A trianoni békediktátum Álmosd életében is sokkoló fordulatot hozott. Az új államhatárok megvonásával hatvan bihari település elszakadt addigi természetes központjától, Nagyváradtól, amelyhez jól működő gazdasági-piaci, igazgatási és infrastrukturális kapcsolatok fűzték, s egy periferikus, halmozottan hátrányos helyzetű, igencsak elszigetelt terület, az úgynevezett Csonka-Bihar vagy az akkoriban ugyancsak elterjedt kifejező szófordulattal a „maradék Biharország” része lett. Területének csupán negyede, lakosságának pedig mindössze harmada maradt az új határokon belül.
Bihar vármegyét, mint, ahogy azt a „Biharország” elnevezés is mutatja, nem mint egyszerű vármegyét, közigazgatási egységet kell tekintenünk, hanem mint Magyarország olyan részét, táját, melynek fekvésénél, földrajzi, gazdasági adottságainál fogva mindenkor megkülönböztetett politikai jelentősége volt történelmünk folyamán. Az önálló állami életet élő vagy arra törekvő Erdély és a Magyar Királyság, majd a török hatalom is egyaránt kívánatosnak tartotta az itt fekvő területek megszerzését, megtartását. A helyi természetföldrajzi adottságokon túl Bihar vármegye jelentőségét egész történelme folyamán különösképpen növelte, hogy Magyarország és Erdély között itt vezet át a legfontosabb közlekedési útvonal.
Bihar kiterjedését tekintve a régi Magyarország legnagyobb vármegyéje volt: csonkítatlan állapotában 10 609 négyzetkilométer. A békeszerződés értelmében területéből 7855 négyzetkilométernyi részt Romániához csatoltak, s csak 2754 négyzetkilométer maradt meg Magyarországnak. A területét, közlekedési hálózatát és piacait tekintve egyaránt megcsonkult vármegyében egyetlen városias település sem maradt. A revíziós politika sikerében bízva azonban ezt nem vették figyelembe, hagyták önállóan funkcionálni. Nagyjából a közepe táján kiválasztották a legnagyobb falut: Berettyóújfalut, és kinevezték megyeszékhellyé. Megközelíthetősége mind vasúton, mind közúton rendkívül körülményes volt különösen a határ mentén fekvő településeknek.
Falunk, a „periféria perifériájára” került Álmosd korábban kialakult gazdasági-társadalmi, kulturális kapcsolatai Bihar megye határon túli településeivel megszakadtak. Pedig szinte minden oda kötötte. Vásárra, Diószegre, Székelyhidra, Érmihályfalvára, Margittára, Nagyváradra jártak innen. A bankügyletek is többnyire Nagyváradhoz fűzték a helyieket.
Ráadásul a határ menti községek területének egy része Romániához került. Bár létrejött a kettős birtokosság (akinek földbirtoka a Román Királyság területére került, „birtokos úti igazolvánnyal” meghatározott rendben és gyakorisággal a kijelölt átkelőhelyeken átjárhatott földjei megművelésére), ez komoly veszteséget jelentett a földtulajdonosoknak, s főként a napszámosokat, földbérlőket lehetetlenítette el. Ugyanakkor azt sem szabad elhallgatni, hogy a legális okmánnyal rendelkezők körében földművelés ürügyén virágzott a csempészet is. Elsősorban a só, dohány, pálinka, dió „kereskedelme”, de olykor borsot, aranyat is hoztak.
A jelentős számú zsidóság gazdasági, vallási, házassági kapcsolatai is elsősorban Nagyvárad, Bihardiószeg, Érmihályfalva felé mutattak. Az érmelléki falvak lakóival kiterjedt rokonsági kapcsolatban lévő reformátusok, görög katolikusok szintén nehéz helyzetbe kerültek. A békeszerződés nemcsak területeket, gazdasági kapcsolatokat csatolt el, de a családokat, rokonságokat, vallási kapcsolatokat is szétzilálta.
Trianon után az érmelléki egyházmegyéből, ahová az álmosdi református eklézsia is tartozott, mindössze öt maradt a határ magyarországi oldalán: Álmosd, Bagamér, Kokad, Nagyléta és Újléta. Rövid ideig bár, de az a furcsa helyzet állt elő, hogy ez az öt eklézsia Bányay László bagaméri lelkész esperessége, Derzsi László gondnoksága alatt, püspöki megbízatás alapján, önálló egyházmegyeként működött (csonka-érmelléki egyházmegye). A bihari egyházmegyében kevéssel jobb volt a helyzet, onnan tizenkét gyülekezet maradt az országhatáron belül, ők csonka-bihari egyházmegye néven éltek önálló életet. 1922-ben Nagylétán tartott közös gyűlésükön egyesült a két egyházmegye, így jött létre a csonka-bihar–érmelléki egyházmegye tizenhét gyülekezettel.
Magyarország görög katolikus lakosságának 92,2 százaléka az utódállamokhoz került. A helység görög katolikus egyháza is elveszti az emberemlékezet óta hozzá tartozó öt érmelléki fíliáját: Csokalyt, Kiskágyát, Kólyt, Nagykágyát és Székelyhidot. Majd elveszíti papját is. Az egyházközség teendőit ideiglenesen Borlán János kokadi lelkész látta el. Minthogy még 1924-ben sincs lelkészük, korábbi levelüket ismételve kérik Miklósy püspököt, küldjön papot Álmosdra.
1925-ben kinevezésre kerül Nádasy Béla debreceni hitoktató, akik 1939-ig volt a falu görög katolikus lelkésze. Mind lelki, mind gyakorlati téren munkáját nagy szorgalommal, hitbuzgósággal végzi. A háborúba elvitt kicsiny harang helyett 1926-ban a meglévő értékesítésével és a hívek adományaiból Seltenhofer Frigyes soproni harangöntővel egy nyolcvan és egy 41 kilogrammos harangot készíttetnek. Az egyiken Magyarország királynéja a kisded Jézussal, „Magyarország királynéja” felirattal, a másikon Szent Mihály és Gábor arkangyal „A templom védszentjei” felirattal.
1927-ben felépül a korszerű görög katolikus elemi, állami segéllyel. Ez az első szilárd alapzatú, téglából épített iskola Álmosdon. A két világháború között még inkább elszegényedő hívek élén nagy aktivitással, buzgó hittel is csak szerény eredmények születhettek. Sokat tett a keresztény közösség lelki életének ápolásáért. Nádasy újjászervezte a Rózsafüzér Társulatot. 1928-ban létrehozta az Oltáregyletet.
A református egyház életképességét, élni akarását számos adat bizonyítja. Egyik példaértékű megnyilvánulása ennek az országban elsőként, 1922-ben felavatott első világháborús emlékmű. Ifjú Miskolczy Jenő álmosdi földbirtokos, aki még a háború legelején bevonult katonai szolgálatra, 1916-ban mint huszár főhadnagy háromszáz koronát küldött Székelyhídi Béla helyi református lelkésznek, hogy az összegből a háború végén állíttasson márványtáblát a templom falán, belevésetve az álmosdi hősi halottak neveit.
A lelkész azonban merészebbet gondolt. 1917 októberében az egész vármegyét megmozgató, nagy sikerű műsoros délutánt szervez Álmosdon, melynek tetemes bevételéből és Miskolczy Jenő adományából már 1917-ben elkészül az emlékmű Nagyváradon, egy ismeretlen olasz hadifogoly szobrászmester műkő alkotása.
A Nagyváradon rekedt szobrot a határzárlatot követően nagy utánajárással, diplomáciai intézkedések révén sem sikerült Magyarországra szállítani. Ekkor Krausz Sándor álmosdi izraelita lakos Érmihályfalvára vitette, ahonnan a román vámhivatal engedélyezte Nyírábrányba szállítását, vámmentesen. A sors iróniája, hogy a magyar vámhivatal háromezer korona vámilletéket vetett ki az emlékműre; ezt azonban dr. Fráter Pálnak a képviselőházban elmondott interpellációjára törölték.
Az emlékmű – melyről a Függelékben még szólunk – a templomkertbe került, talapzatán fehér márványtáblán olvasható a 101 álmosdi áldozat neve.
A református templom háborúba elvitt nagyharangjának pótlása anyag hiányában és a pénz rohamos elértéktelenedése folytán sorozatosan meghiúsult. Végül 1924 decemberében egyezséget kötöttek a harangöntésre a Slezák céggel Budapesten. 1925. március 14-ére a várva várt harang megérkezett a nagyléta-vértesi vasútállomásra, ahonnan szekérrel hozták haza. A gyülekezet a falu végén várta, lelkészével az élen. Az iskolás gyermekek, tanítók, hívek sokasága a feldíszített harangot, zsoltárokat és dicséreteket énekelve kísérte a templom elé. Itt a „Tebenned bíztunk eleitől fogva” kezdetű, ősi református zsoltár, a 90. eléneklése után, az esperes áldó imáját, a lelkész igehirdetését majd a Himnusz hangjait követően az iskolás gyermekek és az ifjak húzták fel a toronyba a harangot. Az itt maradt társával együtt először az első világháborúban elesett 101 álmosdi hősi halott emlékére húzták meg negyedórára, majd egyenként öt percig a harang beszerzésre nagyobb összegeket adók emlékére és tiszteletére, végül a harangot öntető gyülekezet elismerő áldozatára: „A jó kedvű adakozót szereti és megáldja az Isten.”
Úgy tűnik, az egyházi célú adakozások ebben az időben újra gyakoribbá válnak. Ebben jó példával elöljár az eklézsia lelkipásztora, Székelyhídi Béla. 1925-ben önálló erőből felépítik a szoba-konyha-előszoba-kamrás harmadik tanítói lakást a Csengeri-telken. 1927-ben a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium segélyéből és kölcsönéből a zsindelyes fiúiskolát horganyzott lemezzel, a nádfedeles fiútanítói lakást cseréppel fedetik át, valamint az összes iskola épületet és tanítói lakást rendbe hozatják.
1928-ban hétezer-nyolcszáz pengős költséggel elvégeztetik a református templom külső-belső felújítását. Az ezt követő örömünnepen, augusztus 12-én részvett a csonka-bihar–érmelléki egyházmegye lelkészegyesülete is, mely Álmosdon tartotta évi közgyűlését. A templom és a torony javítási költségeit közadakozásból és az egyháztagok hét adóosztályba sorozása után harminctól négyszáz kilogramm csöves tengeriben kivetett rendkívüli adóból fedezték.
1930-ban a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium segélyéből, valamint a Hangya jelentős támogatásával elvégzik a lelkészlak teljes felújítását.
1933. október 29-én megalakul az álmosdi presbitérium kebelében a Bocskai-hajdú emlékmű előkészítő bizottsága Székelyhídi Béla református lelkész esperes elnökletével, hogy méltó emlékművet állítson a hajdú hősöknek, hiszen Bocskai diadalmas álmosdi csatája évszázadokon át jeltelen maradt. Tagjai: Dobsa Sándor gyógyszerész, Bihari József földbirtokos, Szabó Lajos tanító, Balogh Sándor, Horváth Imre presbiterek. A község Nagy Balázs községi főbírót, a járás dr. Miskolczy Hugó főszolgabírót küldte a bizottságba, míg a debreceni Bocskai-hajdú ezred képviseletében Zákányi Győző ezredes, Poroszlay István és Darabos Balázs százados.
A bizottság képviselői sorra járták Bihar, Hajdú, Szabolcs vármegye alispánjait, a hajdúvárosokat, népes gyűléseken ismertették az emlékműállítás fontosságát. Nem csak a keleti országrész mozdult meg, hanem – némi túlzással – szinte az egész ország. A tiszántúli, tiszáninneni, a dunántúli és Duna melléki református egyházkerület, a tiszántúli református egyházkerület gyülekezetei, a Hangya szövetkezet, az Országos Központi Hitelszövetkezet és tagszövetkezetei, a Bocskai-hajdú ezred tisztikara és legénysége, a hajdúvárosok (Hajdúböszörmény, Hajdúszoboszló, Hajdúdorog, Hajdúnánás, Hajdúhadház, Vámospércs), Bihar, Hajdú, Szabolcs vármegye adományaiból 1934 júliusára a felállítandó emlékmű költségét előteremtették. Álmosd képviselő-testülete 1934. április 16-án az avatóünnepség költségeire száz pengőt szavaz meg. A szoborkompozíció elkészítésével a bizottság Nagy Sándor János (1897–1952) debreceni szobrászművészt bízta meg.
Leleplezésére 1934. október 14-én nagyszabású ünnepséget szerveztek. Ehhez kapcsolódott a Balogh Sándor és felesége, Szilágyi Eszter adományából Bocskai hajdúinak emlékére öntetett harang avatása, melyet dr. Baltazár Dezső püspök szentelt fel október 13-án. A szentelést követő félórás harangzúgás az álmosdi csata hőseinek emlékére szólt. Másnap reggel a debreceni Bocskai-hajdú ezred zenekarának zenés ébresztője vezette be az ünnepélyt. Délelőtt kilenc órakor istentisztelet tartottak a református templomban, melyen dr. Baltazár Dezső püspök végezte a szolgálatot.
A falu szívében felállított emlékműnél az avatóbeszédet dr. Szilágyi Lajos Csonka Bihar vármegye főispánja mondta, az ünnepi beszédet Vitéz Zákányi Győző a Bocskai-hajdú ezred ezredese. Az országos tárogatóegyüttes hazafias dalokkal működött közre, Batáry Gábor az ezred hadnagya szavalattal.
Az emlékmű megkoszorúzását követően az ezred díszszázada, a járási leventék, a helyi tűzoltók és a nemzetvédelmi alakulatok csapatai léptek el a virágokkal borított emlékmű előtt.
Az Álmosd népe által addig egyszerre soha nem látott illusztris vendégek nagy tömege a szobor mellett felállított hatalmas tribünön foglalt helyet, köztük a kormány, a Honvédelmi Minisztérium, Bihar Hajdú, Szabolcs vármegye, a hat hajdúváros, a tiszántúli, tiszáninneni református és lutheránus egyházkerület, a Hangya, az Országos Központi Hitelszövetkezet küldöttei, a debreceni Bocskai-hajdú ezred tisztikara és legénysége, a csonka-bihar–érmelléki egyházmegye lelkészi kara, a járás községeinek megbízottai. A falu népének ünnepjő sokasága megtöltötte az óvodakertet és az utcatorkolatokat.
Az ünnepség méretét jelzi, hogy délben, a református egyház hívei által adott pazar bőségű ebéden a díszszázad katonáin kívül ötszáz vendég vett részt. Délután a templomban a Bocskai-hajdú ezred zenekara és az országos tárogatóegyüttes közreműködésével tartottak istentiszteletet. Este a Hajdúböszörményi Református Főgimnázium cserkészcsapatának és a tárogatóegyüttes műsorával, tábortűzzel zárult az emlékmű előtt a hatalmas ünnepély.
Közben a községházát immár évtizedek óta nem újíthatták fel fedezet hiányában. Az ablakok külső része annyira elavult, elrothadt, hogy az ujjnyi hézagokon befolyt a csapadék. A jegyzői iroda padlózata gombásodott, volt, ahol az ócska padlót téglával pótolták ki. Ezért 1938-ban már elodázhatatlanná vált hét új külső ablak elkészíttetése és lefestése, a jegyzői iroda újra padlózása. 335 pengőt irányoztak elő a költségvetésből a községháza 225 lapméternyi tetőzetének lefedésére békéscsabai cseréppel. A szemlélet takarékos: a jegyzői szobából kikerült rossz deszkák még valamelyest használható részéből padlózzák le a csendőrszobát, merthogy az földes.
A település közigazgatási elöljáróságának igen szerény anyagi lehetőségeiről tanúskodik, hogy a faluban még 1943-ban is egyetlenegy, egészséges vizet adó fúrott kút volt, 1905-ben készült, s gyakran rossz. A lakosság nagy része az ásott kutak vizét használta, sok volt a hastífuszos megbetegedés.
A két világháború között a politikai hatalom jóvoltából Álmosd periferikus helyzetén változató nagyobb beruházásként egyedül az Álmosd– Bagamér–Vámospércs törvényhatósági út kikövezését említhetjük. Hosszas kérvényezgetés után erre 1939-ben került sor. A község egy másik irányba is próbált nyitni zártságán, ezért 1923-ban az Álmosd–Nagyléta törvényhatósági útba betorkolló másfél kilométer hosszú utat kikövezte. Ez azonban a szerény költségvetéssel gazdálkodó falu számára csak úgy volt járható, ha az évenként szükséges pótkaviccsal megszórták.
A település számára új remény csillant a második bécsi döntést követő határrevízió után. 1944-ben tervbe vette a kormány a Debrecen–Zilah közötti 330. számú közút kiépítését, mely a község épített területétől négy kilométerre érintette volna a község határát. Ebből sem lett semmi. Máig nem sikerült érvényesen változtatni a település rendkívül kedvezőtlen vasútföldrajzi helyzetén sem.
Az egészségtelen birtokstruktúrájából adó problémák a két világháború között még inkább felerősödtek. Nagyatádi Szabó István elakadt földreformja nem hozott megoldást Álmosd égető földgondjaira. A határ legkülső szélén kaptak nem a jogosultak, hanem a kiváltságosak, nyolcszáz–ezernyolcszáz négyszögölnyi szántóföldet. Vitézi telket pedig mindössze hárman.
1928–30-ban az egyik birtokos Massza-béli földjéből száz katasztrális holdat a bagaméri határszélen eladásra kínált fel, de a vevők csaknem kivétel nélkül a fizetőképes szomszédos Bagamér lakói lettek. Tovább csökkent a mezőgazdasági munkaalkalom a helyiek számára, tovább fokozódott földéhségük. Gyatrák voltak a munkabérek is, amint az egyik görög katolikus atyánkfia, Gombos Simon megfogalmazta társai nevében, 1932-ben, az egyháznak fizetendő úgynevezett párbér enyhítését kérve: „Pár év óta a zselléremberek sorsa nagyon rosszabbodott, mert a földbirtokosok és gazdák a régi harmados kapálni valót negyedén és ötödén adják, az aratásnál pedig a 10. kereszt helyett a tizenegy- és tizenkettediket adják és még azon kívül sok ingyen munkát követelnek a munkásemberektől. De még így is nagyon sok munkás aratás és kapálás nélkül marad évről évre, csak az ínségmunkákból és ínségakciókból tengetik nyomorúságos életüket.”
A munkalehetőségek nagymérvű hiánya, a szegények megélhetési lehetőségeinek rosszabbodása miatt összehívott rendkívüli képviselő-testületi ülésen a falu református lelkipásztora, Székelyhídi Béla is rámutatott a problémákra 1932 májusában: „A Horváth-tagon még tavaly voltak aratómunkások, de most feles bérletbe vette Zavaczky György balmazújvárosi bérlő, s kijelentette, hogy családtagjaival és cselédeivel megművelteti, így az álmosdiak aratás és tengeri részes művelés nélkül maradtak. A falu lakói sorozatosan maradnak munka és kereset nélkül.” Egyre erősebb az a tendencia, amely már a XIX. század végén is jelentkezett: a földbirtokosok termőföldjeit bérletbe vevő árendatorok – ekkoriban már inkább haszonbérlőknek nevezik őket – területüket megfelelő gazdasági felszerelés hiányában továbbadták megmunkálásra helyi parasztembereknek. A lovas emberek, vagyis a lovas igaerővel bírók is a korábbi feles művelés helyett – ami azt jelentette, hogy a betakarítás után a föld hasznának a fele volt az övék – vállalják a munkát harmados művelésre (a betakarított termés harmadáért). Így itt is kimaradtak a lóval nem bíró földművesek.
A falu házhelyínségét némileg enyhítette a település fekete földi szélén eladott telkek sora. Ide épült fel Álmosd Doberdónak nevezett, szegények lakta része. Jellemző, hogy a község vezetése hiába próbálja megoldani a lakásínséget az Országos Nép- és Családvédelmi Alap (ONCSA) segítségével felépítendő házak révén, az ehhez szükséges házhelyeket nem tudják biztosítani 1941-ben. Hovatovább már annyi föld sem jut, ahová eltemessék a halottakat: 1913 óta nem sikerült sem az egyháznak, sem a politikai község vezetőinek egyezségre jutnia egyetlen földbirtokossal sem, hogy a betelt temetők helyett újabbat tudjanak nyitni.
A megélhetés bizonytalanságát, a rossz anyagi körülményeket tükrözi, hogy az adóhátralékosok lajstromában, 1930-ban 219 olyan családfő nevét találjuk, akik még az 1928. és 1929. évi adójukat sem fizették be, és számosan vannak olyanok is, akiknek adóhátraléka a húszas évek közepétől halmozódott fel (73 fő). Így aztán ebben az időben gyakori vendég az álmosdi portákon az adóvégrehajtó. A szomszédos Kokad, Bagamér községbeliek földkivásárlásaira utal, hogy az álmosdi adónyilvántartásban 62 kokadi lakhellyel rendelkező adóhátralékos neve is szerepel 1929-ben, akik az álmosdi határban vásárolt földjeik után nem fizették meg az adót.
A szegényparasztság kiútkeresése, küzdelme a földért, helyzete javításáért visszatükröződött a Magyar Szociáldemokrata Párt vidéki szervezeteinek gyors kiépülésében és tevékenységében is. Az 1930. december 1-jei debreceni kerületi értekezlet után a debreceni MSZDP-csoport vezetősége igen intenzív szervezőmunkát fejtett ki. Eredményeképpen, mint az a Bihar megyei főispán belügyminiszterhez küldött jelentéseiből megállapítható, 1932 tavaszára a megye legtöbb helységében, Álmosdon is, létrehozták a szociáldemokrata szervezeteket. A görög katolikus lelkész már egy 1927. februári iskolaszéki ülésen felhívta hívei figyelmét a „szociáldemokrácia vallás- és hazaellenes törekvéseire”, miután tudomására jutott, hogy falunkban is megindult a szociáldemokrata szervezkedés, és a görög katolikus egyház tagjai közül is sokan már beléptek a szervezetbe. Márpedig „azok a kath. keresztények, kik hozzájuk belépnek, kiközösítés alá esnek, s ezért az egyháznál semmiféle hivatalt, így iskolaszéki tagságot sem viselhetnek” – intette híveit a pap. Arra kérte a jelenlevőket, hogy a már belépetteket és belépni akarókat igyekezzenek jobb belátásra bírni, hogy „hagyják ott ezt az egyház- és hazaellenes szövetkezést”.
Trianont követően a lakosság lélekszáma nem csökkent Álmosdon, ellenkezőleg, némi növekedést mutat. A tényleges szaporodás hátterében azonban magas elvándorlási arány húzódik meg, annak ellenére, hogy ebben az időben számosan kérték a község kötelékébe való felvételüket. Ugyanakkor ezt a negatív különbözetet ellensúlyozta a halálozások csökkenésének köszönhető kedvező arányú természetes szaporodás.
A település lakosságának vallási tagozódásában továbbra is a reformátusok túlnyomó többsége a meghatározó, s szembetűnő a római katolikusok és az „egyéb vallás” kategóriájába sorolt baptisták fokozódó térnyerése. A zsidóság abszolút száma és aránya a település helyzetéből adódó beszűkült gazdasági lehetőségek következtében tovább csökken.
1940-ben, a második bécsi döntést követően Észak-Erdély visszacsatolásával rövid időre Bihar vármegye újra egyesült. A Trianon előtti vármegyéből 6559 négyzetkilométer terület került vissza Magyarországhoz, 4050 négyzetkilométer Romániáé maradt. A megyei adminisztráció néhány háborús év időtartamára újra Nagyváradra költözött. A Felvidék megszállásával egy időben, 1939 márciusában Álmosdra határvadászőrs került, a katonák – egy esztendeig – a Chernel-féle kisdedóvó intézetet foglalták le. A falu vezetői szorgalmazták, hogy az üresen álló Fráter- vagy a Fényes-kúriában helyezzék el őket.
A háborús propaganda, a készülő újabb határrevízió jegyében a főszolgabíró értesítette az álmosdi elöljáróságot, hogy 1940. június 12-én a faluban a felvidéki országrészek visszaszerzésének Észak felé című történelmi filmjét vetítik a vándormozgó előadásában, amely sorra járta a falvakat, és mindenütt egy-egy alkalommal gondosan előkészített műsort tartottak. Előírták, hogy az előadásokon jelenjenek meg a leventék a leventeoktató vezetésével meg az iskolás gyermekek szüleik kíséretében. Hamarosan nagy örömmámorban üdvözölték az Erdély visszafoglalására induló magyar katonákat az álmosdiak is a felszabadult határ túloldalán, az érselindi vasútállomáson. Felszedték a határjelző karókat, eltávolították a sorompókat.
A visszakerült területek feletti öröm érzésébe azonban üröm vegyült a háborús események, a katonai mozgósítások, a gazdasági megszorítások folytán. A boltokba egyes árucikkekből mind kevesebb került. 1940-ben például az előző évi petróleumfogyasztásnak csak a nyolcvan százalékát igényelhették.
Egyre több rendelkezés sújtotta a zsidókat. Bizonyos cikkek kereskedési jogát elvették tőlük. Ide tartozott a cukor és a világításra szolgáló petróleum is. Egy 1940. október 10-én kelt alispáni véghatározat közölte, hogy Bihar megyében kik árulhatják az utóbbit. Álmosdon ezt a jogot a Hangya szövetkezet, Csiha Sándorné és Bacsa Ferenc kapta meg. A falu négy zsidó kereskedője közül egy sem.
Már a finomabb háziszőttesek készítéséhez használatos pamutfonálhoz is csak kiutalás révén lehet hozzájutni. Egy 1940. december 10-i összeírásban 133 család 182 csomag pamut láncfonal jogos igényét igazolja a jegyző.
A fokozódó szegénység, a megélhetési nehézségek enyhítésére megindulnak a különböző akciók. 1940–1941-ben Bihar vármegye jóléti szövetkezete Álmosdnak hat hasas kecskét juttatott, ezek után két év elteltével egy-egy anyakecskét és tíz pengő készpénzt kellett a szövetkezet pénztárába fizetni. Majd egyre sűrűbben érkeznek a behívóparancsok, háborúba szólítva falu férfi lakóit. Helyüket a nőknek, gyerekeknek, idősebb férfiaknak kellett átvenniük, akárcsak az első világégés idején.
1944. április 21-én Mészáros József helyi jegyző jelentése szerint, felsőbb rendelkezésre, Álmosdon is zár alá veszik a zsidó kereskedők üzleteihez tartozó árukészleteket, üzleti berendezéseket. A lezárt ajtókat biztonsági pecséttel látják el. A hajdan oly virágzó, jelentős izraelita népességgel rendelkező faluban 1944 májusában Brieger József szatócs, Fülöp József szatócs, Kauffmann Kornélia vegyeskereskedése, Lindenfeld Áron temetkezési vállalata szerepel ebben a kimutatásban. Majd megkezdődik a zsidók deportálása is.
Fekete Albert, a ma is Álmosdon élő egykori földbirtokos díszmagyarban az 1930-as években
(Eszkároson született 1912. január 3-án, édesanyja Bay Katalin, édesapja Fekete Miklós,
anyja halálát követően anyai nagyszülei nevelték Álmosdon)
Dandé Sándor és Farkas Julianna esküvői képe 1924-ből.
Mindketten szegények lévén, ünneplő ruhájukban esküdtek
A református paplak kertjében, 1920-as évek. (Ülnek: Gál Margit és Katona Mária, református tanítónők;
állnak: Győri Zsigmond, Székelyhidi Béla lelkész és első felsége, Somogyi Jolán, a cselédlány ismeretlen)
Fotográfia 1927-ből. Falujába, Besenyődre küldte az Álmosdra került tanítónő, Katona Mária (világos ruhában),
beszámolandó az ugyancsak a képen látható házaspárral (Székelyhidi Béla református lelkész és felesége)
tett pesti kirándulásáról
Fekete Albert első gépkocsija az 1930-as években.
(Takarékos nagyapja, a falu legnagyobb földbirtokosa azzal a megjegyzéssel fogadta:
„Aki kocsin kezdi, talicskán végzi”)
Lakodalmi menet a Nagygát úton az 1930–40-es évek fordulóján
Jókedvű vendégek Jendrek Károly cipészmester és Speth Ilona esküvőjén a Selindi (ma: Kossuth) utcán,
1937. szeptember 28-án
Csoportkép az első világháborús emlékmű előtt a templomkertben, az 1940-s években
(köztük Mészáros Józsefné jegyző felesége, Székelyhidi Béla lelkész és felesége)
Őrt álló hajdúk a Névtelen hajdú emlékműve előtt (1934. október 14.)
A Névtelen hajdú emlékműve előtt, 1934 októbere (ismeretlenek, Szabó Lajosné, Szabó Lajos tanító,
Katona Mária tanítónő, Nagy Sándor János, a szobor alkotója,
Székelyhídi Béláné született Somogyi Jolán, Szilágyi Lajos)
A Bocskai-emlékműbizottság tagjai 1934-ben. (Balról: Nádasy Béla görög katolikus lelkész,
Kálmánczhelyi András másodbíró, Bányai Lajos nyugalmazott tisztviselő, Bihary József földbirtokos,
Tóth Sándor képviselő-testületi tag, Balogh Sándor kisbirtokos, Nagy Balázs községi főbíró,
Balkó Lajos földbirtokos, Szabó Lajos református kántortanító, Dobsa Sándor gyógyszerész, nagybérlő,
Székelyhídi Béla református lelkész, esperes)
Zahari József 1939. december 4-én tett sikeres gépjárművezetői vizsgájáról szóló igazolványa.
(A faluban Fekete Albert földbirtokosnak és Hollóssy Andor körorvosnak volt ezt megelőzően jogosítványa)
Csoportkép a Sziget (ma: Táncsics) utca egyik portáján, 1940 táján.
A kép bal oldalán álló fiatal lány Juhász Piroska, 1942-től Zahari Józsefné
Jókedvű poharazgatás 1940 táján
Pénzügyőrök és civilek a selindi határállomáson, 1940. szeptember 6-án, Észak-Erdély visszafoglalásakor
A selindi határállomás román jelzőoszlopának kidöntése 1940. szeptember 6-án,
Észak-Erdély visszafoglalásakor
