly ellenkező indulatokat elfogadni alkalmas” – írja barátjának. Egyesek Péchy Karolina társalkodónőjét, egy bizonyos Jeanette Medicus nevű kisasszonyt gyanítanak a Kölcsey vonzalmával kitüntetett személynek, de ennek ellentmondani látszik, hogy jóval idősebb volt Kölcseynél. Sokkal valószínűbb, hogy gyermekkori szerelméről, Péchy Imre leányáról, Karolináról van szó.

 

Péchy Imre házában élt ekkoriban teljes visszavonultságban egy Uza Pál nevű, kiváló képességű, mádi születésű ügyvéd. A Martinovics-féle összeesküvésben való részvétele miatt előbb halálra, majd bizonytalan idejű börtönbüntetésre ítélt férfi Kazinczy levelezéseiben is felbukkan. Uza szabadulását követően, 1804-től haláláig Álmosdon talált menedéket.

 

Kölcsey Álmosdon nem hagyott fel a szellemi munkával. Ennek legjobb igazolása a levelezése. Kiderül belőle, hogy sokat olvasott, sokat tréfálkozott, nemhiába kedvelte Moli_re-t és Regnard-t.

 

A maradandó élményei közé sorolhatjuk, hogy még 1812-ben meglátogatta Kállay Ferenc, akivel egy svájci utazás tervét fontolgatták, hogy megismerjék a szabad országot, s Németországba is el szerettek volna jutni, hogy felkeressék a nagy német írókat.

 

Kölcsey 1813-ban a Csokonai hatása alatt írt verseit megsemmisítette, de 1813. júniustól ismét verselni kezdett. Kállay biztatta, hogy lépjen velük a nyilvánosság elé. Végre 1814-ben rászánta magát, s a Róza december 17-én megjelent a Magyar Dámák Kalendáriuma című lapban. Magányából a három év alatt többször kilépett, tett néhány érdekes utazást az országban, meglátogatta például Szemerét Pécelen.

 

Gondoskodik öccsei neveléséről, s egyre jobban belemerül a szellemi munkába. Álmosdon formálódnak ki költői nézetei. 29 kisebb-nagyobb verset írt itt, nyomtatásban négy jelent meg belőlük a Róza című versén kívül: A kedves sírja, Kívánság, Géniusz száll, A Phantasiához.

 

Álmosdon írta Kölcsey a Felelet a Mondolatra című vitairat bevezetőjét és a hírhedett Csokonai-bírálatot, amely azonban csak 1817-ben jelent meg. Az apai házban kezdett a görög irodalomban elmélyülni, hozzálátott többek között az Iliász lefordításához, de akkor még nagyon nehéznek találta, és abbahagyta.

 

Szellemi érdeklődése itt nyerte el igazi karakterét, itt érett íróvá. A magyar reformkor ideált kereső politikusa érik a szerény kúriában. Versei, feljegyzései, levelei, olvasmánynaplója alapján Álmosd lesz a költővé válás nagy iskolája. A családi ügyek azonban 1815-ben továbbvitték Szatmárcsekére. 1814 decemberében fogott hozzá a költözés előkészületeihez, 1815 első hónapjaiban leveleit már Csekéről keltezi.

 

A Kölcsey testvérek közül Álmosdon maradt Sámuel és Péter. Sámuel halálakor, 1845-ben már a Himnusz eltávozott költője testvérének is szólt minden bizonnyal a búcsúztató a halotti anyakönyvben, mert míg a Kölcsey család többi tagjának halálhírét lakonikus rövidséggel írta be a korabeli lelkész, Kölcsey Sámuel halálának már tizenhat sort szánt, amelyben megemlékezett Sámuel debreceni és pozsonyi tanulmányairól s álmosdi éveiről: „Az élet nagy iskoláját a mezei gazdálkodásban kezdette, melynek példás szorgalommal, okos takarékossággali folytatását fenn szóval hirdették kedvező körülményei. Fényes Klára asszony 31 és félesztendeig ritka hűségű élete párja, a tsendes okosságú házi gazda, mint szeretettel teljes atyafi, mint igaz barát, mint józan, felvilágosodott keresztyén, mint buzgó protestáns 52 és fél esztendős korában távozott az élők sorából, szinte az egész lakosság fájdalmi és könnyűi kísérték.” Felesége mintegy negyedszázaddal élte túl. A Kölcsey család sírboltja Álmosdon a Legelő úti temetőben volt.

 

A Kölcsey család címere

 

Részlet az álmosdi református egyház házassági anyakönyvéből.

Legalul, Kölcsey Péter és Bölöni Ágnes (Kölcsey Ferenc szülei) 1787. május 3-án kötött házassági bejegyzésével

 

Kölcsey-emlékház (épült a XVIII. században)

 

Kölcsey Ferenc portréja, 1836.

(Festé Anton Einsle. Rajz Johann Ender. Metsz. Karl August Schwerdgeburth [1785–1878].

Acélmetszet, papír 100×75 milliméter. Debrecen, Déri Múzeum)

 

Kölcsey Ferenc és testvéreinek osztályos egyessége (vagyonmegosztása) Álmosdon, 1815-ben (részlet)

 

Kölcsey Ferenc öccsének, Sámuelnek, halotti bejegyzése

az álmosdi református egyház halotti anyakönyvében 1841. október 22-én

 

 

 

 

 

 

Álmosd, ez a jellegzetes kisnemesi település, egészen a modern időkig társadalmi életének minden területén hordozta ezt a sajátosságot. A társadalmi hierarchia élén az örökös földesurak álltak. Saját majorságuk mellett meghatározó szerepük volt a nemesi közbirtokosság (compossessoratus) fennállása idején az osztatlan közös tulajdonban lévő úrbéres telkek, jobbágyszolgáltatások, erdő, rét, legelő, regáléjog haszonvételeinek felosztásában.

 

Vagyonuk révén ők voltak a helyi egyház támogatói, akik az általuk adományozott föld mellett időről időre egyéb javak juttatásával segítették az egyházat. Ez a rendszer, ha időnként problémákkal is, de többé-kevésbé működött, különösen virágzó, fellendülést mutató korszakot tudhatott magáénak az álmosdi református egyház a XVIII. század folyamán, s a XIX. század elején. Hiszen ekkor számos templomi felszereléssel gyarapodott az egyház, földet kapott, sőt, egyedülálló módon, 1770-ben még tekintélyes könyvtárra is szert tett.

 

A földesurak közül különösen sokat köszönhetett ebben az időben a Veéreknek, gróf Teleki Lászlónak, aki, bár nem lakott a faluban, az eklézsiának gondját viselte. De említhetjük a tekintetes földesuraságok közül Félegyházi Ferenc, Kölcsey Sámuel nevét, a Péchy családot, a Csanádiakat.

 

Bár a rendi társadalom megszűnése után patrónusi hajlamuk alábbhagyott, azért akadt néhány jótevő a helyi vagy „külföldi földesurak” (vagyis a faluban birtokkal bíró, de másutt lakók) között ezt követően is. Az eklézsia dolgában tulajdonképpen soha nem vitték nyílt kenyértörésre a dolgot, az egyházzal való konszenzust keresték. Bár az 1818-as egyházkerületi gyűlést követően a világi és papi rend között keletkező villongásból eredően olyan nézetek kaptak lábra, hogy a világi rendet az eklézsiák igazgatásából ki akarják rekeszteni, s ennek gyanúját növelte némely prédikátor beszéde is, „kik szent hivataljokról és kötelességeikről megfelejtkezvén, elfelejtkeztek Szt. Pálnak tanácsáról és példájáról, aki Apostol létire ezt mondja a Korintusziaknak: »Nem jöttünk hogy uralkodjunk a ti hiteteken, hanem hogy szolgái legyünk a ti örömötöknek.«”

 

Miután az álmosdi földesurak által felelősségre vont lelkész, Német István, vonakodva bár, de aláírta a nyilatkozatot, hogy ő nem vett részt a világi rend elleni mocskolódásban napirendre tértek felette, a papmarasztalás eredménye is az lett, hogy visszatartották Németet, aki egyébként 1842-ig volt a falu lelkésze, s lett maga is nemes lévén kiszolgálója a nemesi érdekeknek.

 

A földesurak, ha nem is mindannyian, rendszeresen részt vettek a presbiteri üléseken, hiszen az 1765-ben megalakult egyháztanácsnak eleve valamennyi földbirtokos tagja volt. Miután eklézsián kívüli személy nem létezhetett a faluban, vagyis a település közösségének valamennyi tagja (a görög katolikus egyház létrejöttéig) ide tartozott, közös érdek is volt a rend és a jó erkölcsök fenntartása, a renitenskedők, senkinek nem engedelmeskedők kitoloncolása a faluból, mint arra konkrét példa is utal 1767-ből, s ráadásul nemes személyeket illetően.

 

Itt kell szólnunk az Álmosd társadalmának jelentős rétegét alkotó nemesekről, akiket mindenkor – a nemesi osztály felsőbb rétegét képviselő álmosdi földbirtokos rétegtől megkülönböztetően – nemesekként vagy esetleg, konkrét helyzetüket megvilágítandó, taksás nemesekként emlegetnek. Ők ugyanis, szemben a falu földdel rendelkező szűkebb rétegét alkotó nemeseivel, a földbirtokosokkal, olyan elszegényedett armalisták voltak, akik már nem bírtak saját földtulajdonnal. A falu valamelyik földbirtokosának telkén éltek, taksát (adót) fizettek. Voltak, akik mesterséget tanultak, és iparosként tevékenykedtek. S voltak, akik értelmiségi pályára kerültek. Ilyen volt az 1834-ben elhunyt Nemes Székely János „oskola Rector”, aki Diószegen, Nagy Létán, majd szülőfalujában, Álmosdon tanított közmegelégedésre, Vernyika János, aki, 1790–1793 között került Álmosdra lelkésznek, s 1793-ban kapott armálist (a falu lelkészei közül többen is nemesek voltak: Kass János, a már többször említett Németh István). Számosan az armalisták közül a politikai, közigazgatási élet alsóbb színterein játszottak szerepet.

 

A többség tényleges életmódja, öltözködése nem sokban különbözött a parasztságétól. Nem úgy nemesi öntudatuk, szokásaik. Magatartásukat a „fenn az ernyő, nincsen kas” szólás nagyszerűen tükrözi. A középnemességet utánzó gesztusaik miatt a jobbágyparasztok pazarlóknak, könnyelműeknek tartották őket. Bár a falu társadalmában életlehetőségük nemegyszer rosszabb volt a telkes jobbágynál, a kisnemes akkor is nemes maradt, nemesi előjogai birtokában, s azokat görcsösen számon tartotta. A mindennapok során elvárta, hogy a nála módosabb paraszt előre köszönjön neki, az úton kitérjen előle, és megillette a „nemzetes úr” és feleségét a „nemzetes asszony” megszólítás.

 

Ha volt saját telke, az, akármilyen kicsiny volt is, nemesi birtoknak számított, adómentes volt, és katonai beszállásolástól mentes. Háza még ha sárból és nádból készült egyszerű házikó volt is, nemesi kúriának minősült, és az azt megillető magánjogi és büntetőjogi védelemben részesült. A taksások azonban, ha meg is egyeztek a földesurukkal, hogy jobbágytelkük szolgáltatásait egy összegben megváltják, az attól még nem volt az övék, jobbágytelek maradt, és a közadókat is behajtották rajtuk.

 

A régebbi nemességgel rendelkezők lenézték a felkapaszkodókat, az „úrhatnámokat”. Nemesi öntudatuknak köszönhetően, bár a pap és a tanító bérének fizetéséből előírt módon ki kellett venniük a részüket, sokan, nemcsak szegénységük, hanem inkább gőgjük miatt, a földesuraknak megengedett módon saját elhatározásuk szerint akarták rendre fizetni, még inkább megtagadni a teljesítést.

 

Egy 1779/80-as Bihar megyei armalista összeírás Álmosdról húsz taksás nemes nevét közli. Közülük nemesi taksaként heten fizettek egy rénes forintot, nyolcan ennek a dupláját, öten viszont semmit, mert nyomorultak (miserabilis) vagy vének (senex). Egy húsz évvel későbbi kimutatás (1798–99) szerint az Álmosdon lévő 22 armalista nemes közül tíz tartozott a 4. osztályú, vagyis legkevesebb taksát fizetők közé, hat a harmadik osztályba, öt a másodosztályba, és egyetlenegy armalista volt, aki a nemes vármegye kasszájába az egymás között kivetett első osztályba tartozó taksát befizette.

 

Az álmosdi armalisták nemesítése 1753–1815 között történt, ezt tükrözi egy, a XIX. század első felében készült kimutatás. A következők kaptak ekkoriban címeres levelet: Bárány János (1762); Bárány Ferenc (1808); Balogh Ferenc és János (1780); Bihari János és fiai: János, Gábor, Antal és Albert ( 1788); Bihari Gergely és Sámuel (1788); Bihari György fiai Mihály, Pál ((1788); Csatári István (1765); Fekete Ferenc (1805); Nagy István (1753); Pályi Nagy András János és József (1815); Rátonyi Boldizsár, Rátonyi Péter (1795). Az ő nevük eredetileg Risoszokij vagy Risoszevkij (?) lehetett, ezt magyarosították; Székely Mihály (1765); Székely Mihály, János, István (1776 és 1793); Talpas György és László (1769, 1785); Thékes István (1798); Vernyika János (1793); Vass nemzetség (Álmosd, Bagagamér, 1807)

 

A lista korántsem teljes, hiszen nem tartalmazza az 1779–80-as összeírásból Léta Péter és János, Bodrági (későbbi változataiban Botrágyi) Mihály, János és András, Horog Ferenc és János, Szodoray István, Veress Imre, Szabó Ferenc és István, Pete Mihály, Balog István, Kis Péter, Csanády Ferenc nevét, az 1789–90-es összeírásból pedig Fiok Ferencét. Továbbá az 1796–97 -es évekből Bete Gergely és öreg Bete István, Juhász Mihály, Tulka Tógyer, Tothfalusi György és Mihály s még jó néhány kisnemesként ismert famíliáét. Valószínűnek tartható, hogy a XVII. századtól kezdve már történtek nemesítések Álmosdon, azonban az ezekre vonatkozó forrásokat nem ismerjük.

 

Az 1847. évi követválasztásra összeírt szavazónépesség lajstromában településünkön 189 nemes nevét találjuk (a földesurak és armalisták együtt). Ez önmagában is meghatározó nagyságrendet képvisel; ha hozzávesszük a családjaik szavazati joggal nem rendelkező nő tagjait, és a kiskorúakat, akkor teljesen nyilvánvaló, hogy a település népességének meghatározó részét alkotják. (Fényes Elek erre az időszakra vonatkozó statisztikája 1723 fős lakosságról tudósít).

 

Közismert, hogy Magyarországot a nemesek országának tartották, hiszen a XIX. század első felében a történelmi Magyarországon minden húsz emberre egy nemes ember jutott. Ez fokozottan érvényes volt Álmosd esetében. Itt, ahogy tréfásan mondták, ha a kutyát megdobták, a kő nemest ért.

 

Amikor 1802-ben felszentelték a felújított református templomot, „a jó rend fenntartása végett” a presbitérium meghatározta a templomi ülésrendet (ez egyébként a református egyházban általánosan bevett szokás volt). Mindenki csak a vagyoni, társadalmi helyzete szerint megillető székbe ülhetett. Az írásba is foglalt templomi ülésrend szigorúan leszögezi, hogy „Csak egyedül az örökös földesuraknak, akiknek adományából vagyon a templom és Parochiális házhelyek, levén arra szavuk, hogy maguk háza népének ülő helyet válasszanak. Másokra nézve pedig akár zálogos nemesek, akár taxás nemesek, s nemtelenek légyenek, egyedül az eklézsiához megmutatott jótétemény tekinthetvén. Megtilttatik, mind a nemesi, mind a közrendben levőknek a másoknak kimutatott hely elfoglalása… A férfiak részéről a szószékkel átall ellenben lévő két első szék a Tekintetes Péchy és Csanády Házaknak, rendeltett, melyben hely adódott Nemzetes Magyari Istvánnak, aki mint Péchy tiszttartója, (»ura képének viselője«), s a kurátorként bizonyított érdemei gyanánt kerülhetett a tekintetes urak padjába; a harmadik padsorban a Guthi, Csengeri, Fijok; a negyedik pedig a Balku és Chernel házak férfi tagjainak volt a helye. Ugyan ezen oldalon lévő hat első szék lett kijelölve az amalista nemeseknek. A szószék vagy katedra oldalán a két első szék a bíráknak, a fennmaradó helyek pedig mindkét oldal padsoraiban az egyház község többi férfi tagjainak.

 

Az asszonyok részére a jobb oldalon a két első szék, vagyis padsor a Péchy és Csanády házaké volt. A második székbe tiszteletes asszonynak is hely adódván; a harmadik Magyari István tiszttartó és a nótárius (a falu jegyzője) háza népeinek; a negyedik a Péchy és Csanády háznál szolgálatban lévő belső asszonyoknak és leányoknak; az ötödik Nemes Székely, Botrágyi; a hatodik Nemes Nagy és Katona István háza népének helye lett. A másik oldalon az első, második és harmadik székek a Balku, Chernel, Guthy, Csengeri és Fijok uraimék háza népének rendeltetett; a negyedik-ötödik a Bihari, Király Nemes ház népeinek; a hatodik a Horog Gyarmati István és Ferenc, valamint Barta János háznépeinek. Az utolsó két szék az iskolába járó leányoknak, a fennmaradó többi szék az eklézsia közrendű asszonyainak, leányainak.”

 

„Úrnak születni kell” – mondják a falu lakói, s példaként hozzák fel az egyik hajdani földesuraság, a tekintélyes vagyonnal rendelkező Bay család ma is köztük élő képviselőjét, a köztiszteletnek örvendő Fekete Albertet, akinek udvarias viselkedésén, gesztusain, beszédmodorán, szertartásos meghatározottságán ma is érezhető az egykori neveltetés, hiába hurcolta meg az élet, hiába, hogy vagyonát vesztve sokáig építőipari segédmunkásként kereste családjának a kenyeret. De „aki úrnak született, az is marad”– sommázzák sok évszázados tapasztalataikat a falubeliek. Ezt az egykor áthághatatlannak tűnő társadalmi meghatározottságot jól érzékelteti, hogy amikor a két világháború között az egyik földműves leánykája – a ma közmegbecsülésnek örvendő nyugdíjas értelmiségi, a falu hagyományainak lelkes ápolója – a templomból kijövő úri hölgyek toalettjét csodálva azt súgta édesanyjának: „Egyszer énnekem is lesz kalapom, mint az álmosdi úri asszonyoknak”, édesanyja aggódva jegyezte meg: „Csak el ne mondd senkinek, mert bolondnak hisznek!”

 

A Bay-kúria, az egykori Székelyhidi (ma: Rákóczi) utcán (1904)

 

Az itt még gyermekkorú idősebb Bay Sándor (született 1855-ben, Nyírmadán),

később Álmosd legnagyobb földbirtokosa, szűrben, az 1860-as években

 

Idősebb Bay Sándor földbirtokos gyermekei: Katica és Sándor (1890-es évek).

Bay Katica, Fekete Miklós feleségeként, 1917-ben, fiatalon elhunyt. Sándor testvére 1918-ban halt meg

 

Bay Katalin és Fekete Miklós esküvője 1909-ben.

(Elöl Fekete Lajos, Bay Katalin és Fekete Miklós;

a mellvédnél az örömanya, Bay Sándorné született Klobusitzky Mária és az örömapa, Bay Sándor)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A második világháború hadműveletei során a Szovjetunió csapatai 1944. október 14-én érték el Álmosdot, kétnapos harc után, október 15-én sikerült bevenniük. Bevonulásuk előtt a földbirtokosok elmenekültek a faluból. A nagylétai orosz katonai parancsnokság a járási főjegyzői hivatalon keresztül élelmezési, berendezési cikkek (bútor, ágynemű) beszolgáltatását rendeli el, ez komoly gondok elé állítja a lakosságot. A községben nagyon megcsappant az állatállomány, a lóhiány következtében nincs fuvaros. Hiányzik az orvos is a faluból, mert a volt helyettes körorvost a nagylétai járáshoz tisztiorvosnak nevezték ki. Egyre több nehézséget jelent az infláció. 1946 januárjában például senki nem hajlandó elvállalni a kisbírói tisztet pénzért, csak terménybeli fizetségért.

 

Az Ideiglenes Nemzeti Kormány 1945. július 4-i rendelete értelmében Álmosd Bihar vármegyéből Hajdú vármegyéhez került 1946. január 1-jei hatállyal. A végleges területrendezés 1950-ben, Hajdú és Bihar megye egyesítésével fejeződött be. A Debrecen székhelyű, megnövekedett területű formáció neve (hét szabolcsi települést is hozzácsatoltak), hogy a Bihar földrajzi név ne tűnjön el Magyarország térképéről, Hajdú-Bihar lett.

 

1945. március 17-én az Ideiglenes Nemzeti Kormány elfogadta a nagybirtokrendszer megszüntetéséről és a földművesnép földhöz juttatásáról szóló rendeletét. Álmosdon is megalakult a földigénylő bizottság. A kiosztható terület azonban meglehetősen kevés volt az igénylők magas számához viszonyítva. Bihar megye földhivatalának Berettyóújfaluban 1949. március 31-én kelt irata szerint 1259 katasztrális holdat osztottak ki Álmosdon. A politikai község is némi ingatlan birtokába jutott. Kapott egy beltelket, öt katasztrális hold iskolai gyakorlókertet, két agyaggödröt, egy sertésvásárló-helyet. A település 1913 óta elodázódó temetőügye is megoldást nyert, hat katasztrális holdat juttattak erre a célra.

 

A képviselő-testületet 1945. július 2-án szervezték újjá. Községi bírónak Székely Bálintot, törvénybírónak T. Nagy Lajost, pénztárnoknak K. Nagy Sándort, közgyámnak Bihari Gyulát választották. Vezetőjegyzőnek Mészáros Józsefet, aki addig is betöltötte ezt a feladatot. Megválasztásra került a tizenkét esküdt is.

 

1948. szeptember 28-án azonban, a megváltozott politikai folyamatoknak megfelelően, a koalíciós pártok összekötő bizottsága megállapodásának megfelelően a feloszlatott régi képviselő-testület helyébe újat választanak. A korábbiak közül egyetlen személy nevével sem találkozunk az újonnan delegáltak sorában. A községi bíró az egyhangúan megválasztott Fórián Dániel lett. A törvénybíró a Nemzeti Parasztpárt jelöltje, Szabó Gyula. A községi pénztárnok Patka Sándor, a közgyám ifj. Nagy Balázs. Az esküdti állásokra az MDP-s Szőke Károly, Szilágyi Imre, Gombos Simon, Papp Kálmán, Farkas Pál, Tóthfalusi Józsefné került jelölésre és megválasztásra, a Nemzeti Parasztpártból ifj. Bányai Károly, Papp Antal, ifj. Csató Károly, a Független Kisgazdapárt tagjai sorából pedig ifj. Nemes Gábor, Bertalan Dániel, Nemes Imre. Megszavazták az új tisztviselők fizetését is. Eszerint a főbíró havi fizetése 2333, a törvénybíróé hatszázhatvan, a pénztárnoké ezerkétszáz, a közgyámé százötven forint lett.

 

A második világháborút követően kevés új beruházás megvalósítására nyílik lehetőség. Főként a központi előírások teljesítése kerül előtérbe. 1947. május 30-án a képviselő-testület elfogadja az előirányzatot, mely szerint a Szabadság téren (Bőgőn) felállítják a szabadságzászlót, a költségekre ötezer forintot szánnak.

 

Az elzárt, rossz közlekedési lehetőségekkel rendelkező település számára rendkívül kecsegtető a Bihar Vármegyei Kisvasútépítő és -fenntartó Szövetkezet alapító bizottságának felhívása 1948 májusában, mely szerint a három éves terv során Bihar vármegye azon községeit, amelyeket a vasút eddig elkerült, keskeny vágányú kisvasúttal kívánja bekapcsolni a közlekedésbe a Berettyóújfalu székhellyel megalakult szövetkezet. A munkálatok beindításához szükséges egymillió forintot a vármegye közönségétől részvényjegyzések formájában kívánja biztosítani. Ehhez Álmosd község lakosságának tizenegyezer forint részvényjegyzéssel, a községnek mint testületnek pedig ezenfelül háromezer forinttal kellett volna hozzájárulni. A helység képviselő-testülete egyhangúan támogatta a tervet. Az azonban nem valósulhatott meg.

 

Jellemző a korabeli viszonyokra, hogy az amúgy is rendkívül elmaradt úthálózattal sújtott településen a községi hároméves terv során mindössze harmincezer forint előirányzása szerepel a községi úthálózat javítására. Ebből mint közegészségügyi és közlekedési szempontból különösen elengedhetetlen feladatot a Zöldfa utca és Óvoda utca feltöltését határozzák el.

 

A villanyvilágításnak a községbe való bevezetése a hároméves terv fontos céljai között szerepel. 1948. szeptember 30-án a képviselő-testület egyhangú döntésével a következő évi rendkívüli költségvetés számára e célra harmincötezer forintot szavaz meg. A településen 1952-ben fejeződött be a villanyhálózat kiépítése.

 

Ebben az időszakban országosan is kezdetét veszik a különféle munkaversenyek. Álmosd, az egykori kisnemesi falu sem akar lemaradni. 1948. szeptember 30-i ülésén a közgyűlés elhatározza az őszi munkaverseny megindítását, Bagamér és Kokad község versenybe hívását. Az egyéni verseny megszervezésével megbízza a gazdajegyzőt, Dóka Imrét. A dűlőbiztosi teendők ellátására minden dűlőbe kinevez egy-egy személyt.

 

A tervgazdálkodás előírásainak megfelelően 1949-ben elkészítik a dűlőutaknak az ötéves terv során megvalósítandó fásítási tervét. Eszerint 1950-ben a Székelyhidi, a Selindi út mentén hat kilométer hosszan hatezer facsemetét ültetnek el. 1951-ben a Kokadi út, Kas, Sziget dűlőútjainak fásítása következik ugyanilyen hosszan és ugyanannyi csemete elültetésével. 1952-ben a homoki dűlők mentén négy kilométer hosszan négyezer facsemete, 1953-ban a Görbe-dűlőben öt kilométer hosszan ötezer, 1954-ben pedig a Kismező-dűlő útjai mentén három kilométer hosszan háromezer facsemete elültetése szerepel. Arról, hogy a tizennyolcezer csemetéből hányat ültettek el, s abból hány terebélyesedett fává, már nem született statisztika.

 

1948 októberében tizenöt taggal az álmosdi kis gazdák megalakították az első földbérlő-szövetkezetet. Alapító tagjai: Ásztai Sándor, Bank Mihály, Bihari Ferenc, Csóré Imre, Farkas Géza, Guba József, Király Árpád, Kolozsvári József, Kővári György, Mudra Miklós, Pénzes István, Ráduly István, Sorbán János, Svetz Mihály, Ulics Sándor. 75 hold és 272 négyszögöl az induló földterületük, az állatállomány egy ló és egy csikó. Közös vagyonukat képezte még egy nyolc férőhelyes istálló, egy raktár és négy lakóépület. Zöldleltárukban 2,4 hold búzavetés szerepelt. Gazdasági felszerelés, termény – semmi. 1949-ben, az első zárszámadás szerint egy tag részesedése megközelítőleg háromezer-nyolcszáz forint volt.

 

1950-ben már 44 tagja lett a szövetkezetnek, s gyarapodott a földterület is. Termelőszövetkezeti csoporttá alakult, és felvette a Táncsics nevet. A tagoknak munkaegységként tizenhat forintot fizettek, ez mintegy ötezer forintot jelentett egy évre. Külön gondoskodtak a nagycsaládosokról, 25 gyermekes famíliát részesítettek rendkívüli, kedvezményes gabonakiutalásban. A kor általános ideológiájának és politikai szellemének megfelelően megszervezték a szakmai és politikai oktatásokat, havonkénti csoportértekezleteket tartottak, az első napirendi pont mindig politikai tájékoztató volt.

 

Komoly gondot okozott a munkához való viszonyulás, a munkafegyelem kérdése. Nemkülönben a vetésszerkezet szabályozása központi előírásokkal, amelyek nem vették figyelembe a lehetőségeket, a helyi adottságokat. Állandó gond volt a takarmányhiány is. 1951-ben például százhúsz süldőt kellett kiadni a tagokhoz nevelésre, mert úgy elgyengültek a jószágok, hogy remény sem volt a megmentésükre. A háztáji gondoskodás azonban csodát művelt: 85 állat életben maradt.

 

Súlyosbította a helyzetet a túlméretezett beszolgáltatási kötelezettség is. 1952-ben a kötelező tej beszolgáltatást csak úgy tudták teljesíteni, hogy a tagok a háztáji fölöslegből besegítettek. Ugyanebben az évben a megnövekedett taglétszám lehetővé tette, hogy termelőszövetkezeti csoportból termelőszövetkezetté váljon a közösség. Az elnök Révész Ferenc lett. Ebben az évben járási első lett a szövetkezet a beszolgáltatások teljesítésében, ezért húszezer forint jutalmat kapott.

 

A községben 1953-ban 31 fős népművelő csoport alakult, melynek tevékenységében sok szövetkezeti tag is részt vett. Feladata a falusi lakosság politikai, szakmai és kulturális képzettségének növelése volt.

 

1953 elején a termelőszövetkezet 185 hold állami tartalék földet kapott. Megművelésére szükség lett volna új tagokra, a létszám azonban nem nőtt. Gyarapodott viszont az állatállomány, elhelyezésére a szövetkezet hatvan férőhelyes szarvasmarha-istállót és háromszáz férőhelyes sertésólat épített. Év végére a termelőszövetkezeti vagyon meghaladta az egymillió forintot. A tagok természetbeni és pénzbeni részesedése tizenháromezer forint körül alakult személyenként.

 

Az 1954-es esztendő ellentmondások sokaságát hozta. A szövetkezet a járás termelőszövetkezeteinek élmezőnyéhez tartozott, elnyerte a járási pártbizottság versenyzászlaját. Ugyanakkor többen hagyták el a szövetkezetet, mint az előző, kevésbé eredményes esztendőben. 1954. augusztus 20-án felavatták az új sportpályát. 1955-ben a növénytermelés kiemelkedő jövedelmet ért el, az akkori színvonalon magasnak számító termésátlagaival. Termékeivel rész vett a szövetkezet az országos mezőgazdasági kiállításon.

 

A termelőszövetkezet tulajdonába került volt földesúri kúriákat részben lakásnak, részben magtárnak használták. Az egyik épületet kultúrháznak rendezték be, könyvtárral. A járási tanács népművelési csoportja 1956-os tapasztalatait a következőképpen összegezte: „Bensőséges a kapcsolat a lakosság és a tagság között. Nincs olyan rendezvénye a Tsz-nek, melyen a lakosság apraja-nagyja részt ne venne. Ebben az évben farsangkor, április 4-én, május elsején, s gyermeknapon ünnepelt együtt a nép. A június 3-i pedagógusnapot a tsz. rendezte. A közelmúltban táncestélyt rendeztek, ahol illemtani foglakozást is tartottak. A mozi törzsközönsége a tsz. tagokból áll, de lelkes olvasói a községi könyvtárnak is.”

 

Lehangoló volt a közös gazdaság helyzete. Júniusban a földek nagy része kapálatlan, mindenki csak a háztájival törődik. A csépléshez a sok termelőszövetkezeti tag ellenére napszámosokat kellett fogadni.

 

Az 1956-os forradalom szele elérte Álmosdot is. A betakarítási munkákkal idejében végeztek, így túl nagy kár nem keletkezett, de előfordult, hogy a lovakat a főkönyvelő és a párttitkár etette meg, mert a fogatosoknak „más dolguk akadt”. Október 27-én Pók Sándor Debrecenben tanuló álmosdi diák vezetésével a megyeszékhelyről egy teherautón több fiatal érkezett a faluba, rögtönzött gyűlésen követelték a tanács és a párt vezetőinek eltávolítását, elégették az adókönyveket, beszolgáltatási lapokat s más iratokat. Majd vontatóra ülve számos hozzájuk csatlakozó álmosdival a diákok a szomszéd faluba, Bagamérba indultak, ahol az utcákon vonulva, a Himnuszt énekelve éltették a forradalmat.

 

Október 28-án Álmosdon létrehozták a forradalmi bizottmányt, elnökévé a volt malomtulajdonost, Simon Ferencet választották, a vezetőségbe került Gaál Gyula a falu görög katolikus lelkésze is; a református pap nem fogadta el a megbízatást.

 

A forradalmi események szereplői Álmosdon leginkább a falu görög katolikus lakosságából kerültek ki. Az események szervezője, mozgatója Gálfi István volt. A korabeli megyei újság is A „Gálfi-kormány” garázdálkodásai Álmosdon és Bagaméron címmel számolt be az itteni eseményekről. Gálfi a terményforgalmi raktárából kenyérnekvalót adott a népnek. Fel akarták oszlatni a termelőszövetkezetet, Hermeczi János, a Táncsics elnöke erre azonban nem volt hajlandó. December 11-én tüntetés volt Álmosdon, és Bagamérban folytatódott. A Debrecenből kivezényelt karhatalom szétoszlatta a tömeget. Az álmosdiak a rétek és kertek alatt menekültek haza. Gálfi december 13-án kiszökött Ausztriába. Február 2-án azonban visszajött a családjáért Álmosdra, és másnap hajnalban letartóztatták. A sajtó által felnagyított falubeli események súlyát mutatja, hogy a településről öt embert tartóztattak le, további öten szabadlábon védekezhettek.

 

Az 1956 után gazdaságpolitikai változások következtében megszűnt a kötelező beszolgáltatás nyomasztó terhe. Megszületett viszont a mezőgazdaság szocialista átszervezésének részletes koncepciója: 1958–1959 telén országszerte megkezdődött a termelőszövetkezetek megszervezése.

 

1956 végéig a Táncsicsba nyolcvanöt család lépett be, 97 taggal. Az öszszes földterülete 888 katasztrális hold volt. Meghatározó a szántóföldi növénytermesztés volt 772 holdon. Az állatállománya 33 szarvasmarha, 22 ló, és 109 sertés.

 

1959-ben megalakult Álmosd második termelőszövetkezete, a Kossuth Mezőgazdasági Termelőszövetkezet. Hallatlanul sűrített drámák, nehéz és gyötrelmes döntések születtek, mélyről jövő indulatok csaptak össze. A nagy agitáció 1960–1961 telén zajlott a településen. Megjelentek a távoli falvak termelőszövetkezeteiből, az ipari üzemekből érkező agitátorok, s a helyi értelmiség egy részével járták a falut. Az álmosdiak félve behúzódtak házaikba, bezárták az utcaajtót, elengedték a hamis kutyát.

 

Néhányan minden rábeszélés nélkül aláírták a belépési nyilatkozatot, nevüket mint jó példát harsogta egész nap a hangosbemondó. Közöttük volt olyan is, aki megérezve az átszervezés előszelét, az előző években eladta földje nagy részét, voltak közöttük idős emberek, akik már nem lévén urai három-négy hold földjüknek, a háztáji és a nyugdíj reményében beadták derekukat.

 

Az álmosdiak nagy többségénél egymásnak adták a kilincset az agitátorok. Nap nap után visszatértek egyes házakhoz, mert a gazda „véletlenül” soha nem volt otthon, a feleség pedig ilyen fontos ügyben nem dönthetett egyedül. Ahol máskor borral kínálták a vendéget – mert vendégszerető az álmosdi ember –, most hellyel se nagyon.

 

Aztán egyszer csak megtört a jég, egyre többen írták alá a belépési nyilatkozatot.

 

Érdekesen alakult a tagság összetétele a két szövetkezetben. Szinte tükörképe volt a falu szociális rétegződésének. A kevesebb földdel rendelkező emberek (tíz holdon alul) a Táncsicsba lépek, a módosabbak tüntetően a Kossuth termelőszövetkezetet választották. Ennek az lett a következménye, hogy egyiknek földhiánnyal, a másiknak földbőséggel kellett megküzdenie. Később megbékélt egymással a két tagság, egyesültek. Az egyesülés után a szövetkezet földterülete meghaladta a háromezer-ötszáz holdat, melyből 3043 hold szántóterület volt. A tagok száma 639 fő, átlagéletkoruk több ötven évnél. A mezőgazdasági kollektivizálás okozta elbizonytalanodás, a továbbtanulás feltételeinek hiánya, a termelőszövetkezet adta egysíkú munkalehetőségek, ugyanakkor a megye, s az ország városaiban az extenzív iparosítás következtében megnőtt munkaerőigény miatt megindult a településről a fiatal, munkaképes korú lakosság elvándorlása. E folyamat következményeként évtizedek óta tart a népesség elöregedése.

 

Az 1968-ban életbe lépett új gazdasági mechanizmus változásai: a felvásárlási árak növelése, a hosszú lejáratú hitelek elengedése, a termelőszövetkezeti tagok szociális ellátására vonatkozó intézkedések, mindenekelőtt pedig az önállóság növelése, kedvező alapot teremtettek az elkövetkező évek fejlődéséhez.

 

1970-ben a meglévő, elöregedett erőgépek helyébe újakat vásárolnak, új gépműhelyt építenek. Autóbuszt is vásárol a tsz, amellyel országjáró kirándulásokat lehet tenni, színházba, jelentősebb sporteseményekre is gyakrabban eljuthat a tagság. 1972-ben ismét tisztújítás volt. Az új elnök az 1970-ben lemondott Merő Sándor lett. Ettől az évtől megint szép eredményeket értek el. Beléptek a nádudvari KITE-be (Kukorica és Iparnövény Termelési Együttműködés), és e rendszer keretében, új agrotechnikai eljárásokkal termesztik a kukoricát és az őszi búzát. Egyre jelentősebbé válik a kertészeti gazdálkodás is. Elsősorban paprikát, paradicsomot és uborkát termelnek, igen jó jövedelmezőséggel. A bérezés már készpénzes, havi elszámolással. Jelentősen bővül a szövetkezet gépparkja, repülőgépről vegyszereznek.

 

1975-ben a megye vezetői úgy látták, hogy az akkori formában a szükségszerű műszaki fejlesztés, amely a továbblépés feltétele, csak optimális szövetkezeti nagyság mellett lehetséges. Az 1975. szeptember 24-én megtartott közgyűlésen az álmosdi Táncsics és a bagaméri Búzakalász Termelőszövetkezet tagjainak 98 százaléka szavazott az egyesülés mellett. Az új gazdaság neve: Búzakalász Mezőgazdasági Termelőszövetkezet. Székhelye: Álmosd.

 

Az egyesült szövetkezet 5006 hektár termőfölddel rendelkezett, egy hektár átlagos aranykorona-értéke 13,25 – meglehetősen alacsony. A szántóföldi növénytermesztés főbb növényei továbbra is a kukorica és a búza. A kertészeti kultúrák közül paprika, paradicsom, sárgarépa, dinnye és torma termesztésével foglalkoztak. Szétszórt majorokban folyt az állattenyésztés, szarvasmarhát, sertést és juhot tartottak. Megkezdték a szakosított tehenészet kialakítását.

 

Középtávú programot dolgoznak ki, egyszerűsítik a növénytermesztés szerkezetét, táblásítanak, új technológiák alkalmazásával növelik a hozamokat. A szarvasmarhatartásban a tejhozam növelésére törekszenek. Fontos feladatként szerepelt a háztáji gazdálkodás támogatása is.

 

A szövetkezet tiszta vagyona 1985-ben közel 138 millió forint volt, földje 5183 hektár . A taglétszáma 1046 fő; igaz, már több mint a fele nyugdíjas vagy járadékos. Javultak a termelési eredmények is, mert míg a kiemelkedő 1955-ös évben a búza és kukorica átlagtermése nem érte el az egy tonnát hektáronként, 1985-ben ez a szám a búzánál kereken öt, kukoricánál több mint kilenc tonna.

 

A megyei vezetés évtizedeken keresztül „mostohagyermekként” kezelte a bihari térséget, tovább mélyítve már amúgy is hátrányos helyzetét. Ugyanakkor a bihariak – hosszú ideig – rezignáltan tűrték háttérbe szorításukat. A kedvezőtlen gazdasági helyzet következtében állandósult az elvándorlás, ami a népesség tartós fogyásához s az elvándorlás szelektív jellegéből adódóan a korstruktúra és a képzettségi színvonal romlásához vezetett.

 

 

Álmosd népessége a háborút követő rövid időszak növekedését leszámítva (amikor is a település történetének legnagyobb lélekszámát jegyezte) megállíthatatlanul csökkent egészen a rendszerváltásig, ezt követően enyhe növekedés tapasztalható. 1997-ben már 1836 fő volt, s ezzel megközelítette 1890. évi lélekszámát (1839 fő).

 

A falu népességszáma az 1949-es maximumot követően a rendszerváltásig 964 fővel, 64,3 százalékkal (falunyi népességgel) csökkent. Bár az 1990 előtti évtizedet tekintve ebben már a főként a születések számát meghaladó halálozások következtében beálló természetes fogyásnak is jelentős szerepe volt.

 

A népesség etnikai összetételét tekintve a cigányság lélekszáma a környező települések magas számához viszonyítva nem számottevő. Míg Bagaméron ez az arány 22 százalékos, Kokadon 19, Létavértesen 16, Hosszúpályiban 15, addig Álmosdon mindössze öt százalékot tesz ki. A faluban évszázadok óta kimutatható a cigányok jelenléte, s többé-kevésbé beilleszkedtek a község életébe. 1998-ban kisebbségi önkormányzatot is választottak, vezetője Ponta Éva.

 

1990-es adatok szerint a település 663 főt számláló aktív keresője között magas szinten áll a fizikai foglalkozásúak aránya. Míg az országos ráta 1990-ben már jóval kevesebb, mint hetven százalék, ez az arány Álmosdon 84 százalék. Ugyanakkor a szellemi foglalkozásúaké mindössze tizenhat százalékos, mélyen alatta marad a megyei átlagnak. A 45 diplomás (többsége általános iskolai tanár és óvodapedagógus) az összlakosságon belül mindössze 2,6 százalékot képvisel. A statisztikai mutatók szerint Álmosdon lényegesen nagyobb az alacsony iskolai végzettséggel rendelkezők aránya, míg a magasabb képzettségűeké jóval alacsonyabb, mint az országos átlag. Jelentős az analfabéták aránya is. Az 1990-es népszámlálás szerint a tízévesnél idősebb népesség közül a nőknek három, a férfiaknak valamivel több mint két százaléka tartozik ebbe a kategóriába.

 

 

A rendszerváltást megelőző években a helyi termelőszövetkezet mintegy háromszáz főt foglalkoztatott. Az iparban dolgozók többsége ingázott munka- és lakóhelye között. 1990-ben 36 százalékos volt az ingázók aránya. A Debreceni Konzervgyár, a Baromfifeldolgozó Vállalat és a Hajdú-Bihar megyei Építőipari Vállalat autóbusszal szállította üzemeibe alkalmazottait.

 

A rendszerváltást követően, a megváltozott gazdasági környezetben tovább fokozódott a település lemaradása a gazdaságilag fejlettebb településekhez képest. A leépítések során a termelőszövetkezet kétszázhúsz dolgozójától vált meg. A debreceni vállalatok a jelentős utazási költségeket igénylő ingázó dolgozóikat bocsátották el legelőször, így a munkanélküliség igen magas szintje alakult ki a településen. 1997-ben 108 fő volt a regisztrált munkanélküliek száma, ez az érték azonban a valóságban sokkal magasabb. A gazdasági szervezetek száma 26 volt ekkor a faluban, ez húsz egyéni vállalkozót, három betéti társaságot, két korlátolt felelősségű társaságot és egy szövetkezetet takar. Napjainkban a település legnagyobb foglalkoztatója a termelőszövetkezet és az önkormányzat.

 

A település infrastrukturális lehetőségei, a főbb közlekedési utaktól való távolsága, vasúthiányos helyzete nem vonzza a befektetőket. A falut heti 118 autóbusz járatpár köti össze Debrecennel, Létavértessel (1996. évi adat) A településen – mint már érintettük – 1952-ben épült ki a villanyhálózat, 1969-ben a közüzemi vízhálózat, rendszerébe 1997-ben a lakások 76 százaléka volt bekapcsolva. Az 1995-ben megvalósított gázprogram keretében a lakások 21 százalék csatlakozott a gázhálózatba. A közüzemű szennyvízcsatorna a település szűkös anyagi viszonyai miatt jelenleg még csak a tervezés szintjén áll. Megoldott viszont a községben a veszélyes hulladék kezelésének problémája. A távközlési hálózatba bekapcsolt lakások 34 százaléka rendelkezett 1997-ben fővonallal.

 

Jelenleg a település útjainak egynegyede pormentesített. A faluban 716 lakás található, közülük négy önkormányzati. A lakosság kereskedelmi ellátását négy élelmiszer- és három ruházati bolt, illetve négy vendéglátó-ipari egység biztosítja. A községben postahivatal és takarékszövetkezet működik. Bankfiók 34 kilométerre található.

 

A község óvodájának négy csoportjába száz gyermek járt 1996-ban, korszerű tizenkét tantermes, nyolcosztályos iskolájába 178 gyermek. A községben művelődési ház, iskolai és községi könyvtár, két sportpálya, emlékház és három múzeumi kiállítóegység is működik. Az egészségügyi alapellátást egy-egy háziorvos, ápolónő és védőnő végzi. A községben 1907 óta működik gyógyszertár. A húsz férőhelyes idősek klubjában tizenkettő a nappali gondozottak száma.

 

A település kiegyensúlyozott önkormányzati életét a rendszerváltást követő három önkormányzati ciklusban Farkas Pál polgármester, Wrábel Gyula alpolgármester, Szabóné Ásztai Julianna jegyző és kilenctagú képviselő-testület irányítja.

 

A bihari térség legelmaradottabb területei közé tartozó erdőspusztai kistérség települései, melyek része Álmosd is 1992-ben önkormányzati szövetséget hozott létre. Az együttműködés elmélyítését, a szövetségnek társulássá fejlesztését 1995 elején határozták el. Az Erdőspusztai Önkormányzatok Településeinek Társulása a következő településeket foglalja magába: Álmosd, Bagamér, Hajdúbagos, Hosszúpályi, Kokad, Létavértes, Mikepércs, Monostorpályi, Sáránd, Újléta. Székhelye: Létavértes. Főbb céljai között szerepel: a kistérség önkormányzati és ezzel összefüggő érdekeinek képviselete; az önkormányzatok kapcsolatainak minél magasabb szintű kiteljesedése; a társulás tagjai részére szükség szerinti szolgáltatások nyújtása; hagyományőrző térségi rendezvények szervezése; a kistérség fejlesztése, az elmaradottságok, hátrányok fokozatos felszámolása; az önkormányzatiság mind magasabb színvonalú érvényesítése.

 

A piactól való távolság, a mezőgazdasági alapanyag termelésre alapozott egyoldalú gazdaságszerkezet, az infrastrukturális elmaradottság, az ipari termelőkapacitás hiánya, a ma még inkább csak hátrányokat jelentő határ menti fekvés, a városhiányos jelleg, a krónikus tőkehiány, az akut foglalkoztatási válság együttes hatásai következtében az egész bihari térség s a településünket is magába foglaló erdőspusztai településegyüttes hátrányos helyzetűvé minősítését mondta ki az a vizsgálat, amelyet a Magyar Tudományos Akadémia Regionális Kutatások Központja végzett el. Ez az a helyzet, amelyet alapnak tekinthetünk. És ahonnan mégis: el kell rugaszkodnia a községnek. Nyitni a jövő felé.

 

Álmosdi konfirmálók csoportja, középen Barabás Mihály lelkésszel, 1955-ben.

(Álló sor, balról: Szilágyi Mihály, Zahari Sándor, Guba Sándor, Bisi Béla, Horváth Margit, Nyéki Piroska,

Horváth Julianna, Horváth Balázs, Kovács József, Csató József, Bisi Gábor; ülő sor: Székes Ilona,

Bisi Irma, Tóth Emma, Á. Oláh Erzsébet, Barabás Mihály lelkész, Bánki Mária, B. Oláh Erzsébet,

Kiss Erzsébet, Szilágyi Erzsébet; törökülésben: Diószegi Sándor, Nagy Imre, Erdei Gyula, Remete Sándor)

 

A Kossuth Termelőszövetkezet udvaráról indulnak társadalmi munkában kukoricát törni a fiatalok, 1962-ben.

(A zetoron Szabó Imre, Bánki Mária, ismeretlen, Demes Irén, ismeretlen. A motoron Papp Gyula, Sorbán Mária)

 

Kossuth Termelőszövetkezet: Kovács Eta, Kolozsvári Teréz és Kolozsvári Júlia egy kosár burgonyával (1960-as évek)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A trianoni békediktátum Álmosd életében is sokkoló fordulatot hozott. Az új államhatárok megvonásával hatvan bihari település elszakadt addigi természetes központjától, Nagyváradtól, amelyhez jól működő gazdasági-piaci, igazgatási és infrastrukturális kapcsolatok fűzték, s egy periferikus, halmozottan hátrányos helyzetű, igencsak elszigetelt terület, az úgynevezett Csonka-Bihar vagy az akkoriban ugyancsak elterjedt kifejező szófordulattal a „maradék Biharország” része lett. Területének csupán negyede, lakosságának pedig mindössze harmada maradt az új határokon belül.

 

Bihar vármegyét, mint, ahogy azt a „Biharország” elnevezés is mutatja, nem mint egyszerű vármegyét, közigazgatási egységet kell tekintenünk, hanem mint Magyarország olyan részét, táját, melynek fekvésénél, földrajzi, gazdasági adottságainál fogva mindenkor megkülönböztetett politikai jelentősége volt történelmünk folyamán. Az önálló állami életet élő vagy arra törekvő Erdély és a Magyar Királyság, majd a török hatalom is egyaránt kívánatosnak tartotta az itt fekvő területek megszerzését, megtartását. A helyi természetföldrajzi adottságokon túl Bihar vármegye jelentőségét egész történelme folyamán különösképpen növelte, hogy Magyarország és Erdély között itt vezet át a legfontosabb közlekedési útvonal.

 

Bihar kiterjedését tekintve a régi Magyarország legnagyobb vármegyéje volt: csonkítatlan állapotában 10 609 négyzetkilométer. A békeszerződés értelmében területéből 7855 négyzetkilométernyi részt Romániához csatoltak, s csak 2754 négyzetkilométer maradt meg Magyarországnak. A területét, közlekedési hálózatát és piacait tekintve egyaránt megcsonkult vármegyében egyetlen városias település sem maradt. A revíziós politika sikerében bízva azonban ezt nem vették figyelembe, hagyták önállóan funkcionálni. Nagyjából a közepe táján kiválasztották a legnagyobb falut: Berettyóújfalut, és kinevezték megyeszékhellyé. Megközelíthetősége mind vasúton, mind közúton rendkívül körülményes volt különösen a határ mentén fekvő településeknek.

 

Falunk, a „periféria perifériájára” került Álmosd korábban kialakult gazdasági-társadalmi, kulturális kapcsolatai Bihar megye határon túli településeivel megszakadtak. Pedig szinte minden oda kötötte. Vásárra, Diószegre, Székelyhidra, Érmihályfalvára, Margittára, Nagyváradra jártak innen. A bankügyletek is többnyire Nagyváradhoz fűzték a helyieket.

 

Ráadásul a határ menti községek területének egy része Romániához került. Bár létrejött a kettős birtokosság (akinek földbirtoka a Román Királyság területére került, „birtokos úti igazolvánnyal” meghatározott rendben és gyakorisággal a kijelölt átkelőhelyeken átjárhatott földjei megművelésére), ez komoly veszteséget jelentett a földtulajdonosoknak, s főként a napszámosokat, földbérlőket lehetetlenítette el. Ugyanakkor azt sem szabad elhallgatni, hogy a legális okmánnyal rendelkezők körében földművelés ürügyén virágzott a csempészet is. Elsősorban a só, dohány, pálinka, dió „kereskedelme”, de olykor borsot, aranyat is hoztak.

 

A jelentős számú zsidóság gazdasági, vallási, házassági kapcsolatai is elsősorban Nagyvárad, Bihardiószeg, Érmihályfalva felé mutattak. Az érmelléki falvak lakóival kiterjedt rokonsági kapcsolatban lévő reformátusok, görög katolikusok szintén nehéz helyzetbe kerültek. A békeszerződés nemcsak területeket, gazdasági kapcsolatokat csatolt el, de a családokat, rokonságokat, vallási kapcsolatokat is szétzilálta.

 

Trianon után az érmelléki egyházmegyéből, ahová az álmosdi református eklézsia is tartozott, mindössze öt maradt a határ magyarországi oldalán: Álmosd, Bagamér, Kokad, Nagyléta és Újléta. Rövid ideig bár, de az a furcsa helyzet állt elő, hogy ez az öt eklézsia Bányay László bagaméri lelkész esperessége, Derzsi László gondnoksága alatt, püspöki megbízatás alapján, önálló egyházmegyeként működött (csonka-érmelléki egyházmegye). A bihari egyházmegyében kevéssel jobb volt a helyzet, onnan tizenkét gyülekezet maradt az országhatáron belül, ők csonka-bihari egyházmegye néven éltek önálló életet. 1922-ben Nagylétán tartott közös gyűlésükön egyesült a két egyházmegye, így jött létre a csonka-bihar–érmelléki egyházmegye tizenhét gyülekezettel.

 

Magyarország görög katolikus lakosságának 92,2 százaléka az utódállamokhoz került. A helység görög katolikus egyháza is elveszti az emberemlékezet óta hozzá tartozó öt érmelléki fíliáját: Csokalyt, Kiskágyát, Kólyt, Nagykágyát és Székelyhidot. Majd elveszíti papját is. Az egyházközség teendőit ideiglenesen Borlán János kokadi lelkész látta el. Minthogy még 1924-ben sincs lelkészük, korábbi levelüket ismételve kérik Miklósy püspököt, küldjön papot Álmosdra.

 

1925-ben kinevezésre kerül Nádasy Béla debreceni hitoktató, akik 1939-ig volt a falu görög katolikus lelkésze. Mind lelki, mind gyakorlati téren munkáját nagy szorgalommal, hitbuzgósággal végzi. A háborúba elvitt kicsiny harang helyett 1926-ban a meglévő értékesítésével és a hívek adományaiból Seltenhofer Frigyes soproni harangöntővel egy nyolcvan és egy 41 kilogrammos harangot készíttetnek. Az egyiken Magyarország királynéja a kisded Jézussal, „Magyarország királynéja” felirattal, a másikon Szent Mihály és Gábor arkangyal „A templom védszentjei” felirattal.

 

1927-ben felépül a korszerű görög katolikus elemi, állami segéllyel. Ez az első szilárd alapzatú, téglából épített iskola Álmosdon. A két világháború között még inkább elszegényedő hívek élén nagy aktivitással, buzgó hittel is csak szerény eredmények születhettek. Sokat tett a keresztény közösség lelki életének ápolásáért. Nádasy újjászervezte a Rózsafüzér Társulatot. 1928-ban létrehozta az Oltáregyletet.

 

A református egyház életképességét, élni akarását számos adat bizonyítja. Egyik példaértékű megnyilvánulása ennek az országban elsőként, 1922-ben felavatott első világháborús emlékmű. Ifjú Miskolczy Jenő álmosdi földbirtokos, aki még a háború legelején bevonult katonai szolgálatra, 1916-ban mint huszár főhadnagy háromszáz koronát küldött Székelyhídi Béla helyi református lelkésznek, hogy az összegből a háború végén állíttasson márványtáblát a templom falán, belevésetve az álmosdi hősi halottak neveit.

 

A lelkész azonban merészebbet gondolt. 1917 októberében az egész vármegyét megmozgató, nagy sikerű műsoros délutánt szervez Álmosdon, melynek tetemes bevételéből és Miskolczy Jenő adományából már 1917-ben elkészül az emlékmű Nagyváradon, egy ismeretlen olasz hadifogoly szobrászmester műkő alkotása.

 

A Nagyváradon rekedt szobrot a határzárlatot követően nagy utánajárással, diplomáciai intézkedések révén sem sikerült Magyarországra szállítani. Ekkor Krausz Sándor álmosdi izraelita lakos Érmihályfalvára vitette, ahonnan a román vámhivatal engedélyezte Nyírábrányba szállítását, vámmentesen. A sors iróniája, hogy a magyar vámhivatal háromezer korona vámilletéket vetett ki az emlékműre; ezt azonban dr. Fráter Pálnak a képviselőházban elmondott interpellációjára törölték.

 

Az emlékmű – melyről a Függelékben még szólunk – a templomkertbe került, talapzatán fehér márványtáblán olvasható a 101 álmosdi áldozat neve.

 

A református templom háborúba elvitt nagyharangjának pótlása anyag hiányában és a pénz rohamos elértéktelenedése folytán sorozatosan meghiúsult. Végül 1924 decemberében egyezséget kötöttek a harangöntésre a Slezák céggel Budapesten. 1925. március 14-ére a várva várt harang megérkezett a nagyléta-vértesi vasútállomásra, ahonnan szekérrel hozták haza. A gyülekezet a falu végén várta, lelkészével az élen. Az iskolás gyermekek, tanítók, hívek sokasága a feldíszített harangot, zsoltárokat és dicséreteket énekelve kísérte a templom elé. Itt a „Tebenned bíztunk eleitől fogva” kezdetű, ősi református zsoltár, a 90. eléneklése után, az esperes áldó imáját, a lelkész igehirdetését majd a Himnusz hangjait követően az iskolás gyermekek és az ifjak húzták fel a toronyba a harangot. Az itt maradt társával együtt először az első világháborúban elesett 101 álmosdi hősi halott emlékére húzták meg negyedórára, majd egyenként öt percig a harang beszerzésre nagyobb összegeket adók emlékére és tiszteletére, végül a harangot öntető gyülekezet elismerő áldozatára: „A jó kedvű adakozót szereti és megáldja az Isten.”

 

Úgy tűnik, az egyházi célú adakozások ebben az időben újra gyakoribbá válnak. Ebben jó példával elöljár az eklézsia lelkipásztora, Székelyhídi Béla. 1925-ben önálló erőből felépítik a szoba-konyha-előszoba-kamrás harmadik tanítói lakást a Csengeri-telken. 1927-ben a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium segélyéből és kölcsönéből a zsindelyes fiúiskolát horganyzott lemezzel, a nádfedeles fiútanítói lakást cseréppel fedetik át, valamint az összes iskola épületet és tanítói lakást rendbe hozatják.

 

1928-ban hétezer-nyolcszáz pengős költséggel elvégeztetik a református templom külső-belső felújítását. Az ezt követő örömünnepen, augusztus 12-én részvett a csonka-bihar–érmelléki egyházmegye lelkészegyesülete is, mely Álmosdon tartotta évi közgyűlését. A templom és a torony javítási költségeit közadakozásból és az egyháztagok hét adóosztályba sorozása után harminctól négyszáz kilogramm csöves tengeriben kivetett rendkívüli adóból fedezték.

 

1930-ban a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium segélyéből, valamint a Hangya jelentős támogatásával elvégzik a lelkészlak teljes felújítását.

 

1933. október 29-én megalakul az álmosdi presbitérium kebelében a Bocskai-hajdú emlékmű előkészítő bizottsága Székelyhídi Béla református lelkész esperes elnökletével, hogy méltó emlékművet állítson a hajdú hősöknek, hiszen Bocskai diadalmas álmosdi csatája évszázadokon át jeltelen maradt. Tagjai: Dobsa Sándor gyógyszerész, Bihari József földbirtokos, Szabó Lajos tanító, Balogh Sándor, Horváth Imre presbiterek. A község Nagy Balázs községi főbírót, a járás dr. Miskolczy Hugó főszolgabírót küldte a bizottságba, míg a debreceni Bocskai-hajdú ezred képviseletében Zákányi Győző ezredes, Poroszlay István és Darabos Balázs százados.

 

A bizottság képviselői sorra járták Bihar, Hajdú, Szabolcs vármegye alispánjait, a hajdúvárosokat, népes gyűléseken ismertették az emlékműállítás fontosságát. Nem csak a keleti országrész mozdult meg, hanem – némi túlzással – szinte az egész ország. A tiszántúli, tiszáninneni, a dunántúli és Duna melléki református egyházkerület, a tiszántúli református egyházkerület gyülekezetei, a Hangya szövetkezet, az Országos Központi Hitelszövetkezet és tagszövetkezetei, a Bocskai-hajdú ezred tisztikara és legénysége, a hajdúvárosok (Hajdúböszörmény, Hajdúszoboszló, Hajdúdorog, Hajdúnánás, Hajdúhadház, Vámospércs), Bihar, Hajdú, Szabolcs vármegye adományaiból 1934 júliusára a felállítandó emlékmű költségét előteremtették. Álmosd képviselő-testülete 1934. április 16-án az avatóünnepség költségeire száz pengőt szavaz meg. A szoborkompozíció elkészítésével a bizottság Nagy Sándor János (1897–1952) debreceni szobrászművészt bízta meg.

 

Leleplezésére 1934. október 14-én nagyszabású ünnepséget szerveztek. Ehhez kapcsolódott a Balogh Sándor és felesége, Szilágyi Eszter adományából Bocskai hajdúinak emlékére öntetett harang avatása, melyet dr. Baltazár Dezső püspök szentelt fel október 13-án. A szentelést követő félórás harangzúgás az álmosdi csata hőseinek emlékére szólt. Másnap reggel a debreceni Bocskai-hajdú ezred zenekarának zenés ébresztője vezette be az ünnepélyt. Délelőtt kilenc órakor istentisztelet tartottak a református templomban, melyen dr. Baltazár Dezső püspök végezte a szolgálatot.

 

A falu szívében felállított emlékműnél az avatóbeszédet dr. Szilágyi Lajos Csonka Bihar vármegye főispánja mondta, az ünnepi beszédet Vitéz Zákányi Győző a Bocskai-hajdú ezred ezredese. Az országos tárogatóegyüttes hazafias dalokkal működött közre, Batáry Gábor az ezred hadnagya szavalattal.

 

Az emlékmű megkoszorúzását követően az ezred díszszázada, a járási leventék, a helyi tűzoltók és a nemzetvédelmi alakulatok csapatai léptek el a virágokkal borított emlékmű előtt.

 

Az Álmosd népe által addig egyszerre soha nem látott illusztris vendégek nagy tömege a szobor mellett felállított hatalmas tribünön foglalt helyet, köztük a kormány, a Honvédelmi Minisztérium, Bihar Hajdú, Szabolcs vármegye, a hat hajdúváros, a tiszántúli, tiszáninneni református és lutheránus egyházkerület, a Hangya, az Országos Központi Hitelszövetkezet küldöttei, a debreceni Bocskai-hajdú ezred tisztikara és legénysége, a csonka-bihar–érmelléki egyházmegye lelkészi kara, a járás községeinek megbízottai. A falu népének ünnepjő sokasága megtöltötte az óvodakertet és az utcatorkolatokat.

 

Az ünnepség méretét jelzi, hogy délben, a református egyház hívei által adott pazar bőségű ebéden a díszszázad katonáin kívül ötszáz vendég vett részt. Délután a templomban a Bocskai-hajdú ezred zenekara és az országos tárogatóegyüttes közreműködésével tartottak istentiszteletet. Este a Hajdúböszörményi Református Főgimnázium cserkészcsapatának és a tárogatóegyüttes műsorával, tábortűzzel zárult az emlékmű előtt a hatalmas ünnepély.

 

Közben a községházát immár évtizedek óta nem újíthatták fel fedezet hiányában. Az ablakok külső része annyira elavult, elrothadt, hogy az ujjnyi hézagokon befolyt a csapadék. A jegyzői iroda padlózata gombásodott, volt, ahol az ócska padlót téglával pótolták ki. Ezért 1938-ban már elodázhatatlanná vált hét új külső ablak elkészíttetése és lefestése, a jegyzői iroda újra padlózása. 335 pengőt irányoztak elő a költségvetésből a községháza 225 lapméternyi tetőzetének lefedésére békéscsabai cseréppel. A szemlélet takarékos: a jegyzői szobából kikerült rossz deszkák még valamelyest használható részéből padlózzák le a csendőrszobát, merthogy az földes.

 

A település közigazgatási elöljáróságának igen szerény anyagi lehetőségeiről tanúskodik, hogy a faluban még 1943-ban is egyetlenegy, egészséges vizet adó fúrott kút volt, 1905-ben készült, s gyakran rossz. A lakosság nagy része az ásott kutak vizét használta, sok volt a hastífuszos megbetegedés.

 

A két világháború között a politikai hatalom jóvoltából Álmosd periferikus helyzetén változató nagyobb beruházásként egyedül az Álmosd– Bagamér–Vámospércs törvényhatósági út kikövezését említhetjük. Hosszas kérvényezgetés után erre 1939-ben került sor. A község egy másik irányba is próbált nyitni zártságán, ezért 1923-ban az Álmosd–Nagyléta törvényhatósági útba betorkolló másfél kilométer hosszú utat kikövezte. Ez azonban a szerény költségvetéssel gazdálkodó falu számára csak úgy volt járható, ha az évenként szükséges pótkaviccsal megszórták.

 

A település számára új remény csillant a második bécsi döntést követő határrevízió után. 1944-ben tervbe vette a kormány a Debrecen–Zilah közötti 330. számú közút kiépítését, mely a község épített területétől négy kilométerre érintette volna a község határát. Ebből sem lett semmi. Máig nem sikerült érvényesen változtatni a település rendkívül kedvezőtlen vasútföldrajzi helyzetén sem.

 

Az egészségtelen birtokstruktúrájából adó problémák a két világháború között még inkább felerősödtek. Nagyatádi Szabó István elakadt földreformja nem hozott megoldást Álmosd égető földgondjaira. A határ legkülső szélén kaptak nem a jogosultak, hanem a kiváltságosak, nyolcszáz–ezernyolcszáz négyszögölnyi szántóföldet. Vitézi telket pedig mindössze hárman.

 

1928–30-ban az egyik birtokos Massza-béli földjéből száz katasztrális holdat a bagaméri határszélen eladásra kínált fel, de a vevők csaknem kivétel nélkül a fizetőképes szomszédos Bagamér lakói lettek. Tovább csökkent a mezőgazdasági munkaalkalom a helyiek számára, tovább fokozódott földéhségük. Gyatrák voltak a munkabérek is, amint az egyik görög katolikus atyánkfia, Gombos Simon megfogalmazta társai nevében, 1932-ben, az egyháznak fizetendő úgynevezett párbér enyhítését kérve: „Pár év óta a zselléremberek sorsa nagyon rosszabbodott, mert a földbirtokosok és gazdák a régi harmados kapálni valót negyedén és ötödén adják, az aratásnál pedig a 10. kereszt helyett a tizenegy- és tizenkettediket adják és még azon kívül sok ingyen munkát követelnek a munkásemberektől. De még így is nagyon sok munkás aratás és kapálás nélkül marad évről évre, csak az ínségmunkákból és ínségakciókból tengetik nyomorúságos életüket.”

 

A munkalehetőségek nagymérvű hiánya, a szegények megélhetési lehetőségeinek rosszabbodása miatt összehívott rendkívüli képviselő-testületi ülésen a falu református lelkipásztora, Székelyhídi Béla is rámutatott a problémákra 1932 májusában: „A Horváth-tagon még tavaly voltak aratómunkások, de most feles bérletbe vette Zavaczky György balmazújvárosi bérlő, s kijelentette, hogy családtagjaival és cselédeivel megművelteti, így az álmosdiak aratás és tengeri részes művelés nélkül maradtak. A falu lakói sorozatosan maradnak munka és kereset nélkül.” Egyre erősebb az a tendencia, amely már a XIX. század végén is jelentkezett: a földbirtokosok termőföldjeit bérletbe vevő árendatorok – ekkoriban már inkább haszonbérlőknek nevezik őket – területüket megfelelő gazdasági felszerelés hiányában továbbadták megmunkálásra helyi parasztembereknek. A lovas emberek, vagyis a lovas igaerővel bírók is a korábbi feles művelés helyett – ami azt jelentette, hogy a betakarítás után a föld hasznának a fele volt az övék – vállalják a munkát harmados művelésre (a betakarított termés harmadáért). Így itt is kimaradtak a lóval nem bíró földművesek.

 

A falu házhelyínségét némileg enyhítette a település fekete földi szélén eladott telkek sora. Ide épült fel Álmosd Doberdónak nevezett, szegények lakta része. Jellemző, hogy a község vezetése hiába próbálja megoldani a lakásínséget az Országos Nép- és Családvédelmi Alap (ONCSA) segítségével felépítendő házak révén, az ehhez szükséges házhelyeket nem tudják biztosítani 1941-ben. Hovatovább már annyi föld sem jut, ahová eltemessék a halottakat: 1913 óta nem sikerült sem az egyháznak, sem a politikai község vezetőinek egyezségre jutnia egyetlen földbirtokossal sem, hogy a betelt temetők helyett újabbat tudjanak nyitni.

 

A megélhetés bizonytalanságát, a rossz anyagi körülményeket tükrözi, hogy az adóhátralékosok lajstromában, 1930-ban 219 olyan családfő nevét találjuk, akik még az 1928. és 1929. évi adójukat sem fizették be, és számosan vannak olyanok is, akiknek adóhátraléka a húszas évek közepétől halmozódott fel (73 fő). Így aztán ebben az időben gyakori vendég az álmosdi portákon az adóvégrehajtó. A szomszédos Kokad, Bagamér községbeliek földkivásárlásaira utal, hogy az álmosdi adónyilvántartásban 62 kokadi lakhellyel rendelkező adóhátralékos neve is szerepel 1929-ben, akik az álmosdi határban vásárolt földjeik után nem fizették meg az adót.

 

A szegényparasztság kiútkeresése, küzdelme a földért, helyzete javításáért visszatükröződött a Magyar Szociáldemokrata Párt vidéki szervezeteinek gyors kiépülésében és tevékenységében is. Az 1930. december 1-jei debreceni kerületi értekezlet után a debreceni MSZDP-csoport vezetősége igen intenzív szervezőmunkát fejtett ki. Eredményeképpen, mint az a Bihar megyei főispán belügyminiszterhez küldött jelentéseiből megállapítható, 1932 tavaszára a megye legtöbb helységében, Álmosdon is, létrehozták a szociáldemokrata szervezeteket. A görög katolikus lelkész már egy 1927. februári iskolaszéki ülésen felhívta hívei figyelmét a „szociáldemokrácia vallás- és hazaellenes törekvéseire”, miután tudomására jutott, hogy falunkban is megindult a szociáldemokrata szervezkedés, és a görög katolikus egyház tagjai közül is sokan már beléptek a szervezetbe. Márpedig „azok a kath. keresztények, kik hozzájuk belépnek, kiközösítés alá esnek, s ezért az egyháznál semmiféle hivatalt, így iskolaszéki tagságot sem viselhetnek” – intette híveit a pap. Arra kérte a jelenlevőket, hogy a már belépetteket és belépni akarókat igyekezzenek jobb belátásra bírni, hogy „hagyják ott ezt az egyház- és hazaellenes szövetkezést”.

 

Trianont követően a lakosság lélekszáma nem csökkent Álmosdon, ellenkezőleg, némi növekedést mutat. A tényleges szaporodás hátterében azonban magas elvándorlási arány húzódik meg, annak ellenére, hogy ebben az időben számosan kérték a község kötelékébe való felvételüket. Ugyanakkor ezt a negatív különbözetet ellensúlyozta a halálozások csökkenésének köszönhető kedvező arányú természetes szaporodás.

 

 

A település lakosságának vallási tagozódásában továbbra is a reformátusok túlnyomó többsége a meghatározó, s szembetűnő a római katolikusok és az „egyéb vallás” kategóriájába sorolt baptisták fokozódó térnyerése. A zsidóság abszolút száma és aránya a település helyzetéből adódó beszűkült gazdasági lehetőségek következtében tovább csökken.

 

 

1940-ben, a második bécsi döntést követően Észak-Erdély visszacsatolásával rövid időre Bihar vármegye újra egyesült. A Trianon előtti vármegyéből 6559 négyzetkilométer terület került vissza Magyarországhoz, 4050 négyzetkilométer Romániáé maradt. A megyei adminisztráció néhány háborús év időtartamára újra Nagyváradra költözött. A Felvidék megszállásával egy időben, 1939 márciusában Álmosdra határvadászőrs került, a katonák – egy esztendeig – a Chernel-féle kisdedóvó intézetet foglalták le. A falu vezetői szorgalmazták, hogy az üresen álló Fráter- vagy a Fényes-kúriában helyezzék el őket.

 

A háborús propaganda, a készülő újabb határrevízió jegyében a főszolgabíró értesítette az álmosdi elöljáróságot, hogy 1940. június 12-én a faluban a felvidéki országrészek visszaszerzésének Észak felé című történelmi filmjét vetítik a vándormozgó előadásában, amely sorra járta a falvakat, és mindenütt egy-egy alkalommal gondosan előkészített műsort tartottak. Előírták, hogy az előadásokon jelenjenek meg a leventék a leventeoktató vezetésével meg az iskolás gyermekek szüleik kíséretében. Hamarosan nagy örömmámorban üdvözölték az Erdély visszafoglalására induló magyar katonákat az álmosdiak is a felszabadult határ túloldalán, az érselindi vasútállomáson. Felszedték a határjelző karókat, eltávolították a sorompókat.

 

A visszakerült területek feletti öröm érzésébe azonban üröm vegyült a háborús események, a katonai mozgósítások, a gazdasági megszorítások folytán. A boltokba egyes árucikkekből mind kevesebb került. 1940-ben például az előző évi petróleumfogyasztásnak csak a nyolcvan százalékát igényelhették.

 

Egyre több rendelkezés sújtotta a zsidókat. Bizonyos cikkek kereskedési jogát elvették tőlük. Ide tartozott a cukor és a világításra szolgáló petróleum is. Egy 1940. október 10-én kelt alispáni véghatározat közölte, hogy Bihar megyében kik árulhatják az utóbbit. Álmosdon ezt a jogot a Hangya szövetkezet, Csiha Sándorné és Bacsa Ferenc kapta meg. A falu négy zsidó kereskedője közül egy sem.

 

Már a finomabb háziszőttesek készítéséhez használatos pamutfonálhoz is csak kiutalás révén lehet hozzájutni. Egy 1940. december 10-i összeírásban 133 család 182 csomag pamut láncfonal jogos igényét igazolja a jegyző.

 

A fokozódó szegénység, a megélhetési nehézségek enyhítésére megindulnak a különböző akciók. 1940–1941-ben Bihar vármegye jóléti szövetkezete Álmosdnak hat hasas kecskét juttatott, ezek után két év elteltével egy-egy anyakecskét és tíz pengő készpénzt kellett a szövetkezet pénztárába fizetni. Majd egyre sűrűbben érkeznek a behívóparancsok, háborúba szólítva falu férfi lakóit. Helyüket a nőknek, gyerekeknek, idősebb férfiaknak kellett átvenniük, akárcsak az első világégés idején.

 

1944. április 21-én Mészáros József helyi jegyző jelentése szerint, felsőbb rendelkezésre, Álmosdon is zár alá veszik a zsidó kereskedők üzleteihez tartozó árukészleteket, üzleti berendezéseket. A lezárt ajtókat biztonsági pecséttel látják el. A hajdan oly virágzó, jelentős izraelita népességgel rendelkező faluban 1944 májusában Brieger József szatócs, Fülöp József szatócs, Kauffmann Kornélia vegyeskereskedése, Lindenfeld Áron temetkezési vállalata szerepel ebben a kimutatásban. Majd megkezdődik a zsidók deportálása is.

 

Fekete Albert, a ma is Álmosdon élő egykori földbirtokos díszmagyarban az 1930-as években

(Eszkároson született 1912. január 3-án, édesanyja Bay Katalin, édesapja Fekete Miklós,

anyja halálát követően anyai nagyszülei nevelték Álmosdon)

 

Dandé Sándor és Farkas Julianna esküvői képe 1924-ből.

Mindketten szegények lévén, ünneplő ruhájukban esküdtek

 

 

A református paplak kertjében, 1920-as évek. (Ülnek: Gál Margit és Katona Mária, református tanítónők;

állnak: Győri Zsigmond, Székelyhidi Béla lelkész és első felsége, Somogyi Jolán, a cselédlány ismeretlen)

 

Fotográfia 1927-ből. Falujába, Besenyődre küldte az Álmosdra került tanítónő, Katona Mária (világos ruhában),

beszámolandó az ugyancsak a képen látható házaspárral (Székelyhidi Béla református lelkész és felesége)

tett pesti kirándulásáról

 

Fekete Albert első gépkocsija az 1930-as években.

(Takarékos nagyapja, a falu legnagyobb földbirtokosa azzal a megjegyzéssel fogadta:

„Aki kocsin kezdi, talicskán végzi”)

 

Lakodalmi menet a Nagygát úton az 1930–40-es évek fordulóján

 

Jókedvű vendégek Jendrek Károly cipészmester és Speth Ilona esküvőjén a Selindi (ma: Kossuth) utcán,

1937. szeptember 28-án

 

Csoportkép az első világháborús emlékmű előtt a templomkertben, az 1940-s években

(köztük Mészáros Józsefné jegyző felesége, Székelyhidi Béla lelkész és felesége)

 

Őrt álló hajdúk a Névtelen hajdú emlékműve előtt (1934. október 14.)

 

A Névtelen hajdú emlékműve előtt, 1934 októbere (ismeretlenek, Szabó Lajosné, Szabó Lajos tanító, 

Katona Mária tanítónő, Nagy Sándor János, a szobor alkotója,

Székelyhídi Béláné született Somogyi Jolán, Szilágyi Lajos)

 

A Bocskai-emlékműbizottság tagjai 1934-ben. (Balról: Nádasy Béla görög katolikus lelkész,

Kálmánczhelyi András másodbíró, Bányai Lajos nyugalmazott tisztviselő, Bihary József földbirtokos,

Tóth Sándor képviselő-testületi tag, Balogh Sándor kisbirtokos, Nagy Balázs községi főbíró,

Balkó Lajos földbirtokos, Szabó Lajos református kántortanító, Dobsa Sándor gyógyszerész, nagybérlő,

Székelyhídi Béla református lelkész, esperes)

 

Zahari József 1939. december 4-én tett sikeres gépjárművezetői vizsgájáról szóló igazolványa.

(A faluban Fekete Albert földbirtokosnak és Hollóssy Andor körorvosnak volt ezt megelőzően jogosítványa)

 

Csoportkép a Sziget (ma: Táncsics) utca egyik portáján, 1940 táján.

A kép bal oldalán álló fiatal lány Juhász Piroska, 1942-től Zahari Józsefné

 

Jókedvű poharazgatás 1940 táján

 

Pénzügyőrök és civilek a selindi határállomáson, 1940. szeptember 6-án, Észak-Erdély visszafoglalásakor

 

A selindi határállomás román jelzőoszlopának kidöntése 1940. szeptember 6-án,

Észak-Erdély visszafoglalásakor

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Álmosd jogállása a dualizmus első éveiben módosult: az 1871. évi községi törvény nyomán nagyközség lett. 1873-ban készítették el a szabályrendeletét. Mivel a lakosság lélekszáma kétezerhúsz fő, ennek megfelelően a helyi képviselő-testület a tíz legtöbb adót fizető úgynevezett virilisből, tíz választott rendes tagból és két póttagból állott. A település elöljáróságát a községi bíró, a másodbíró vagy helyettes bíró, hat esküdt, a jegyző, pénztárnok és a közgyám képezte, akik hivatalból szintén tagjai voltak a testületnek. Évente kétszer rendes közgyűlést tartottak, ősszel és tavasszal, egy hónappal a megyei törvényhatósági gyűlést megelőzően, s ha a szükség úgy kívánta, rendkívüli gyűlést is összehívhattak. A közgyűlés fontos feladata volt a szabályrendeletek alkotása – amelyek azonban csak a megyei bizottmány jóváhagyásával léphettek életbe –, a helyi költségvetés elfogadása, a község anyagi ügyeinek intézése, a helyi közmunka meghatározása és felhasználása, az elöljárók, a szolgaszemélyzet létszámának és javadalmazásának megállapítása, a pótadók kivetése, a letelepedés iránti kérelmek elbírálása.

 

A nagyközség igazgatásának, irányításának szinte minden ágáért, területéért végső fokon a bíró felelt. Az 1873-as álmosdi községi szabályrendelet 34 pontban foglalta össze feladatkörét, a felsorolásban többek között szerepelnek: végrehajtja, végrehajtatja az állami törvényeket, törvényhatósági rendeleteket, beszedeti az állami adókat, felügyel a község vagyonára, gondoskodik a községnek saját belügyeiben hozott határozatainak és szabályrendeleteinek betartásáról, a helybeli utak, utcák, a határbeli utak, hidak, vízvezető árkok, ivó és itató kutak jó karbantartásáráról, a köztisztaság fenntartásáról, a járásban működő tisztiorvos rendeleteit teljesíti, a szülőket gyermekeik védőhimlő beoltására büntetés terhe mellett kötelezi, felügyeli, hogy a beteg jószágok tavasszal megvizsgálás előtt a legelőre ki ne hajtassanak, a mezőőrök segítségével a község határában esett kártételeket ügyében intézkedik, bírságot szab ki, a konok ellenszegülőket az illetékes bíróságnak bejelenti, felügyeli és felügyelteti a mészárszéket, korcsmákat, intézkedik a tilos italmérések ügyében, felügyel a jó mértékre. Hatáskörébe tartozott a tűzvész elleni óvintézkedések megtétele, a hadkötelesek sorozóbizottság elé állítása, az egyházi elöljáróság felhívására a tanítók és lelkészek járandóságának, valamint a gyermekeiket iskoláztatni vonakodó szülőktől a bírságnak a szigorú behajtatása. A bíró volt az őre a község pecsétjének is.

 

A községi szolgaszemélyzet tagja volt a két kisbíró, gátbíró, mezőcsősz, bába. A két kisbíró, a bíró és általában az elöljáróság szolgálatában állt. Feladatuk volt a községházára berendelt felek megidézése, hirdetések, új rendelkezések közzététele kidoboltatással, előfogat kiállításáról való gondoskodás, a hivatali helyiségek tisztán tartása, fűtése s számtalan egyéb apró parancs gyors és lelkiismeretes teljesítése. Mint hatósági szolgáktól tőlük különösen elvárták, hogy józan és feddhetetlen életmódot tanúsítsanak.

 

A gátbíró a községi közmunka természetbeni teljesítése feletti felügyeletet látta el. (Mivel a falu lakóit abban az időben az utak, töltések, árkok karbantartására rendelték ki leggyakrabban, innen ered az erre felügyelő személy elnevezése is.)

 

A mezőcsősz a határbeli vetésekre, rétekre legelőre felügyelt. A tolvajokat, külön legeltetőket bíró elé kísérte, a határban talált bitang marhákat (tilosban legelő, gazdátlannak tűnő, elkóborolt jószágot) behajtotta a faluba.

 

A községi szabályrendelet előírta, hogy a bába köteles a szülés körüli mindenféle teendők ellátására, s ezt bármely család felszólítására minden időben híven, lelkiismeretesen és azonnal köteles teljesíteni. Úgy tűnik, ebben az időben Álmosdon még képesítés nélküli „parasztbába” vagy rövid, négy–hat hetes tanfolyamot végzett „cédulás bába” szolgálhatott, erre utal a szabályrendelet azon megfogalmazása, mely szerint „okleveles bába megnyerése és alkalmazása hozatik javaslatba”.

 

Az elöljáróság és a szolgaszemélyzet fizetését a közgyűlés határozta meg. Nagyobb összeget az elöljáróság tagjai közül csupán a jegyző kapott, aki szolgálata révén, idegenként került a településre. A falu lakói közül választott bíró, másodbíró, közgyám, adószedő vagy pénztárnok, esküdtek mezőgazdasági termeléssel esetleg iparral, kereskedelemmel foglalkoztak, megbízatásukat fizetség nélkül vagy jelképes tiszteletdíjért végezték. A szolgaszemélyzet közül a mezőcsősz a fizetségét terményben kapta. A bába fizetségét a szolgálatait igénybevevők biztosították (minden szülésnél való közreműködésért egy forintot és egy kenyeret kapott).

 

A hetvenes évek elején a lakosságtól beszedett állami adóhoz képest (föld- vagy telekadó, házbéradó, házosztályadó, személyi adó, jövedelemadó) a településnek a községvagyonáról készült kimutatás szerint mindössze a jegyzői lak a hozzá tartozó hatszáz négyszögöles kerttel, a községháza, valamint a jegyző illetményének részét képező kilencholdnyi legelő alkotta a tulajdonát, ehhez járult a „kántor korcsmáltatásból”, vagyis az italmérés negyedéves jogából (a kántor a latin quattuor = negyedik szó magyarosodott alakja) származó bevétele. Jelentősebb forrást képezett a községi pótadó, amely helyi felhasználásra szolgált. A kiadások főtételét a községi alkalmazottak fizetése képezte. Közművelődési, közoktatási, közjótékonysági célokra egy fillért sem fordítottak.

 

A közoktatás ellátásáról, az iskolaépületekről, az iskolai felszerelésekről, a tanítók fizetéséről, akárcsak az ország településeinek nagy részén, Álmosdon is az egyházak gondoskodtak.

 

1892-ben elkészítették Álmosd „tűzrendőri”, vagyis tűzrendészeti szabályzatát, melyben lefektették a veszély elhárítására szolgáló intézkedéseket, a tűzjelzés, tűzoltás módját, s meghatározták a község tűzvédelmére szolgáló oltószerek minimumát is: egy szívó-nyomó szerkezetű fecskendő, egy vízszállító kocsi, egy létra, három tűzhorog, két vaslapát, két vasvilla, öt horog, két bontófejsze, két petróleumfáklya, tizenhat méter nyomótömlő, egy régi rendszerű fecskendő. Minden háztulajdonos köteles volt az azonnali tűzoltásra készenlétben tartani egy legalább ötvenliteres, vízzel teli edényt. Ezenkívül egy két-három hektoliter űrtartalmú, házszámmal ellátott, könnyen hozzáférhető helyen tartott, vízzel telt hordót, melyet az utcában kiütött tűzvész esetén a szekérút szélére kellett gördíteni, hogy a gyűjtőkocsi a tűzvész helyszínére tudja szállítani.

 

A szabályrendelet elkészítésekor már működött az Álmosdi Önkéntes Tűzoltóegylet, mely 1890. május 1-jén alakult (gondosan kimunkált alapszabályát a belügyminiszter jóváhagyta). Főparancsnoka Balkó József, a jegyzői feladatokat ellátó segédtisztje Schleinig Gábor tanító.

 

Az 1873-ban elfogadott községi szabályrendelet szerint „éjjeliőr ez idáig alkalmazásban nem volt, szükség esetén a régi bevett szokás szerint – ház sorjában lesz foganatosítandó”– ez azonban nem működhetett eredményesen, mert 1898-ben községi „éjjeli őrködési” szabályrendeletet fogadtak el, mely szerint a település belterületén négy felesketett, hatósági személy teljesített szolgálatot.

 

Április 1-je és október 1-je között este kilenctől reggel négy óráig, az azt követő hónapokban pedig este nyolctól reggeli öt óráig két járőr párban, folyamatosan a község belterületén tartozott fel és alá járkálni, az éjjeli csend és nyugalom biztosítására felügyelni, „minden neszre éber figyelemmel lenni, gyanús külsejű egyéneket vagy járműveket megállítani és igazoltatni”, tűzvész vagy bármely közveszély esetén a lakosságot a körülményekhez képest legalkalmasabb módon felébreszteni. Az éjjeliőröket a község jelzősíppal látta el, hogy a községi elöljáróság tagjai, a községi főbíró beosztása szerint minden éjjel változó időben ellenőrizni tudják, ébren vannak-e, s a falu mely részén járőröznek. A nappali szolgálatot teljesítők közül az egyik felváltva a kisbírói teendőket is ellátta. Fizetésüket ötven forintban állapították meg, ezt a községi pótadóból fedezték.

 

Az 1900-as évek fordulóját követően, úgy tűnik, a helység közigazgatása egyre több feladatot vállal magára. Az 1907. évi pótszabályrendelet megalkotására is azért volt szükség, hogy a község kötelékébe került új alkalmazottak illetményét meghatározzák. A faluban körorvos működik, akinek feladatai között szerepel a falu lakóinak gyógyítása mellett a megelőző feladatok végzése, a kisdedóvodára, a népiskolákra való egészségügyi felügyelet, a fertőző betegségek elleni rendszabályok betartásának ellenőrzése, a községben működő bábák tevékenységének felügyelete.

 

Az elöljáróság gondoskodott a fertőtlenítőőri feladatkör ellátásáról is. A halottak megvizsgálására képzett halottkémet állítanak szolgálatba. Ezt a feladatot egy ideig Szakál János gazdálkodó látta el.

 

Az érsemlyéni születésű Dobsa Sándor 1907-től gyógyszertárat alapít a községben. Alkalmazásra kerül községi végrehajtó is, ez, közvetve, a település lakóinak egyre fokozódó elszegényedését, a sokasodó anyagi problémákat jelzi.

 

1912-ben szabályrendeletet alkotnak a községi köztemető rendtartásáról, 1914-ben a közvágóhídról és húsvizsgálatról. A sokasodó adminisztrációs feladatok ellátására jegyzői írnokot, a tűzoltás hatékonyabbá tételére két fizetéses tűzoltót alkalmaznak. Az első világháború idejére már viszonylag olajozottan működő, kiterjedt feladatkört ellátó apparátus áll fel a falu életének szervezésére, a felmerülő kérdések megoldására.

 

A legnagyobb probléma, a falu felettébb egészségtelen birtokstruktúrájának megváltoztatására azonban nem születhetett megoldás. Bár itt igazán nagy birtokok nem halmozódtak fel egy-egy tulajdonos kezén, mégis 1895-ben a kilenc, száz katasztrális holdon felüli birtok területének részesesedése a falu határából magas: 62,4 százalék. A tizedik száz holdon felüli „nagybirtokos” az Álmosdi Földvásárló Közönség, 845 katasztrális holddal.

 

E szerencsétlen földvásárlás során a gróf Zay-féle birtok homoki földjét – egyetemes felelősség mellett – a falu népe vette meg. Mivel azonban a vételár törlesztési részleteit sokan nem tudták fizetni, majd a földet ott is hagyták, per per után zúdult a lakosságra. Mindenüket lefoglalták és elárverezték. A hosszas nyomorúság után végre a földügy úgy nyert elintézést, hogy a szegény, fizetésképtelen lakosság földjét a jobb anyagi erővel rendelkezők vették át, egyetemes felelősség nélkül. Álmosd korcsmárosa, Izsák Náthán sok utánjárását Bach Fülöp bécsi bankjánál, a Zay-birtok parcellázójánál, végül siker koronázta. A Nagyváradi Takarékpénztár igazgatója, Hoványi János, a bécsi bankház követelését kiegyenlítette, és elviselhető törlesztési részletekkel biztosította a homoki földek birtokbavételét, a vételárak kifizetését. A területen főként szőlőt telepítettek, s az álmosdiak rovására nagyon sok bagaméri és kokadi lakos is vásárolt ezekből a földekből.

 

Az 1895-ös mezőgazdasági statisztika 288 gazdaságot tüntet fel Álmosdon. Ez azonban azért mutat torz képet, mert a köztük szép számmal szereplő pár száz négyszögöles szőlősgazdák vagy a nagy igyekezet árán egy-két holdnyi „földet ragasztó” törpebirtokosok számára e csekély föld nem jelent megélhetési lehetőséget a korabeli gazdálkodási viszonyok között, megfelelő kiegészítő kereset nélkül.

 

Komoly problémát jelent az egyre inkább terjedő tendencia, hogy a nagyobb birtokokat nem kishaszonbérlet formájában adják ki az eredeti tulajdonosok, hanem a haszonbérletet elnyerők adják tovább a fölterületeket a falu lakóinak művelésre, ami jóval kevesebb jövedelmet biztosít a bérleti lánc végén álló parasztoknak. 1895-ben a gazdaságok területéből megközelítőleg egyharmada haszonbéres.

 

Nem kedveztek a falu szegény mezőgazdasági munkavállalóinak a földbirtokok élén cserélődő tulajdonosok sem. 1895-ben a száz katasztrális holdon felüli birtoktestek (rész)tulajdonosai között Álmosd régi törzsökös, jelentős földtulajdonnal bíró családjainak képviselői közül már csak néhányuk nevével találkozunk. (Bay Sándor, Fráter Zoltán és dr. Fráter Imre, Balku Lajos, Balkó József, Fényes Berta és Endre, Horváth Antal, Ivánka Gizella). A falu korabeli viszonyait feltáró református lelkész, Székelyhídi Béla kéziratos munkája szerint a település határának jelentős részét kitevő Zay-féle grófi birtok fekete földi részét egy bécsi pénzcsoport, Bach Fülöp bankja vásárolta fel az 1900-as évek elején. A hatszázhatvan holdnyi elsőrangú fekete földet egy tömbben Fisch Lajos debreceni bankdirektornak adta el. (Fisch Lajos fia építtette azt a kúriát, amelyet később Nagy Lajos álmosdi főszolgabírónak adott el. A második világháborút követően az általános iskola céljait szolgálta.)

 

Az első világháborút megelőző időkben még két, aránylag nagyobb tagbirtok is gazdát cserélt Álmosd határában: a háromszáz holdat meghaladó Szlávy-tag (Szlávy Józsefnek, a kiegyezés utáni miniszterelnöknek és családjának a birtokában volt) és a mintegy kétszázötven holdnyi Puszta. Azonban tőke hiányában ez sem jelentett orvoslást a falu földínségének megoldására. A Szlávy-tagot egy aradi földvásárló vette meg, amit jó pár év múlva csaknem teljes egészében nagylétai jobb módú gazdáknak adott el, a Puszta földjeit pedig pár hold kivételével kokadi lakosok vásárolták meg.

 

A falu lakosságának jelentős része napszámosmunkával, részes aratással kereste kenyerét. Az első világháborút megelőző időszakban már általános volt a tizennegyedén való aratás, vagyis minden learatott és megkötött keresztből csak ennyi jutott e kemény munka fizetsége gyanánt a feladatra vállalkozóknak. Míg korábban általános volt a harmados kapálás, most fizetség gyanánt csak negyede jutott a gazda által elvetett kapásnövényből, főként kukoricából, a részeseknek. Különösen nagy veszteséget jelentett számukra az érmelléki szőlők kipusztulása filoxéra következtében a XIX. század végén, mivel sok álmosdinak volt az érmelléki hegyeken szőlője, s még többjük számára biztosított pénzkeresetet az ott végzett napszámosmunka.

 

Az 1890–1900-as évek földmíves munkásmozgalmának hullámverései Álmosdot is elérték. A Mezőfi Vilmos-féle szociális agitáció azonban számottevő eredményt nem hozott.

 

A kivándorlás mértékét nem ismerjük, de különböző forrásokban felbukkan néhány helybeli neve. Így például Varga Rózáé, akit 1903-ban még a Chernel-féle intézet kisdedóvójaként vett számba Sipos Orbán statisztikája, 1907-ben pedig már Amerikából küld egy piros bársony terítőt az álmosdi református templom úrasztalára. Nem tudjuk, hogy hallotta-e valaha Kovács Bálint az 1925-ben felszentelt álmosdi harang hangját, melyre 1922-ben ő is küldött harminc dollárt Amerikából. A Szána családról tudjuk, hogy visszatért, mert Amerikában született István fiuk az 1926– 1927-es tanévben az álmosdi görög katolikus ismétlő iskola tanulója volt.

 

A település lakossága 1870-ben még kétezerhúsz fő. Az ezt követő évtizedben 237 fővel csökkent, ennek oka a természetes szaporodás negatív értéke (–21 fő), mely a születések számánál nagyobb mérvű halálozásból adódik; a vándorlási különbözet ugyancsak negatív érték (–216 fő), mely a betelepülők számánál lényegesen nagyobb elvándorlást mutat.

 

1870-ből még nem ismerjük a felekezeti megoszlást, de a következő évtizedek statisztikai adatai azt mutatják, hogy Álmosd vallási megoszlása alapvetően nem változott a dualizmus éveiben, bár némi elmozdulás tapasztalható az egyes felekezetek között. Változatlanul a reformátusság alkotja a döntő többséget, igaz, a századfordulót követően kissé csökken az aránya, akárcsak a zsidóságé. Növekszik viszont a görög katolikusok száma és aránya, s megjelennek a baptisták is, számottevő erőt képviselve.

 

A zsidóság lélekszámának és arányának csökkenésében szerepet játszott az Álmosdon állomásozó huszárság távozása. Élelmezése, ellátása az álmosdi zsidóknak jó jövedelmet biztosított. Egy 1940-ben kelt igazoló irat szerint 1888. szeptember hótól 1894 augusztusáig Löblovics Géza és neje, Rosenfeld Lenke is – álmosdi lakosok – „az akkor Álmosd községben állomásozó huszárszázadnak az élelmezésével és ellátásával foglalkoztak”.

 

A katonaság a feltételezések szerint azért távozott a faluból, mert a legközelebbi vasútállomásig, Érselindig vezető út kikövezését nem tudta vállalni a település vezetése.

 

A faluban a huszárlaktanya mellett tiszti kaszinó is működött. A laktanya épületeinek egy részét a második világháborút követően bontották le. A Don Miguel-ezred huszárjainak álmosdi tartózkodásáról a házassági anyakönyvek is vallanak a XIX. század második felében kelt házasságkötések kapcsán.

 

 

Az 1910-es népszámlálás adatai tanúskodnak Álmosd foglalkozási viszonyairól, a település agrárjellegéről. A 2136 fős lakosságából 933 fő (603 férfi, 133 nő) kereső, az eltartottak száma 1203. A mezőgazdasággal és kertészettel foglalkozók száma a kereső népességen belül 736 fő, akikhez kilencszáznegyven eltartott személy tartozik. Iparral 78 fő foglalkozik 145 fő eltartásáról gondoskodva. Jelentősnek mondható a kereskedelemmel foglalkozók száma (28 fő, 42 eltartottal), valamint a faluban élő földbirtokosok, értelmiségiek szolgálatában álló, házicselédeké is (harmincan vannak, öt eltartottal). Az egyéb és ismeretlen foglalkozásúak száma 21 fő, 23 eltartottal. A közlekedés hét embernek ad kenyeret, további tíz eltartásáról gondoskodva. A kisebb létszámú foglalkozások közül megemlítjük még a kétfőnyi véderőt, akik a községben létesített csendőrőrsöt képviselik; nem lévén házasemberek, eltartottakat nem sorolt melléjük a statisztika.

 

A megvallatott statisztikai adatok beszédesen szólnak Álmosd korabeli egészségügyi viszonyairól is. 1901–1915 között a településen 112-en haltak meg gümőkórban. Ez azt jelenti, hogy a Magyarországon népbetegségnek számító tüdőbaj (ezer lélek közül átlag három és fél halálát okozva), településünkön különösen gyakran szedte áldozatait. Az említett időszakban elhunyt 796 helybeli közül majdnem minden hetedik halálának okaként ez szerepelt.

 

A dualizmus időszakában jelentkező gazdasági nehézségek, társadalmi feszültsége ellenére is érzékelhető gyarapodás a faluban, a meghatározó erősségű református egyházhoz köthetően. Más fejezetekben már szóltunk róla, hogy 1868-ban nagy lelkű adomány révén felhangzik az orgonaszó az álmosdi templomban is, 1882-ben befejeződik a templom és torony nagyjavítása. 1886-ban nem odázható tovább a falu központjában álló lelkészlak tetejének náddal való átfedése, 1894-ben a lelkészlak és a templom erődítmény kerítésének a kijavítása. A régi iskolaépületek reparálásáról, és az elodázhatatlan újak megépítéséről az iskolatörténeti fejezetben már említés történt. 1906-ban a falu a református templom tornyára szerelt órával gyarapszik.

 

A holtakat elsirató, az élőket hívogató harangnak, a messzire hangzó harangszónak a települések mindennapi életében fontos időjelző, hírt adó-hírvivő szerepe volt. Ezért is volt jelentős esemény, hogy 1900-ban két új harangot is kapott a református torony. Annál is inkább szükség volt rájuk, hiszen 1884-ben, egy tűzeset alkalmával, a lakosság riasztására félrevert nagyharang megrepedt. S hiába fordíttatták meg a harangot 1899-ben egy helybeli gépésszel, úgy gondolván, így élvezhetőbb lesz a hangja; csúfolták is eleget miatta az álmosdi atyafiakat a környező falvak lakói.

 

A költségek fedezésére időről időre kivetett rendkívüli egyházi adók komoly tehertételt jelentenek a lakosságnak. A nemesi kiváltságuktól megfosztott földbirtokososztály, arra való hivatkozással, hogy „az Isten előtt mindannyian egyenlők vagyunk”, nem hajlandó elfogadni a vagyon nagyságán alapuló egyházi adózást. A kivetett adókulcsok sorozatos elégedetlenségeket szülnek. Jelentős egyházi adóhátralékok halmozódnak fel. Az 1890-es években nagyon sokan kérik egyházi adóik törlését vagy leszállítását. Ugyanakkor feltétlenül megemlítendő a vallások békés egymás mellett élését és a közcél felismerését is illusztráló nemes gesztus, hogy 1900-ban a harang öntéséhez a falu zsidói és más vallású közösségei is hozzájárultak szerény adományaikkal.

 

Miután 1885-ben meghalt Ember József, a települést harmincöt éven át szolgáló, számos jelentős eredményt felmutató lelkész, az egyházi gyűlés azzal a kérelemmel fordul az egyházmegyei közgyűléshez, hogy tekintettel az egyház súlyos anyagi helyzetére – adósságai kifizethetésére – három évig engedélyezze a lelkészi állás betöltésének elhalasztását. A háttérben meghúzódó igazi ok tulajdonképpen az volt, hogy az álmosdi egyház főgondnoka, Fráter Zoltán, a Ferenc fia mellett nevelőként alkalmazott Végh József segédlelkészt – már 1884. május 25-étől az álmosdi egyház alkalmazta – szerette volna megválasztatni lelkipásztorul, aki azonban tanulmányait még nem fejezte be, s így nem volt választható.

 

Az egyházmegyei és kerületi közgyűlés az álmosdiak kérését elutasította, s mivel újra csak megtagadták lelkészválasztást, 1885. augusztus 18-án az egyházmegyei közgyűlés a lelkészi állásra pályázók közül Bajza Antal értarcsai lelkész mellett döntött, aki állását 1886. március 14-én foglalta el. Kezdetben nagyon ellenséges indulattal fogadták, különösen a földbirtokosok.

 

A század elején minden bizonnyal kezdeményező, agilis papjának, Szeremi Viktornak (1901– 1917) és a körülmények kedvező alakulásának köszönhető, hogy a szegény álmosdi görög katolikus egyházközségben is számottevő változások tapasztalhatók. 1909-ben új iskolát építtet a közösség, majd sor kerül a templom belsejének rendbe hozására. Szabó Lajos helybeli mesteremberrel 24 padot készíttetnek a templomba, Czégén József margittai templomi festővel kifestetik a falakat, ő végzi el az ikonosztáz, képhomlokzat s az oltárfelszerelések, apróbb tárgyak festését a szükséges aranyozásokkal, Lindenfeld helybeli asztalos az ikonosztáz homlokzatán végez asztalosmunkát. A korabeli számlák szerint a templom belső felújítása közel ezer koronába került. Ehhez járult még a híres Rétay és Benedek cégtől Pestről rendelt templomi zászlók, szobrok költsége.

 

1911. szeptember 3-án templomszenteléssel, körmenettel ünnepelték meg a nagy eseményt.

 

Az első világháború alatt is tovább gyarapszik a hívek áldozatkészségéből az egyház. Valeán Teofil (1917) egykori kokadi parochus személyében erősen csalatkoztak a hívek, évekig pereskedtek eltulajdonított pénzük miatt, de az utána következő Bagotai Lengyel Kornél (1917–1922) lelkiismeretesen és buzgón végezte egyházi szolgálatát. 1918-ban megszervezte a Rózsafüzér Társulatot, s megkezdte a templom és a lelkészlak külső felújítását, ami a háború ellenére sem tűrt halasztást, mivel a falak salétromosak, a tetőzet hiányos volt.

 

Az első világháború egyre több megrázkódtatás hozott. 1917 júliusában a temesvári katonai parancsnokság hadi célokra leszerelte és elvitette a református templom nagyobbik harangját. A gyülekezet a templom előtt vett búcsút virágokkal feldíszített kedves harangjától, s élén a lelkésszel, a falu határáig kísérte. Csendesebb lett az Oláhfaluból hallatszó is, miután a görög katolikus templomból szintén a hadiüzembe vitték az egyik harangot.

 

Székelyhídi Béla kéziratos egyháztörténete szerint Álmosdról több mint hatszáz ember volt fegyverben, közülük 10l a hősi halott, s a hadirokkantak száma is mintegy negyvenre tehető. Az itthon maradt öregek, gyermekek, nők biztosították a mezőgazdasági termelés menetét. A határ három évben bő termést adott, azonban 1918-ban a késő tavaszi fagyok elvitték a kalászosokat, lefagyott a szőlő is. A falu lakossága kenyér nélkül maradt. A református lelkész vezetésével a bihardiószegi Weisz-malomban felhalmozott katonai lisztkészletből november első napjaiban mintegy ezernyolcszáz mázsa lisztet Álmosdra szállítanak, s havonta kétszer jegyre – a kenyér nélkül levőknek – kiosztanak.

 

1918 novembere a háborús kormányzati rezsimmel és annak helyi képviselőivel szemben felgyülemlett elégedetlenség lángra lobbanásának időszaka. November elején a nép követelésére távoznia kellett állásából a községi elöljáróság egy részének Álmosdon. Hasonló követelésekkel léptek fel Komádiban, Irázon, Nagyrábén, Bárándon is. 1919 márciusában, a csucsai front felbomlása után, falunk is román megszállás alá kerül.

 

Anya gyermekeivel 1900 táján (Speth Józsefné született Both Ilona, 1876, Álmosd, fiaival,

Lajossal, Józseffel és az ölében Gyulával)

 

 Ifjabb Bay Sándor Nádasdy-huszárkapitány az első világháborúban két és fél évig volt orosz hadifogságban

(az állók között balról az első). Az itt szerzett betegségben, Losoncon hunyt el, 1918-ban