1950. június 23-án kezdték először Hortobágyra deportálni az otthonaikból elűzött, jobbára városi és értelmiségi családokat. 1950 és 1953 között bírósági ítélet nélkül 7282 ártatlan embert, több mint két és fél ezer családot hurcoltak a Hortobágyon létesített, szigorú rendőri őrizet alatt tartott kényszermunkatáborokba. Gyakran nem is a szocialista bíróság, hanem a pártállam valamelyik szerve, vagy maga a kommunista párt döntött a deportálásról. A deportálásokkal kapcsolatos állami és párt-intézkedések nem hivatkoztak semmilyen jogszabályra. A kilakoltatási határozatok nem rögzítették, hogy milyen ellenséges cselekedeteket folytattak a családfők, ezeket senki nem bizonyította, nem volt se vád, se tárgyalás, se bírói eljárás, sem ítélet, – csak elhurcolás. Ha valaki ellen döntöttek, akkor a házastársát is, a vele élő szüleit is, és a gyermekeit is érintette a száműzetés, a hajléktalanság, továbbá az internáló-tábori fegyelem, őrizet és szankció-rendszer valamennyi kínja, gyötrelme. A deportálás, mint büntetés soha nem telt le, mert ez a tény életük végéig – legalább is 1990-ig – kísérte az áldozatokat.

A táborlakókat törvényen kívül rendőri őrizet mellett kötelezték kényszermunkára. Általános gyakorlat volt, hogy a minden bírói ítélet nélkül deportáltaknak alig egy órájuk volt személyes holmijaik összeszedésére, s már vitték is őket. A 12 zárt, rendőrileg őrzött hortobágyi tábor lakóit 451 helységből szedték össze: zömükben a jugoszláv, illetve az osztrák határsáv településeiből, illetve a városokból. Irataikat elkobozták, létezésük igazolása – vagy letagadása – a lágerparancsnoktól függött.

 

1950-ben hét tábort létesített az akkori karhatalom Polgár-Lenintanyán, Kónyán, Árkuson, Tiszaszentimrén, Kormópusztán, Kócspusztán és Borzas-Mihályhalmán. A további években, még ötöt: 1951-ben Ebesen, Elepen és Tedejen, majd 1952-ben Lászlómajorban és Borsóson. Ez a Tiszafüred kócspusztai láger a 12 hortobágyi tábor közül a közepesek közé tartozott, mintegy 620-640 deportáltat őriztek itt. A nagyobb táborokban – például az Ebesben és az Elepben – mintegy 1000-1100 személy raboskodott.

 

Jelenlegi ismereteink szerint Álmosd Községből 1952. szeptember 8-9 –én az alábbi lakosokat deportálták a Polgár – Lenin tanyai internáló táborba:

 Gulácsi Sándor

 Gulácsi Barna

 Gulácsi Klára 1920

 Gulácsi Judit 1934

 Gulácsi Olga 1937

 Szilágyi Károly 1903

 Szilágyi Károlyné 1912

 Szilágyi Erzsébet 1940

 Szilágyi Mihály 1942

 Nagy Lajos 1878

 Nagy Lajosné 1882

 ……… Mária néni

 

Mintegy 300 internált nem élte túl a megpróbáltatásokat, és belehalt a nélkülözésekbe, verésekbe, vagy a kezeletlen betegségekbe. Az elhunytak közül sokan végtisztességben sem részesültek, a temető árkába vagy egyszerűen a szántóföldön elásva kapták meg végső nyughelyüket. A kommunizmus mintegy 100 milliónyira becsült áldozataihoz mérten ez a 300 áldozat csekélynek tűnik – de ezekben az években a szocialista világrendszer több tízezernyi lágere naponta ontotta az újabb és újabb áldozatokat. A táborokat Sztálin halálát követően a Nagy Imre kormány utasítására számolták fel 1953 késő őszén. A táborlakók azonban nem mehettek vissza eredeti lakhelyükre és nem kapták vissza az elkobzott vagyonukat. A legszigorúbb titoktartási kötelezettséggel engedték őket szabadon. A túlélők egy életre megbélyegzett emberek maradtak. Például 1953. október 13-án hoztak egy rendeletet, mely szerint, aki osztályidegennek, kuláknak, volt tőkésnek, és rendszerellenségnek minősül, azt, annak családját és gyerekeit a szabadlábra helyezés után továbbra is figyelni kell. Ez a rendelet az 1989-es rendszerváltásig hatályban volt.