A község Hajdú-Bihar megye keleti peremén, a román határ közvetlen közelében fekszik, a megyeszékhelytől 34 kilométer távolságra. A határ menti fekvés mellett perifériális helyzetét fokozza, a vasútvonal hiánya. A falu határának északnyugati része a homokos talajú Dél-Nyírséghez, déli, délkeleti része a löszös Érmellékhez tartozik.
Az Erdőspuszták néven is emlegetett táj részeként 1988-ban létrehozták a Hajdúsági Tájvédelmi körzetet, melynek a Bagamér – Álmosd határát északról dél felé átszelő Kék-Kálló ér völgyében van a tájvédelmi körzet egyik legszebb nyírlápja, a Daruláp, számos növényi ritkasággal. A település közelében ötven hektár vízfelületű mesterséges tó fekszik, az Álmosd-Kokad víztároló.
A település létezésére a XIII. századtól kezdve találunk írásos adatokat. A tatárjárás előtt a Biharban ősfoglaló Ákos nemzetség faluja volt. A település földesurai három évszázadon keresztül az Álmosdi Csire család tagjai voltak, a leányági örökösök mellett. A XVI. század közepétől Álmosd jellegzetes kisnemesi településsé válik. Az 1530-as években lakói a kálvini reformációt fogadták el. 1566 után az oszmán hatalomnak is adózó bihari települések sorában találjuk.
Álmosd neve a magyar történelemben Bocskai István szabadságharcának első győztes csatája helyszíneként ismeretes (1604. október 15.) A települést a szakirodalom a magánföldesúri hajdútelepülések között tartja számon. Bár 1692-ben már harminc éve lakatlannak mondják a török dúlások következtében, valószínű azonban, hogy az élet folytonossága nem szakadhatott meg teljesen. Rendszeresen szerepel a XVIII. századi összeírásokban, a jobbágytársadalom jogállása szabadmenetelű. 1715-ben 19 szabadmenetelűt és három zsellért, 1720-ban 41 taksást vettek számba, 1728-ban 35 lakott telket írtak össze. 1742-43-ban becsült lakosságának megközelítőleg egyharmada (417 fő) esett a pestisjárvány áldozatául.
Egyre erősödő, anyagiakban is gyarapodó református egyházát 1720-ban a Debreceni Református Kollégium legációs helyei között tartják számon. 1748-tól fellelhetők anyakönyvei, 1765-től a református egyház élén választott eklézsiai tanács áll. A település életében napjainkig túlnyomó többséget alkotó reformátusok mellett számottevő volt már a II. József féle népszámlálás adatai szerint az önálló anyaegyházat alkotó görög katolikusok száma (273 fő) és meglepően magas a településen élő izraelita népesség is (39 háztartásban 187 fő). A XIX. század első felében már volt zsinagógájuk is. A görög katolikusság megjelenése a faluban valószínűsíthetően a XVIII. században a nagy pestisjárványt követő időre tehető, a Kárpátaljáról és az észak erdélyi hegyvidékről történő román, ruszin bevándorlók révén, akik a település Oláhfalunak elkeresztelt részén telepedtek meg. Asszimilációjuk hamar bekövetkezett. A görög katolikus egyház híveinek név szerinti összeírásban 1810-ben 45 valach (román) és öt ruthén család névszerint összeírását találjuk 257 fős lélekszámmal. Álmosdi egyházuk papjainak névsora 1780-tól ismeretes. Templomuk felépültét 1850 tájára teszik.
Álmosd, mint jellegzetes kisnemesi település társadalmi életének minden területén hordozta az ebből eredő sajátosságokat. A társadalmi hierarchia élén az örökös földesurak álltak. Saját majorságuk mellett meghatározó szerepük volt a nemesi közbirtokosság (compossesoratus) fennállása idején az osztatlan közös tulajdonban lévő úrbéres telkek, jobbágyszolgáltatások, erdő, rét, legelő, regálé jog haszonvételeinek felosztásában. Vagyonuk révén ők voltak a helyi egyház fő támogatói is.
Mellettük rendkívül jelentős réteget képviseltek a taksás nemesek, armalista nemesek, akik nem bírtak saját földtulajdonnal, a falu valamelyik földesurának telkén éltek, melyért taksát fizettek. Ezek többségének életmódja, öltözködése nem sokban különbözött a parasztságtól, nem úgy nemesi öntudatuk. Voltak, akik iparral foglalkoztak, számosan közülük a politikai, közigazgatási élet alsó színterein játszottak szerepet. 1847. évi követválasztásra összeírt szavazó népesség lajstromában Álmosdon 189 nemes nevét találjuk (földesurak, armalista nemesek együtt). Ha ehhez hozzávesszük a szavazati joggal nem rendelkező kiskorúakat és a családok nőtagjait, az 1723 fős lakosság nemesi renden lévő tagjai meglehetősen magas arányt képviselnek.
A település világi ügyeinek intézésére kétfél- tanács működött. Ez azt jelentette, hogy a helységben két fél-, szűkített létszámú tanácsot szerveztek: a nemtelenek vagyis a parasztközség számára és a nemesek számára, melyek bizonyos közös érdekeket illetően együtt hozták meg a határozataikat. A sajátos álmosdi helyzetet tovább árnyalta, hogy a XIX. század első harmadában a jelentős számú zsidóság belső, egymás közti ügyeinek intézésére külön zsidó bírót választott. Az igazságszolgáltatás terén a nemesek felett a nemesek hadnagya, a parasztközösség tagjai felett a bíró ítélkezett kisebb horderejű ügyekben. Az igazságszolgáltatás fontos szerveként működött a településen a feudális hatalmat megtestesítő úriszék, ahol a földesurak bíráskodtak.
Számos jelentős, nagy nevű történelmi család tagjait találjuk birtokosai között, többek között a Kölcseyeket, akiknek kúriája a gyermekkorát, majd 1812–15 között ifjú éveiben újra e falak között élő Kölcsey Ferenc révén nemzeti zarándokhely lett. Itt élt Péchy Imre a Tiszántúli Református Egyházkerület és a Debreceni Kollégium főgondnoka, de említhetjük a Frátereket, Csanádyakat, Somboryakat, a Miskolczy család tagjait is. Chernel Józsefnek, a falu jelentős birtokosának köszönhető a kisdedóvás korai szakaszában létrehozott kisdedóvóintézet (óvoda) felállítása. Ehhez az intézményhez kötődött a magyar óvodai nevelés egyik korai reformerének, a kiváló pedagógiai írónak Szabó Endrének munkássága is, aki a településen működtetett szerkesztőség révén országos jelentőségű óvodapedagógiai folyóiratot is indított.
A település református iskolája a Debreceni kollégium partikulájaként működött. Az egyházaknak, különösen a meghatározó jelentőségű reformátusság révén nagy szerepe volt. A helyi földesurak nagy tekintélye, kiterjedt külső kapcsolatai révén számos nagy jelentőségű értekezlet, egyházkerületi gyűlés színhelye volt Álmosd, főként a XIX. század során. 1804. decemberében itt fogalmazták meg Budai Ézsaiás vezetésével az Álmosdi Ratio Institutionist, a Debreceni Kollégium oktatásában új korszakot nyitó tanrendszert.
A Trianoni békeszerződést követően Álmosd Csonka-Bihar vármegye határszéli perifériális települése lett. Az elmaradott útviszonyok, a vasút hiánya, a városoktól való távolság, az egyoldalú mezőgazdasági termelés következtében a jelentős történelmi múlttal, kulturális hagyományokkal rendelkező település egyre hátrányosabb helyzetbe került. Az 1950-es években megindult lélekszámcsökkenés, a tsz-szervezés után felgyorsult, hátrányos helyzete állandósult.
A falut évszázadokon keresztül a rendkívül egészségtelen birtokstruktúra jellemezte. A jobbágyfelszabadítás után a nyolcezer holdas határból 1117 hold volt a paraszti birtok, a többi földesúri majorság. A határ tagosítása 1838-ban ment végbe. Az 1900-as évekig a háromfordulós határhasználat volt a jellemző: őszi – tavaszi – ugar. Álmosd gazdálkodásának meghatározó ága évszázadokon keresztül a mezőgazdaság, ezen belül is a növénytermesztés volt. Főként búzát, kukoricát, takarmánynövényeket termeltek. A XVIII. századtól kezdve jelentős volt dohánytermesztése. Az Érmellék részeként már a török időkben is számottevő szőlőkultúrával bírt. Az 1960-as évektől egyre jelentősebbé vált zöldségtermesztése, az utóbbi évtizedekben pedig tormatermelése.
A település védett természeti értékei, táji szépsége, számos műemléke révén, melyek között későközépkori, erődített körítésfallal védett temploma, a Kölcseyek, Miskolczyak klasszicista kúriája mellett számos parasztháza és kisnemesi kúriája, kiállítóhelyei, emlékművei, a hagyományos építészeti örökség és régi falukép megannyi emlékét őrző adottságai, az itt élő vendégszerető emberek mind arra predesztinálnák, hogy az idegenforgalom egyik jeles bihari állomása legyen.
