Kategória: Álmosd múltja (Page 2 of 3)

Álmosd gazdálkodásának meghatározó ágazata évszázadokon át a földművelés volt, ezen belül is a növénytermesztés. Erdőnek rendkívül szűkében volt a település. A határ homoki részén a néphagyomány szerint Bocskai hajdú vitézei által telepített tölgyerdő révén szerepet játszó makkoltatás a XIX. század első felében az erdőterület kiirtása miatt megszűnt. A szőlőterületek művelése és jelentősége is változott az idők folyamán. A török időkben az 1692-es összeírás is jó minőségűnek mondja az egyébként néptelen település szőlőjét, amely az azt követő időkben is számottevő volt.

 

 

Álmosdon a két világháború között is megmaradt a nagybirtokok meghatározó szerepe s másik jellemzőként a nagyon csekély földterülettel bíró szegényparasztok magas száma. A birtokaprózódás következtében megnövekedett öt–ötven holdas kategóriába tartozók is átlagosan csak 12,6 katasztrális holdat birtokoltak, ami azt jelentette, hogy sokan inkább az alsó határhoz közelítvén nem voltak képesek a családi szükséglet kielégítésére, s ők is tartósan vagy ideiglenesen napszámos- és részes munkák végzésére kényszerültek.

 

 

A száz katasztrális holdon felüli birtokok ekkor a következők voltak: Miskolczy Jenő (105 katasztrális hold), vitéz László Miklós (111 katasztrális hold), Balkó Pál (129 katasztrális hold), Horváth Margit (137 katasztrális hold), Farkas Gáborné (138 katasztrális hold), Nagy Lajos (158 katasztrális hold), Nagy Móric (204 katasztrális hold), Fráter Imréné (272 katasztrális hold), Álmosdi Legeltetési Társulat (610 katasztrális hold), Bay Sándor (677 katasztrális hold)

 

A falura egészen az 1900-as évekig a háromfordulós határhasználat volt a jellemző: őszi– tavaszi–ugar. Ez utóbbi legeltetési célokat is szolgált. A XIX–XX. század fordulóját követően az üres ugar megszűnt, felváltotta az úgynevezett zöld ugar. Az őszi forduló veteménye a búza, rozs, a tavaszié a kukorica, burgonya, tavaszi árpa, zab.

 

 

A 31 864 mázsa takarmánynövényen belül a legtöbb a csalamádé (9 879 mázsa), a zabosbükköny (5558 mázsa), takarmányrépa (7576 mázsa), takarmánytök (3 287 mázsa), tavaszi bükköny (1494 mázsa), lucerna (1272 mázsa). A többi takarmánynövény: őszi- tavaszi árpa, zab, őszi bükköny, lóhere, bíborhere. Termesztettek még kölest, lencsét, kendert, mákot, napraforgót. Dohánytermesztést csak a száz holdon felüli nagybirtokokon folytattak ekkor. A dohányművelés már a XVIII. századi adatok szerint is jelentősnek volt mondható Álmosdon.

 

Az 1930-as évek közepén történtek kísérletek ipari növények meghonosítására. 1935-ben például 51 holdon vetettek lent, főleg a magjáért termelték. Az intenzívebb talajművelés, a nagyobb arányú gépesítés igénye azonban korlátot szabott az effajta törekvéseknek.

 

A zöldségféléket a falu közepén keresztül húzódó rétes helyeken, a kertek alatt termeli ma is a lakosság, akárcsak korábban. A falu déli peremén még a XIX. század elején is volt külön káposztáskert, amelyet egykori birtokosa, Chernel József házhely céljára jobbágyainak, zselléreinek adott át.

 

A szántóföldi zöldségtermelés viszonylag újabb keletűnek mondható. Különösen jelentős a tormatermelés. Álmosd is része annak a Magyarországon egyedülálló nagyarányú torma-árutermelésnek, mely a környék néhány településén (Bagamér, Újléta, Vámospércs) kialakult.

 

Álmosd mint az érmelléki hegyek alatti síkságon fekvő település jelentős szőlő- bortermelő hagyományokkal rendelkezett, amint már fentebb utaltunk rá. Egy hajdani álmosdi feljegyzés azt is fontosnak tartotta megörökíteni, hogy az 1834-es év „…borra nézve olly ritka esztendő, hogy illyet talán egész század sem állít elő. A szőlő jókor kezdett érni, és jól meg ért, ép, egészséges, minden rothadás nélkül. Bor lett igen jó és igen bőven. A szőlő szem leves, t[elje]s mustbol állott, egy szőllő szemben két magnál több ritkába találtatott. Ami még különösebbé teszi ezt az esztendőt, az – hogy az egész országban mindenütt a rendin tul bőv termés volt, mind a hegyeken mind a szőllős kertekben, és bor jó és oltso. Nem volt elegendő edény a bor bé szűrésére, egy hordót egy más hordóért meg töltöttek.”

Az érmelléki szőlők pusztulását mutatja, hogy 1882-ben a falu határának művelési ágak szerinti megoszlásában az egy katasztrális holdat sem éri el már a szőlőterület. 1888-ban még szántóföld szerepel a Szőlőskert művelési besorolásában. De a nagyarányú telepítésnek köszönhetően 1895-ben nagysága ismét 66 katasztrális holdat tesz ki, 1913-ban pedig már 334-et. Ezt a jelentős módosulást elősegítette a gróf Zay-féle homoki birtok felparcellázása, melyet tulajdonosaik szőlővel telepítettek be. Így jöttek létre az Öreg szőlőskert mellett a Bocskai, Nagy-ludasi, Kis-ludasi szőlőskertek, majd a Hunyadi, Nemes és Dóka-kerti szőlők.

 

A garádgyával körülvett zárt szőlőskertek belső ügyeit, a gazdálkodást, a különböző szőlőbetegségek elleni védekezés összehangolását a birtokosok közössége, az úgynevezett hegyközség intézte. Függött ugyan a törvényhatóságtól, mégis sok kérdésben önálló joggal rendelkezett, önálló szervezeti életet élt 1950-ig. Az álmosdi hegyközség 37 pontba foglalt rendtartása 1896. augusztus 10-én kelt.

 

Az érmelléki szőlőművelés szempontjából nagy jelentősége volt a bihardiószegi vincellériskolában képzett vincelléreknek. A környéken alig volt olyan falu, ahonnan néhányan ne tanultak volna itt.

 

A gyümölcstermesztés mértékéről is képet kaphatunk az 1895. évi mezőgazdasági statisztikai Álmosdra vonatkozó adataiból.

 

 

 

Az állatállományon belül érdemes szemügyre venni a fajtaváltást. A sertések közül zömmel a mangalica, a zsírsertés volt a meghatározó. A második világháború előtti években tapasztalható a jelentősebb eltolódás a húsfajták javára, de még 1942-ben is 87 százalékkal a zsírsertések vezetnek, hiszen a mezőgazdasági munkásság fő energia-utánpótlást biztosító tápláléka a zsír, a szalonna.

 

 

A XVIII. században az igásállattal való ellátottság volt a jobbágygazdaság alapja, jelentősége nem csökkent a XIX. században sem. 1895-ben a szarvasmarhák egyharmada igásökör, 1911-ben, ha csökkenő mértékben is de még mindig 18,2 százalékát igásökörként használják. A két világháború között már a lóval történő igázás következtében jelentősége csökken, egyre inkább előtérbe kerül a tejtermelés és hízómarhatartás.

 

Borovszky monográfiája szerint a XIX. század első felében külföldi mintára berendezett gazdaságok, nemes fajú tenyészállatok már szép számmal találhatók Bihar megyében. A mintaszerűen kezelt gazdaságok közül főleg a báró Mandel-féle nagylétai uradalom tűnik ki. Péchy Ferenc álmosdi birtokán három angol telivér ménló és negyven kanca volt, tenyésztési célokat szolgáltak. Valószínűleg szerepe volt ebben a Széchenyi Istvánnal fennálló barátság ösztönző hatásának.

 

A megyei juhászatok közül főleg Pécsy Ferenc álmosdi gazdasága örvendett jó hírnek a báró Mandel-féle nagylétai, gróf Zichy Ferenc egyedi és Zichy Lipót hosszúpályi uradalma, valamint a rétszentmiklósi és a geszti gazdaság mellett.

 

Álmosdon a jelentősebb mértékű juhtenyésztést a különböző összeírásokban felbukkanó juhászok száma is mutatja a XVIII. század, valamint a XIX. század első felében. Ugyanakkor a XIX. század második felében a Péchy-birtokot megvásárló Zay családnál és azt követő tulajdonosváltásoknál már nem találunk adatokat e tevékenység folytatására. A XX. század első felében és a termelőszövetkezeti mozgalom idején történnek lépések a juhtenyésztés újraélesztésére, azonban elegendő legelő hiányában számottevő eredmények nélkül.

 

Jelentősnek mondható a kedvező természeti adottságok folytán a méhészkedés. A baromfitenyésztésben a tyúkfélék döntő részesedés mellett jelentős szerephez jut a kacsa (tizenöt százalék) és a lúd (tizenhárom százalék), amint ezt az 1935. év statisztikája tükrözi.

 

 

A mezőgazdasági termelés Álmosdon még a két világháború között is döntően az emberi és állati energia hasznosításán alapult. Gépek vásárlására csak a nagyobb gazdaságok számára nyílt lehetőség. 1895-ben a falu határának több, mint negyven százalékát kitevő, száz holdon felüli gazdaságokban kilenc vetőgépet, a csépléshez két ló igaerejére épülő járgányos gépet, egy cséplőgépet, két cséplőgép szekrényt és a meghajtásukra szolgáló két vontatható, álló gőzgépet, úgynevezett lokomobilt találunk, valamint négy konkolyozó gépet (triőrt) a hagyományos eszközök (eke, borona, rosta) mellett.

 

 

Mind nagyságát, mind felszereltségét tekintve messze kiemelkedőnek mondható ebben az időben Berger Antal földtulajdonos 659 katasztrális holdas álmosdi gazdasága, a gépek nagy része is az ő birtokában volt. Húsz mezőgazdasági cselédet alkalmazott. Jelentős volt a növénytermesztés mellett állatállománya is: 113 szarvasmarha, 35 ló és 314 sertés. Ugyanakkor a Nagy Móriczné 415 katasztrális holdnyi, szinte teljes egészében szántóföldet jelentő álmosdi birtokát haszonbérletben bíró Spitz Náthánnak mindössze két ekéje, két boronája, egy rostája, továbbá két mezőgazdasági cselédje volt. Az állatállományát pedig hét szarvasmarha és két ló jelentette. Minden bizonnyal a haszonbérletbe vett földet továbbadta művelésre.

 

A Borovszky Samu szerkesztette vármegyei monográfia néhány évvel később Álmosd földesurai közül Fráter Zoltán és Bay Sándor gazdálkodását tartja érdemesnek bemutatni a korabeli mezőgazdaság viszonyainak és az ott szokásos gazdasági és üzemrendszerek megvilágítására. Eszerint a Fráter-féle birtok összterülete hétszáz magyar hold. Ebből a szántóföld hatszáz hold, a többi kaszáló és legelő. Az üzemrendszer hármas forgó. Különleges termelési ágakra 24 katasztrális hold van fenntartva. A birtokosnak saját tenyésztésű lovai vannak. A marha állomány hatvan, a sertések száma két-háromszáz között váltakozik. A munkaerőt helyben szerzi, a napszámárak a férfiaknál nyolcvan–százhatvan fillér, nőknél ötven–száz fillér. Az átlagos földhaszonbér e vidéken tizenhat korona magyar holdanként.

 

A Bay-féle birtok ötszáz magyar hold; ez csak szántóföld. A tulajdonos váltórendszerben gazdálkodik. Magtermelést folytat négyszáz magyar holdon. Különleges termelési ágakra 25 katasztrális hold van fenntartva. Lótenyésztés: Nonius és Furioso után tizenegy darab. Mangalica sertéseket tartanak.

 

Az 1938-ban megjelent, Nadányi Zoltán szerkesztette, Bihar vármegye című monográfia szerint, a Nyírmadán született Bay Sándor álmosdi birtoka már 677 katasztrális hold volt, a legnagyobb a faluban. A magasan képzett földbirtokos (középiskoláit Lőcsén és Debrecenben, a jogot Eperjesen és a gazdasági akadémiát Kassán végezte) feleségül véve Klobusitzky Máriát sikeresen gazdálkodott itteni birtokán. Mezőgazdasági tevékenységéért miniszteri és a lótenyésztés terén kifejtett munkásságáért járási okiratot kapott.

 

A kisebb paraszti birtokok családi önellátásra igyekeztek berendezkedni, ennek azonban határt szabott a megművelhető földterület, a rendelkezésre álló eszköz- és állatállomány. A XX. század közepéig a fagerendelyű vaseke és a borona voltak a legfontosabb hagyományos munkaeszközök. A ló vontatta vetőgép csak a módosabb parasztgazdaságokban volt fellehető, a kisparaszti gazdaságokban kézzel vetettek. Nem tudjuk biztosan, mikor következhetett be az eszközváltás a gabonaneműek aratásában, mikor tértek át a sarlós aratásról a kaszával végzett betakarításra.

 

Bár a XIX. század végén Álmosdon is megjelenik a cséplőgép a nagybirtokokok némelyikén, még az első világháborút megelőző esztendőkben is a szérűkön lóval folytatott nyomtatás a jellemző. Sőt a szép számú zsúpfedeles ház miatt még az 1950-es évek elején is szokásban volt esetenként a cséphadarós szemnyerés. Ilyenkor a gabona tisztításának legfontosabb eszköze a szórórosta.

 

1919-ben már két olyan cséplőgéptulajdonos is van a faluban (Balogh Endre és Botrágyi Józsefné), akik a lakosság részére bércséplést vállalnak. 1929-ben már négyet találunk belőlük a faluban: ifjú Nemes Imre és társa, özvegy Pekár Imréné, ifjú Fórián Bálint és a már említett Botrágyiné nevén. Úgy tűnik, kiugró jövedelemre nem lehet szert tenni ezzel a szolgáltatással, mert 1937-ben már újabb négy tulajdonos birtokában találunk ilyen gépeket (Gulácsy Sándor, Dobsa Sándor, Gyulai Sándor, valamint Pekár Gyula és társai).

 

Új foglalkozási ág képviselői is megjelenek a faluban: a gépészek. 1921-ben bukkan fel közöttük Gardo József és Sándor István neve. Immár nemcsak a nagyobb földbirtokosok alkalmaznak gépészt. A modernebb technika alkalmazásának nem is mindenkor az anyagi korlátok szabtak határt, hanem a hagyományoshoz ragaszkodó, az idegentől, az újtól való távolságtartás is. Az 1910-es években az álmosdi Gazdakör állami támogatással számos géphez jutott, rendelkezett vetőgéppel, ekekapával, triőrrel, rugós boronával, hengerrel, permetezőgéppel, tengerihántolóval. A helybeliek azonban idegenkedtek igénybe venni őket, így a vetőgép és tengerikapáló kivételével a gazdaköri felszerelések berozsdásodtak.

 

A falu mezőgazdasági termékeinek értékesítési helye a helyi piac, valamint a kupecek, terményfelvásárlók útján a székelyhidi, érmihályfalvai, nagyváradi, debreceni piacok, vásárok. Maga Álmosd is élénk kereskedelmi hely volt, lévén sok izraelita lakosa, s az itt állomásozó katonaság is jó felvevő piacnak bizonyult hajdan.

 

A magyar vidék ellátásában, termékeinek értékesítésében fontos szerepet játszott a Hangya Termelő-, Értékesítő- és Fogyasztási Szövetkezet. Álmosdon 1911-ben alakult meg, Balogh Elemér földbirtokos kezdeményezésére. Az igazgatóság tagjai: Székelyhídi Béla református lelkész, Somogyi Gábor nyugalmazott református tanító, Bihari József földbirtokos és Lakatos József kisbirtokosok. Kezdetben bérelt házban folytatták tevékenységüket, amelyet 1917-ben megvásároltak.

 

Az álmosdi Hangya évi forgalma 1921-ben ötmillió korona volt, amelylyel a többi Bihar megyei településhez viszonyítva a jól működő szövetkezetek mezőnyéhez tartozott. 1930-ban a Hangya saját helyiségeiben tejszövetkezetet is létesített Álmosdon. A két világháború között a legnagyobb kereskedelmi forgalmat a településen a szövetkezet bonyolította le. De mellette számosan kereskedtek különféle állatokkal. Volt aki csak lóra, marhára vagy éppen sertésre specializálódott vagy időközben váltott, hol, melyik jószág kecsegtetett nagyobb haszonnal (Fülöp Márton, Fülöp Sándor, Szilágyi Pál, Spitz Adolf).

 

Működtek a faluban baromfikereskedők: Neumann Hermann, Krausz Mártonné, Krausz Ernő. H. Nagy Károly és felesége tojáskereskedőként szerepel a két világháború közötti adólajstromokban. Mellettük számosan próbáltak némi jövedelemre szert tenni a tojással vagy egyéb élelmiszerekkel való kofálkodás révén, így Szabó Gáborné, Szabó Józsefné, Kiss Gáborné, Paluska Károly, Diószegi József, I. Kovács József. Volt, aki tollkereskedelemre specializálódott: Spitz Jenő, Fülöp Ferenc. Fülöp Miklóst toll- és bőrkereskedőként tartották nyilván.

 

Bányai Lajos és Kaufman Lévi terménykereskedelemmel foglalkozott. Ez utóbbinak vegyes kereskedése is volt. A Kaufmann család egyébként már a XIX. századtól jelentős kereskedelmi tevékenységet folytatott a településen. Vegyes kereskereskedéssel foglalkozott Braun Dávid, Citrom Zoltán is. A két világháború között a szatócsbolttal rendelkezők között találkozunk Klein Henrik, Csiha Sándorné, Bacsa Ferenc, Balogh Istvánné, Fülöp József, Brieger József nevével.

 

Az adónyilvántartások szerint jelentős forgalmat bonyolítottak a korcsmárosok: Fischer Salamonné, Citrom Henrik meg özvegy Fülöp Ignácné, aki korcsmája mellett szatócsüzletet is működtetett, s különösen Markovics Pál, aki tevékenységét szikvízgyárással bővítette. A Markovics család korcsmájával már az 1887. évi magyar királyi kataszteri felmérés irataiban is találkozunk, ekkor Markovics Mihály nevén szerepelt. Ez a forrás még két további korabeli álmosdi kocsmáról tudósít. Az egyik Tréfa Jánosé volt, a másik a helyi közbirtokosságé.

 

Álmosd község gazdasági épületeként van ebben a felmérésben feltüntetve a vágóhíd. A két világháború közötti időből ismert hentesek, mészárosok: Gombos Sándor, Szőke József, Szőke Károly, Nemes Kálmán. A zsidó mészárosok közül Spicz Lajosné, Spitz Jakab neve szerepel az egykori adólajstromokban.

 

A településnek már 1770-ben öt szárazmalma volt. A görög katolikus egyház híveinek 1835. évi összeírásából ismerjük Zahari Péter, Rácz Ferenc és Rácz György molnár nevét. A református egyház anyakönyvéből 1830-ból, 1834-ből van adatunk egy Farkas Mihály nevű molnárra, 1844-ben pedig egy Sós László és Nemes Székely Ferenc nevezetűre.

 

1887-ben két szárazmalom működött a faluban, az egyik Zahari Sándor, a másik gróf Zay Albert tulajdonában állt. 1931-ben a két sógor, az álmosdi származású Simon Ferenc és a kiskereki születésű Pekár Gyula alapított közösen malmot Álmosdon. A malomtulajdonosok molnármester és gépész képesítéssel rendelkeztek. Az azt megelőző évtizedben özvegy Pekár Imréné, Pekár Gyula édesanyja nevét találjuk az álmosdi adólajstromokban mint malom- és cséplőgép-tulajdonosét: miután férje a románok golyóitól hősi halált halt, az ő nevén szerepelt a régi malom.

 

Fényes Eleknek a XIX. század közepén megjelent munkája két szeszgyárat említ Álmosdon. Működésükre vonatkozóan nincsenek adataink. A két világháború között Bihari József működtetett a faluban pálinkafőzdét 1938-ban bekövetkezett haláláig.

 

Úgy tűnik, hogy az elmúlt századok folyamán is fellelhetők mindazok a mesterségek, amelyekre az elsőrenden földműveléssel, állattenyésztéssel foglalkozó közösségnek munkaeszközei, épületei elkészítéséhez, ruházkodásához, táplálkozásához szüksége volt. A rendelkezésre álló különböző összeírásokban 1735-ben találkozunk egy Szűcs István nevezetű szűcsmesterrel (pellio). A Debrecenből való Szentgyörgyi József is szűcsmesterséget űzött Álmosdon 1844-ben bekövetkezett haláláig. A következő évben bukkan fel Vajda András szűcsmester neve.

 

1767-ben három csizmadiát írtak össze Álmosdról, köztük egy Kővári János nevezetűt, aki mint obsitos, vagyis kiszolgált katona folytatta mesterségét. Minden bizonnyal a család kései leszármazottja az a Kővári György cipész, akinek nevével a két világháború közötti iparoslajstromokban találkozunk.

 

Úgy tűnik, minden korban egy időben több csizmadia, varga, majd később cipész is dolgozott a faluban, hiszen lábbeli készítésére, javítására időről időre szükség volt. Csupán a református egyház születési anyakönyvének lapjain 1840–1841-ben három csizmadia nevével találkozunk.

 

1938-ban a kamarai választójoggal rendelkező kereskedők és iparosok lajstromában szereplő 62 személy közül tíz cipész (Szabó Géza, Szabó Endre, Kaufmann Sándor, Dávid Sámuelné, Jendrek Károly, Gombos István, Krizsán János, Kővári György, Remek Imre, Nagy István). Közöttük számosan a családi mesterség folytatói, mint például Jendrek Károly, akinek édesapja, Jendrek József, a Felvidékről került Álmosdra. 1891-ben a faluban állomásozó huszárságnál szolgált mint századsuszter, ide nősült, és itt alapított műhelyt. Volt, amikor négy-öt segédje, három tanulója is volt. Nemcsak a falu lakóinak dolgozott, köztük Bay Sándor földesúrnak, de rendszeresen eljárt a környező vásárokra. Fia 1934-ben váltotta ki az ipart.

 

1929-ben 25 kereskedő, 48 iparos élt Álmosdon. Legnagyobb számban, tíz fővel a nőiszabó-mesterek képviseltették magukat közöttük: Rátonyi Julianna, Szabó Endréné, Bányai Károlyné, Jendrek Józsefné, Nagy Sándorné, Nagy Imréné, Krausz Róza, Gardó Lídia, Botos Mihályné, Mester Margit. Őket csak a cipészek száma múlta felül egy fővel. Férfi szabómester ugyanakkor ebben az esztendőben mindössze kettő dolgozott: Krausz Mór és Sorbán János. Számuk a későbbiekben sem nőtt lényegesen, 1930-ban Fülöp József, 1938-ban Máté Imre neve bukkan fel.

 

A kereslet-kínálat időnkénti arányvesztését a csökkenő keresetek jelzik, minek következtében a mesterek vagy más településre tették át székhelyüket, vagy más foglalkozás után néztek. A női szabómesterek száma 1930-ban például már csak hat fő, 1931-ben pedig kettőre csökken. Sőt a gazdasági fellendülést követő időszakban előfordul, hogy egyetlen női szabó sem szerepel az adófizető iparosok lajstromában. Ami nem azt jelentette, hogy tevékenységüket nélkülözni kényszerültek az álmosdiak: „feketén” dolgoztak.

 

1921-től két borbélymester, Szőke Lajos és Székes Lajos működésére is találunk adatokat a faluban. 1938-ban harmadikként Erdei József kezdi meg tevékenységét.

 

A régi paraszti életben nélkülözhetetlen volt a kovácsok munkája. Nem véletlen, hogy a korai időktől kimutatható jelenlétük a falu társadalmában, mind a cigánykovácsoké, mind a kovácsmestereké.. Egy 1735-ös álmosdi összeírásban Kovács János kovácsmester (faber ferrarius) neve szerepel. Az 1820-as, 1840-es években Balog Ferenc, Balog József, Balog György kovácsmester neve tűnik fel a református matrikula lapjain. Minden bizonynyal egy család tagjai. A két világháború közötti időben Marjai Lajos, Szilágyi György, Nagy Gábor, Demján János, Vlajk Gábor, Mucsi Mihály, Rocska Gábor kovácsmester dolgozott Álmosdon. Az 1909-ben született Mucsi Mihály 1932-ben, hat évi segédkedés után vált önállóvá. Előbb bérelt műhelyben dolgozott itt, később megvette. A második világháború után tizenegy évig a termelőszövetkezetben annak kovácsműhelyét vezette. Majd az 1960-as években kilépett a közösből, és 1975-ig – mint cégére is hirdette – lópatkoló kovácsként dolgozott. Egykori műhelye ma a kovácsmesterség múzeuma.

 

A faművesek közül az 1920-as évektől Kanalas György, Ványi János, Pereglin József, Spitz József, Aszalós József kerékgyártó mester, ifjú Szabó József kádármester dolgozott a településen. A faluban élő nagyszámú nemesség igénye vonzotta a faluba már az elmúlt századokban is az asztalosmestereket. Az 1840-es években Bányai Mihály, Kormos Pál neve bukkan fel a forrásokban.

 

Az 1882-ben Ércsobolyón született Lindenfeld Áron épület- és bútorasztalos, kitanulva mesterségét, 1905-ben állandósította magát Álmosdon. Munkásságát, melyet temetkezési vállalkozással is kiegészített, 1944-es deportálásáig folytatta. Ugyancsak temetkezési vállalkozással bővítve folytatta épület- és műbútorasztalosi tevékenységét a már említett felvidéki származású Jendrek József cipész és álmosdi korcsmáros leánya, Markovics Mária gyermekeként 1911-ben született ifjú Jendrek József is, aki 1930-ban nyitotta meg álmosdi műhelyét. Ismerjük még ebből az időből Weisz Farkas nevét is.

 

Nem nélkülözhette a falu az ácsok, faragó molnárok munkáját sem, hiszen a szárazmalmok működéséhez, a házak, hodályok és más faépítmények elkészítéséhez elengedhetetlen volt az ő tevékenységük. A két világháború közötti időben Zahari József, ifjú Szabó Gábor, Kapcsa Sándor, Bihari Mihály, Kiss Lajos ácsmester dolgoztak a faluban. Legtöbbjük kitanulta a kőművesmesterséget is. Kőművesmesterként tevékenykedett ebben az időben Orosz János, Miklósi István, Zsoldos János.

 

Álmosdon időről időre téglaégető mesterekkel is találkozunk, hiszen a nagyobb arányú építkezések – mint például a Miskolczyak kastélyának, az 1824-ben megkezdett református templom tornyának építése –, igényelték a minőségi építőanyag előállítását. A téglaégető mesterek szaktudására a környező települések is igényt tartottak. Így került sor arra, hogy Diószegi Mihály álmosdi téglaégető mesterrel 1836-ban Irinyi János, az országos hírű gazdaságirányító, a biztonsági gyufa feltalálója a nagylétai uradalom kiépítéséhez szükséges négyszázezer darab kiégetésére szerződött.

 

Álmosd nagyközség határvázlata, 1882

 

Disznótartás a református parókián az 1940-es években

 

Dohánytörés a Bay-féle belső tagon, 1947-ben

 

Szüreti előkészület az Öreg-szőlőben, Székelyhídi Béla szőlőskertjében (1940-es évek)

 

Idősebb Dobsa Sándor gyógyszerész, földbirtokos, nagybérlő, cséplőgép-tulajdonos,

az álmosdi gyógyszertár alapítója unokájával (1930-as évek)

 

Jendrek Károly cipészmester segédjei a státusszimbólumnak számító biciklivel (1940 táján)

 

Temetési menet gyászkocsival az 1940-es évek elején.

A faluban a két világháború között Lindenfeld Áronnak és ifjú Jendrek Józsefnek volt temetkezési vállalkozása

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Álmosd történetéhez számos jeles személyiség neve és emléke kapcsolódik. Vannak, akik születésük révén kötődtek a településhez, másokat a sors kiszámíthatatlan szeszélye sodort ide hosszabb-rövidebb időre. Volt közöttük messze földön híres, akinek neve régi fényében tündöklik ma is. Köztük is a legfényesebben a gyermek- és ifjúkorának éveit Álmosdon töltő Kölcsey Ferencé, a reformkor kimagasló alakjaként számon tartott íróé, költőé, szónoké, politikusé, a magyar nemzeti himnusz megalkotójáé.

 

A Kölcsey család Álmosd egyik jeles köznemesi famíliája már a XVIII. században. Kölcsey Ferenc édesapja, Kölcsey Péter – hosszú évek katonáskodása után – nagybátyja, a család nagy öregje és gondoskodó jótevője, Kölcsey Sámuel hívó szavára tér meg Álmosdra. 1787-ben feleségül veszi a Sződemeteren nevelkedett, ugyancsak nemesi családból való Bölönyi Ágnest. Egymás után érkező gyermekeik (Mária, Sámuel, Ádám, Péter) mind Álmosdon születnek, az elsőszülött Ferenc kivételével, akinek születése előtt áldott állapotban lévő édesanyja hazament a Közép-Szolnok megyei Sződemeterre, nagyanyjához, s gyermekét ott hozta világra 1790. augusztus 8-án.

 

Mihelyt anya és gyermeke megerősödtek, Kölcsey Péter visszavitte őket Álmosdra, a nádfedeles, agyagtéglából épült kúriába. Kölcsey itt, Álmosdon tanult meg beszélni, itt kezdett eszmélkedni. Itt érte a csaknem tragikus csapás is: fél szeme elvesztése. Kortársainak írásai emlékeznek meg arról, hogy himlőben vesztette el szeme világát hároméves korában, az arcán s feltételezhetően a szem kötőhártyáján is megjelent hólyagos kiütésektől.

 

A himlőoltás bevezetéséig a variola – ahogy a halotti anyakönyvekben is gyakran szerepelt – egyike volt azon járványos megbetegedéseknek, melynek fenyegetésétől évszázadokon keresztül rettegtek az emberek. Voltak, akik tudni vélték, hogy a korabeli gyógymód szerint a himlőhólyagok gyors felfakadását segítendő meleg kemencébe bújtatták a gyereket, s a szemébe csapódó pernye vagy szikra okozta fél szeme világának elvesztését. Az álmosdi néphit tudni véli azt is, hogy a gyógymódhoz tartozó hét Miatyánk elmondása helyett édesanyja csak hatot mondott el, ezért nem járt szerencsével a kúra. Kölcsey Ferenc végül is megmenekült, de amint Kállay Ferenc írta, „az irigy betegség megfosztá egyik szemétől, s kedves vonású arczulatát is megcsorbítá”. Testi ereje is annyira megromlott, hogy a betegsége következményeitől egész életében szenvedett. „Az én belsőm tűzzel teljes, de külsőm, ezen nyomorult alkotmányú test, mindenre alkalmatlan. Szerfelett puha vagyok, s ezen rövidlátású szem, ezen többnyire zúgó fej azt teszik, hogy félve lépjek minden társaságba, hol nagyon ismeretes emberekre nem találhatok” – panaszolta 1814. április 3-án Álmosdról keltezett levelében Kazinczy Ferencnek.

 

Itt jegyezzük meg, hogy az irodalomtörténet és nyomában a képzőművészeti alkotások tévedéssorozatát követően sokáig vita tárgyát képezte, hogy a költő melyik szeme látását veszítette el. A kutatások végül hitelt érdemlően bebizonyították, hogy az eredeti, korabeli ábrázolások a megbízhatóak, Kölcsey Ferenc a jobb szemére volt vak. (Holttestének exhumálása is ezt bizonyítja, amiről részletesen olvashatunk a Száz falu Szatmárcseke kötetében.)

 

Kölcsey életében a sorscsapások folytatódnak. Nagyon hamar árván marad testvéreivel. Apjuk 45 évesen, 1796. augusztus 9-én halt meg Álmosdon. A legidősebb gyermek, Ferenc hatéves volt ekkor (lánytestvére, Mária kisgyermekként meghalt, s még apja halála után jött világra, 1797. április 27-én, Péter öccse). Apjuk korai halála után özvegy édesanyjukról és az árvákról apjuk nagybátyja, a fentebb már említett Kölcsey Sámuel gondoskodik.

 

Hatévesen Kölcsey a Debreceni Református Kollégium diákja lesz. A szünidőket rendszerint Álmosdon vagy Sződemeteren, a nagyszülőknél töltötte. 1801 végén Kölcsey Sámuel, 1802 februárjában édesanyjuk is az álmosdi temető lakója lett. Áprilisban pedig az utolsó Kölcsey „nagy öreg”, apjuk testvére, Kölcsey István is eltávozott Csekén az élők sorából. Kölcsey Péter és Bölönyi Ágnes négy árván maradt fiának gyámja Gulátsy Antal lett.

 

Kölcsey Ferenc tanulmányai végeztével, 1809. október 8-án hagyta el a debreceni kollégiumot és ugyancsak ott tanuló öccseit. Pestre ment joggyakornoknak, ekkor kötött életre szóló barátságot Szemere Pállal. Majd a huszonkét esztendős fiatalember 1812-ben hazament Álmosdra, most már önálló gazdaként ott telepedett meg, csaknem három esztendőre.

 

Kölcsey már a kollégiumban megcsillantotta tudósi tehetségét, s költői terveket dédelgetett. Diákkori verseit Csokonai modorában írta. 1805-ben részt vett annak temetésén, itt látta először Kazinczy Ferencet, akihez 1808-ban küldte első levelét, majd folyamatosan verseit.

 

Kölcsey Álmosdon hol eltemette irodalmi ambícióit, hol pedig magas lángon égette őket. Közismertek azok a sorai, amelyeket egyik legjobb barátjának, iskolatársának, Kállay Ferencnek írt 1813-ban: „Thekámban könyv helyett már most nyeregszerszám áll. Míveltetni ugaraimat, lovaim s ökreimről gondoskodni, s küzdeni ezen emberekkel, kik tóparton s szalmafedél alatt laknak, ezt kell csinálnom. Nem szabad rajtam nevetned, mert én mindezeket gazdai komolysággal csinálom.”

 

Álmosdi napjai nem voltak mindig sivárak, sőt az itt eltöltött évek néhány maradandó élménnyel is megajándékozták. Álmosdon élt Péchy Imre volt alispán, a tiszántúli egyházkerület és a debreceni kollégium főgondnoka leányával, Karolinával. Egyes irodalomtudósok Kölcsey néhány leveléből arra következtetnek, hogy 1814 nyarán szerelmes volt egy Álmosdon lakó leányba, aki „iránt tavaly még egészen más érzelmekkel voltam, s csodálni fogod az emberi szívet, mely olly ellenkező indulatokat elfogadni alkalmas” – írja barátjának. Egyesek Péchy Karolina társalkodónőjét, egy bizonyos Jeanette Medicus nevű kisasszonyt gyanítanak a Kölcsey vonzalmával kitüntetett személynek, de ennek ellentmondani látszik, hogy jóval idősebb volt Kölcseynél. Sokkal valószínűbb, hogy gyermekkori szerelméről, Péchy Imre leányáról, Karolináról van szó.

 

Péchy Imre házában élt ekkoriban teljes visszavonultságban egy Uza Pál nevű, kiváló képességű, mádi születésű ügyvéd. A Martinovics-féle összeesküvésben való részvétele miatt előbb halálra, majd bizonytalan idejű börtönbüntetésre ítélt férfi Kazinczy levelezéseiben is felbukkan. Uza szabadulását követően, 1804-től haláláig Álmosdon talált menedéket.

 

Kölcsey Álmosdon nem hagyott fel a szellemi munkával. Ennek legjobb igazolása a levelezése. Kiderül belőle, hogy sokat olvasott, sokat tréfálkozott, nemhiába kedvelte Moli_re-t és Regnard-t.

 

A maradandó élményei közé sorolhatjuk, hogy még 1812-ben meglátogatta Kállay Ferenc, akivel egy svájci utazás tervét fontolgatták, hogy megismerjék a szabad országot, s Németországba is el szerettek volna jutni, hogy felkeressék a nagy német írókat.

 

Kölcsey 1813-ban a Csokonai hatása alatt írt verseit megsemmisítette, de 1813. júniustól ismét verselni kezdett. Kállay biztatta, hogy lépjen velük a nyilvánosság elé. Végre 1814-ben rászánta magát, s a Róza december 17-én megjelent a Magyar Dámák Kalendáriuma című lapban. Magányából a három év alatt többször kilépett, tett néhány érdekes utazást az országban, meglátogatta például Szemerét Pécelen.

 

Gondoskodik öccsei neveléséről, s egyre jobban belemerül a szellemi munkába. Álmosdon formálódnak ki költői nézetei. 29 kisebb-nagyobb verset írt itt, nyomtatásban négy jelent meg belőlük a Róza című versén kívül: A kedves sírja, Kívánság, Géniusz száll, A Phantasiához.

 

Álmosdon írta Kölcsey a Felelet a Mondolatra című vitairat bevezetőjét és a hírhedett Csokonai-bírálatot, amely azonban csak 1817-ben jelent meg. Az apai házban kezdett a görög irodalomban elmélyülni, hozzálátott többek között az Iliász lefordításához, de akkor még nagyon nehéznek találta, és abbahagyta.

 

Szellemi érdeklődése itt nyerte el igazi karakterét, itt érett íróvá. A magyar reformkor ideált kereső politikusa érik a szerény kúriában. Versei, feljegyzései, levelei, olvasmánynaplója alapján Álmosd lesz a költővé válás nagy iskolája. A családi ügyek azonban 1815-ben továbbvitték Szatmárcsekére. 1814 decemberében fogott hozzá a költözés előkészületeihez, 1815 első hónapjaiban leveleit már Csekéről keltezi.

 

A Kölcsey testvérek közül Álmosdon maradt Sámuel és Péter. Sámuel halálakor, 1845-ben már a Himnusz eltávozott költője testvérének is szólt minden bizonnyal a búcsúztató a halotti anyakönyvben, mert míg a Kölcsey család többi tagjának halálhírét lakonikus rövidséggel írta be a korabeli lelkész, Kölcsey Sámuel halálának már tizenhat sort szánt, amelyben megemlékezett Sámuel debreceni és pozsonyi tanulmányairól s álmosdi éveiről: „Az élet nagy iskoláját a mezei gazdálkodásban kezdette, melynek példás szorgalommal, okos takarékossággali folytatását fenn szóval hirdették kedvező körülményei. Fényes Klára asszony 31 és félesztendeig ritka hűségű élete párja, a tsendes okosságú házi gazda, mint szeretettel teljes atyafi, mint igaz barát, mint józan, felvilágosodott keresztyén, mint buzgó protestáns 52 és fél esztendős korában távozott az élők sorából, szinte az egész lakosság fájdalmi és könnyűi kísérték.” Felesége mintegy negyedszázaddal élte túl. A Kölcsey család sírboltja Álmosdon a Legelő úti temetőben volt.

 

A Kölcsey család címere

 

Részlet az álmosdi református egyház házassági anyakönyvéből.

Legalul, Kölcsey Péter és Bölöni Ágnes (Kölcsey Ferenc szülei) 1787. május 3-án kötött házassági bejegyzésével

 

Kölcsey-emlékház (épült a XVIII. században)

 

Kölcsey Ferenc portréja, 1836.

(Festé Anton Einsle. Rajz Johann Ender. Metsz. Karl August Schwerdgeburth [1785–1878].

Acélmetszet, papír 100×75 milliméter. Debrecen, Déri Múzeum)

 

Kölcsey Ferenc és testvéreinek osztályos egyessége (vagyonmegosztása) Álmosdon, 1815-ben (részlet)

 

Kölcsey Ferenc öccsének, Sámuelnek, halotti bejegyzése

az álmosdi református egyház halotti anyakönyvében 1841. október 22-én

 

 

 

 

 

 

Álmosd, ez a jellegzetes kisnemesi település, egészen a modern időkig társadalmi életének minden területén hordozta ezt a sajátosságot. A társadalmi hierarchia élén az örökös földesurak álltak. Saját majorságuk mellett meghatározó szerepük volt a nemesi közbirtokosság (compossessoratus) fennállása idején az osztatlan közös tulajdonban lévő úrbéres telkek, jobbágyszolgáltatások, erdő, rét, legelő, regáléjog haszonvételeinek felosztásában.

 

Vagyonuk révén ők voltak a helyi egyház támogatói, akik az általuk adományozott föld mellett időről időre egyéb javak juttatásával segítették az egyházat. Ez a rendszer, ha időnként problémákkal is, de többé-kevésbé működött, különösen virágzó, fellendülést mutató korszakot tudhatott magáénak az álmosdi református egyház a XVIII. század folyamán, s a XIX. század elején. Hiszen ekkor számos templomi felszereléssel gyarapodott az egyház, földet kapott, sőt, egyedülálló módon, 1770-ben még tekintélyes könyvtárra is szert tett.

 

A földesurak közül különösen sokat köszönhetett ebben az időben a Veéreknek, gróf Teleki Lászlónak, aki, bár nem lakott a faluban, az eklézsiának gondját viselte. De említhetjük a tekintetes földesuraságok közül Félegyházi Ferenc, Kölcsey Sámuel nevét, a Péchy családot, a Csanádiakat.

 

Bár a rendi társadalom megszűnése után patrónusi hajlamuk alábbhagyott, azért akadt néhány jótevő a helyi vagy „külföldi földesurak” (vagyis a faluban birtokkal bíró, de másutt lakók) között ezt követően is. Az eklézsia dolgában tulajdonképpen soha nem vitték nyílt kenyértörésre a dolgot, az egyházzal való konszenzust keresték. Bár az 1818-as egyházkerületi gyűlést követően a világi és papi rend között keletkező villongásból eredően olyan nézetek kaptak lábra, hogy a világi rendet az eklézsiák igazgatásából ki akarják rekeszteni, s ennek gyanúját növelte némely prédikátor beszéde is, „kik szent hivataljokról és kötelességeikről megfelejtkezvén, elfelejtkeztek Szt. Pálnak tanácsáról és példájáról, aki Apostol létire ezt mondja a Korintusziaknak: »Nem jöttünk hogy uralkodjunk a ti hiteteken, hanem hogy szolgái legyünk a ti örömötöknek.«”

 

Miután az álmosdi földesurak által felelősségre vont lelkész, Német István, vonakodva bár, de aláírta a nyilatkozatot, hogy ő nem vett részt a világi rend elleni mocskolódásban napirendre tértek felette, a papmarasztalás eredménye is az lett, hogy visszatartották Németet, aki egyébként 1842-ig volt a falu lelkésze, s lett maga is nemes lévén kiszolgálója a nemesi érdekeknek.

 

A földesurak, ha nem is mindannyian, rendszeresen részt vettek a presbiteri üléseken, hiszen az 1765-ben megalakult egyháztanácsnak eleve valamennyi földbirtokos tagja volt. Miután eklézsián kívüli személy nem létezhetett a faluban, vagyis a település közösségének valamennyi tagja (a görög katolikus egyház létrejöttéig) ide tartozott, közös érdek is volt a rend és a jó erkölcsök fenntartása, a renitenskedők, senkinek nem engedelmeskedők kitoloncolása a faluból, mint arra konkrét példa is utal 1767-ből, s ráadásul nemes személyeket illetően.

 

Itt kell szólnunk az Álmosd társadalmának jelentős rétegét alkotó nemesekről, akiket mindenkor – a nemesi osztály felsőbb rétegét képviselő álmosdi földbirtokos rétegtől megkülönböztetően – nemesekként vagy esetleg, konkrét helyzetüket megvilágítandó, taksás nemesekként emlegetnek. Ők ugyanis, szemben a falu földdel rendelkező szűkebb rétegét alkotó nemeseivel, a földbirtokosokkal, olyan elszegényedett armalisták voltak, akik már nem bírtak saját földtulajdonnal. A falu valamelyik földbirtokosának telkén éltek, taksát (adót) fizettek. Voltak, akik mesterséget tanultak, és iparosként tevékenykedtek. S voltak, akik értelmiségi pályára kerültek. Ilyen volt az 1834-ben elhunyt Nemes Székely János „oskola Rector”, aki Diószegen, Nagy Létán, majd szülőfalujában, Álmosdon tanított közmegelégedésre, Vernyika János, aki, 1790–1793 között került Álmosdra lelkésznek, s 1793-ban kapott armálist (a falu lelkészei közül többen is nemesek voltak: Kass János, a már többször említett Németh István). Számosan az armalisták közül a politikai, közigazgatási élet alsóbb színterein játszottak szerepet.

 

A többség tényleges életmódja, öltözködése nem sokban különbözött a parasztságétól. Nem úgy nemesi öntudatuk, szokásaik. Magatartásukat a „fenn az ernyő, nincsen kas” szólás nagyszerűen tükrözi. A középnemességet utánzó gesztusaik miatt a jobbágyparasztok pazarlóknak, könnyelműeknek tartották őket. Bár a falu társadalmában életlehetőségük nemegyszer rosszabb volt a telkes jobbágynál, a kisnemes akkor is nemes maradt, nemesi előjogai birtokában, s azokat görcsösen számon tartotta. A mindennapok során elvárta, hogy a nála módosabb paraszt előre köszönjön neki, az úton kitérjen előle, és megillette a „nemzetes úr” és feleségét a „nemzetes asszony” megszólítás.

 

Ha volt saját telke, az, akármilyen kicsiny volt is, nemesi birtoknak számított, adómentes volt, és katonai beszállásolástól mentes. Háza még ha sárból és nádból készült egyszerű házikó volt is, nemesi kúriának minősült, és az azt megillető magánjogi és büntetőjogi védelemben részesült. A taksások azonban, ha meg is egyeztek a földesurukkal, hogy jobbágytelkük szolgáltatásait egy összegben megváltják, az attól még nem volt az övék, jobbágytelek maradt, és a közadókat is behajtották rajtuk.

 

A régebbi nemességgel rendelkezők lenézték a felkapaszkodókat, az „úrhatnámokat”. Nemesi öntudatuknak köszönhetően, bár a pap és a tanító bérének fizetéséből előírt módon ki kellett venniük a részüket, sokan, nemcsak szegénységük, hanem inkább gőgjük miatt, a földesuraknak megengedett módon saját elhatározásuk szerint akarták rendre fizetni, még inkább megtagadni a teljesítést.

 

Egy 1779/80-as Bihar megyei armalista összeírás Álmosdról húsz taksás nemes nevét közli. Közülük nemesi taksaként heten fizettek egy rénes forintot, nyolcan ennek a dupláját, öten viszont semmit, mert nyomorultak (miserabilis) vagy vének (senex). Egy húsz évvel későbbi kimutatás (1798–99) szerint az Álmosdon lévő 22 armalista nemes közül tíz tartozott a 4. osztályú, vagyis legkevesebb taksát fizetők közé, hat a harmadik osztályba, öt a másodosztályba, és egyetlenegy armalista volt, aki a nemes vármegye kasszájába az egymás között kivetett első osztályba tartozó taksát befizette.

 

Az álmosdi armalisták nemesítése 1753–1815 között történt, ezt tükrözi egy, a XIX. század első felében készült kimutatás. A következők kaptak ekkoriban címeres levelet: Bárány János (1762); Bárány Ferenc (1808); Balogh Ferenc és János (1780); Bihari János és fiai: János, Gábor, Antal és Albert ( 1788); Bihari Gergely és Sámuel (1788); Bihari György fiai Mihály, Pál ((1788); Csatári István (1765); Fekete Ferenc (1805); Nagy István (1753); Pályi Nagy András János és József (1815); Rátonyi Boldizsár, Rátonyi Péter (1795). Az ő nevük eredetileg Risoszokij vagy Risoszevkij (?) lehetett, ezt magyarosították; Székely Mihály (1765); Székely Mihály, János, István (1776 és 1793); Talpas György és László (1769, 1785); Thékes István (1798); Vernyika János (1793); Vass nemzetség (Álmosd, Bagagamér, 1807)

 

A lista korántsem teljes, hiszen nem tartalmazza az 1779–80-as összeírásból Léta Péter és János, Bodrági (későbbi változataiban Botrágyi) Mihály, János és András, Horog Ferenc és János, Szodoray István, Veress Imre, Szabó Ferenc és István, Pete Mihály, Balog István, Kis Péter, Csanády Ferenc nevét, az 1789–90-es összeírásból pedig Fiok Ferencét. Továbbá az 1796–97 -es évekből Bete Gergely és öreg Bete István, Juhász Mihály, Tulka Tógyer, Tothfalusi György és Mihály s még jó néhány kisnemesként ismert famíliáét. Valószínűnek tartható, hogy a XVII. századtól kezdve már történtek nemesítések Álmosdon, azonban az ezekre vonatkozó forrásokat nem ismerjük.

 

Az 1847. évi követválasztásra összeírt szavazónépesség lajstromában településünkön 189 nemes nevét találjuk (a földesurak és armalisták együtt). Ez önmagában is meghatározó nagyságrendet képvisel; ha hozzávesszük a családjaik szavazati joggal nem rendelkező nő tagjait, és a kiskorúakat, akkor teljesen nyilvánvaló, hogy a település népességének meghatározó részét alkotják. (Fényes Elek erre az időszakra vonatkozó statisztikája 1723 fős lakosságról tudósít).

 

Közismert, hogy Magyarországot a nemesek országának tartották, hiszen a XIX. század első felében a történelmi Magyarországon minden húsz emberre egy nemes ember jutott. Ez fokozottan érvényes volt Álmosd esetében. Itt, ahogy tréfásan mondták, ha a kutyát megdobták, a kő nemest ért.

 

Amikor 1802-ben felszentelték a felújított református templomot, „a jó rend fenntartása végett” a presbitérium meghatározta a templomi ülésrendet (ez egyébként a református egyházban általánosan bevett szokás volt). Mindenki csak a vagyoni, társadalmi helyzete szerint megillető székbe ülhetett. Az írásba is foglalt templomi ülésrend szigorúan leszögezi, hogy „Csak egyedül az örökös földesuraknak, akiknek adományából vagyon a templom és Parochiális házhelyek, levén arra szavuk, hogy maguk háza népének ülő helyet válasszanak. Másokra nézve pedig akár zálogos nemesek, akár taxás nemesek, s nemtelenek légyenek, egyedül az eklézsiához megmutatott jótétemény tekinthetvén. Megtilttatik, mind a nemesi, mind a közrendben levőknek a másoknak kimutatott hely elfoglalása… A férfiak részéről a szószékkel átall ellenben lévő két első szék a Tekintetes Péchy és Csanády Házaknak, rendeltett, melyben hely adódott Nemzetes Magyari Istvánnak, aki mint Péchy tiszttartója, (»ura képének viselője«), s a kurátorként bizonyított érdemei gyanánt kerülhetett a tekintetes urak padjába; a harmadik padsorban a Guthi, Csengeri, Fijok; a negyedik pedig a Balku és Chernel házak férfi tagjainak volt a helye. Ugyan ezen oldalon lévő hat első szék lett kijelölve az amalista nemeseknek. A szószék vagy katedra oldalán a két első szék a bíráknak, a fennmaradó helyek pedig mindkét oldal padsoraiban az egyház község többi férfi tagjainak.

 

Az asszonyok részére a jobb oldalon a két első szék, vagyis padsor a Péchy és Csanády házaké volt. A második székbe tiszteletes asszonynak is hely adódván; a harmadik Magyari István tiszttartó és a nótárius (a falu jegyzője) háza népeinek; a negyedik a Péchy és Csanády háznál szolgálatban lévő belső asszonyoknak és leányoknak; az ötödik Nemes Székely, Botrágyi; a hatodik Nemes Nagy és Katona István háza népének helye lett. A másik oldalon az első, második és harmadik székek a Balku, Chernel, Guthy, Csengeri és Fijok uraimék háza népének rendeltetett; a negyedik-ötödik a Bihari, Király Nemes ház népeinek; a hatodik a Horog Gyarmati István és Ferenc, valamint Barta János háznépeinek. Az utolsó két szék az iskolába járó leányoknak, a fennmaradó többi szék az eklézsia közrendű asszonyainak, leányainak.”

 

„Úrnak születni kell” – mondják a falu lakói, s példaként hozzák fel az egyik hajdani földesuraság, a tekintélyes vagyonnal rendelkező Bay család ma is köztük élő képviselőjét, a köztiszteletnek örvendő Fekete Albertet, akinek udvarias viselkedésén, gesztusain, beszédmodorán, szertartásos meghatározottságán ma is érezhető az egykori neveltetés, hiába hurcolta meg az élet, hiába, hogy vagyonát vesztve sokáig építőipari segédmunkásként kereste családjának a kenyeret. De „aki úrnak született, az is marad”– sommázzák sok évszázados tapasztalataikat a falubeliek. Ezt az egykor áthághatatlannak tűnő társadalmi meghatározottságot jól érzékelteti, hogy amikor a két világháború között az egyik földműves leánykája – a ma közmegbecsülésnek örvendő nyugdíjas értelmiségi, a falu hagyományainak lelkes ápolója – a templomból kijövő úri hölgyek toalettjét csodálva azt súgta édesanyjának: „Egyszer énnekem is lesz kalapom, mint az álmosdi úri asszonyoknak”, édesanyja aggódva jegyezte meg: „Csak el ne mondd senkinek, mert bolondnak hisznek!”

 

A Bay-kúria, az egykori Székelyhidi (ma: Rákóczi) utcán (1904)

 

Az itt még gyermekkorú idősebb Bay Sándor (született 1855-ben, Nyírmadán),

később Álmosd legnagyobb földbirtokosa, szűrben, az 1860-as években

 

Idősebb Bay Sándor földbirtokos gyermekei: Katica és Sándor (1890-es évek).

Bay Katica, Fekete Miklós feleségeként, 1917-ben, fiatalon elhunyt. Sándor testvére 1918-ban halt meg

 

Bay Katalin és Fekete Miklós esküvője 1909-ben.

(Elöl Fekete Lajos, Bay Katalin és Fekete Miklós;

a mellvédnél az örömanya, Bay Sándorné született Klobusitzky Mária és az örömapa, Bay Sándor)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A második világháború hadműveletei során a Szovjetunió csapatai 1944. október 14-én érték el Álmosdot, kétnapos harc után, október 15-én sikerült bevenniük. Bevonulásuk előtt a földbirtokosok elmenekültek a faluból. A nagylétai orosz katonai parancsnokság a járási főjegyzői hivatalon keresztül élelmezési, berendezési cikkek (bútor, ágynemű) beszolgáltatását rendeli el, ez komoly gondok elé állítja a lakosságot. A községben nagyon megcsappant az állatállomány, a lóhiány következtében nincs fuvaros. Hiányzik az orvos is a faluból, mert a volt helyettes körorvost a nagylétai járáshoz tisztiorvosnak nevezték ki. Egyre több nehézséget jelent az infláció. 1946 januárjában például senki nem hajlandó elvállalni a kisbírói tisztet pénzért, csak terménybeli fizetségért.

 

Az Ideiglenes Nemzeti Kormány 1945. július 4-i rendelete értelmében Álmosd Bihar vármegyéből Hajdú vármegyéhez került 1946. január 1-jei hatállyal. A végleges területrendezés 1950-ben, Hajdú és Bihar megye egyesítésével fejeződött be. A Debrecen székhelyű, megnövekedett területű formáció neve (hét szabolcsi települést is hozzácsatoltak), hogy a Bihar földrajzi név ne tűnjön el Magyarország térképéről, Hajdú-Bihar lett.

 

1945. március 17-én az Ideiglenes Nemzeti Kormány elfogadta a nagybirtokrendszer megszüntetéséről és a földművesnép földhöz juttatásáról szóló rendeletét. Álmosdon is megalakult a földigénylő bizottság. A kiosztható terület azonban meglehetősen kevés volt az igénylők magas számához viszonyítva. Bihar megye földhivatalának Berettyóújfaluban 1949. március 31-én kelt irata szerint 1259 katasztrális holdat osztottak ki Álmosdon. A politikai község is némi ingatlan birtokába jutott. Kapott egy beltelket, öt katasztrális hold iskolai gyakorlókertet, két agyaggödröt, egy sertésvásárló-helyet. A település 1913 óta elodázódó temetőügye is megoldást nyert, hat katasztrális holdat juttattak erre a célra.

 

A képviselő-testületet 1945. július 2-án szervezték újjá. Községi bírónak Székely Bálintot, törvénybírónak T. Nagy Lajost, pénztárnoknak K. Nagy Sándort, közgyámnak Bihari Gyulát választották. Vezetőjegyzőnek Mészáros Józsefet, aki addig is betöltötte ezt a feladatot. Megválasztásra került a tizenkét esküdt is.

 

1948. szeptember 28-án azonban, a megváltozott politikai folyamatoknak megfelelően, a koalíciós pártok összekötő bizottsága megállapodásának megfelelően a feloszlatott régi képviselő-testület helyébe újat választanak. A korábbiak közül egyetlen személy nevével sem találkozunk az újonnan delegáltak sorában. A községi bíró az egyhangúan megválasztott Fórián Dániel lett. A törvénybíró a Nemzeti Parasztpárt jelöltje, Szabó Gyula. A községi pénztárnok Patka Sándor, a közgyám ifj. Nagy Balázs. Az esküdti állásokra az MDP-s Szőke Károly, Szilágyi Imre, Gombos Simon, Papp Kálmán, Farkas Pál, Tóthfalusi Józsefné került jelölésre és megválasztásra, a Nemzeti Parasztpártból ifj. Bányai Károly, Papp Antal, ifj. Csató Károly, a Független Kisgazdapárt tagjai sorából pedig ifj. Nemes Gábor, Bertalan Dániel, Nemes Imre. Megszavazták az új tisztviselők fizetését is. Eszerint a főbíró havi fizetése 2333, a törvénybíróé hatszázhatvan, a pénztárnoké ezerkétszáz, a közgyámé százötven forint lett.

 

A második világháborút követően kevés új beruházás megvalósítására nyílik lehetőség. Főként a központi előírások teljesítése kerül előtérbe. 1947. május 30-án a képviselő-testület elfogadja az előirányzatot, mely szerint a Szabadság téren (Bőgőn) felállítják a szabadságzászlót, a költségekre ötezer forintot szánnak.

 

Az elzárt, rossz közlekedési lehetőségekkel rendelkező település számára rendkívül kecsegtető a Bihar Vármegyei Kisvasútépítő és -fenntartó Szövetkezet alapító bizottságának felhívása 1948 májusában, mely szerint a három éves terv során Bihar vármegye azon községeit, amelyeket a vasút eddig elkerült, keskeny vágányú kisvasúttal kívánja bekapcsolni a közlekedésbe a Berettyóújfalu székhellyel megalakult szövetkezet. A munkálatok beindításához szükséges egymillió forintot a vármegye közönségétől részvényjegyzések formájában kívánja biztosítani. Ehhez Álmosd község lakosságának tizenegyezer forint részvényjegyzéssel, a községnek mint testületnek pedig ezenfelül háromezer forinttal kellett volna hozzájárulni. A helység képviselő-testülete egyhangúan támogatta a tervet. Az azonban nem valósulhatott meg.

 

Jellemző a korabeli viszonyokra, hogy az amúgy is rendkívül elmaradt úthálózattal sújtott településen a községi hároméves terv során mindössze harmincezer forint előirányzása szerepel a községi úthálózat javítására. Ebből mint közegészségügyi és közlekedési szempontból különösen elengedhetetlen feladatot a Zöldfa utca és Óvoda utca feltöltését határozzák el.

 

A villanyvilágításnak a községbe való bevezetése a hároméves terv fontos céljai között szerepel. 1948. szeptember 30-án a képviselő-testület egyhangú döntésével a következő évi rendkívüli költségvetés számára e célra harmincötezer forintot szavaz meg. A településen 1952-ben fejeződött be a villanyhálózat kiépítése.

 

Ebben az időszakban országosan is kezdetét veszik a különféle munkaversenyek. Álmosd, az egykori kisnemesi falu sem akar lemaradni. 1948. szeptember 30-i ülésén a közgyűlés elhatározza az őszi munkaverseny megindítását, Bagamér és Kokad község versenybe hívását. Az egyéni verseny megszervezésével megbízza a gazdajegyzőt, Dóka Imrét. A dűlőbiztosi teendők ellátására minden dűlőbe kinevez egy-egy személyt.

 

A tervgazdálkodás előírásainak megfelelően 1949-ben elkészítik a dűlőutaknak az ötéves terv során megvalósítandó fásítási tervét. Eszerint 1950-ben a Székelyhidi, a Selindi út mentén hat kilométer hosszan hatezer facsemetét ültetnek el. 1951-ben a Kokadi út, Kas, Sziget dűlőútjainak fásítása következik ugyanilyen hosszan és ugyanannyi csemete elültetésével. 1952-ben a homoki dűlők mentén négy kilométer hosszan négyezer facsemete, 1953-ban a Görbe-dűlőben öt kilométer hosszan ötezer, 1954-ben pedig a Kismező-dűlő útjai mentén három kilométer hosszan háromezer facsemete elültetése szerepel. Arról, hogy a tizennyolcezer csemetéből hányat ültettek el, s abból hány terebélyesedett fává, már nem született statisztika.

 

1948 októberében tizenöt taggal az álmosdi kis gazdák megalakították az első földbérlő-szövetkezetet. Alapító tagjai: Ásztai Sándor, Bank Mihály, Bihari Ferenc, Csóré Imre, Farkas Géza, Guba József, Király Árpád, Kolozsvári József, Kővári György, Mudra Miklós, Pénzes István, Ráduly István, Sorbán János, Svetz Mihály, Ulics Sándor. 75 hold és 272 négyszögöl az induló földterületük, az állatállomány egy ló és egy csikó. Közös vagyonukat képezte még egy nyolc férőhelyes istálló, egy raktár és négy lakóépület. Zöldleltárukban 2,4 hold búzavetés szerepelt. Gazdasági felszerelés, termény – semmi. 1949-ben, az első zárszámadás szerint egy tag részesedése megközelítőleg háromezer-nyolcszáz forint volt.

 

1950-ben már 44 tagja lett a szövetkezetnek, s gyarapodott a földterület is. Termelőszövetkezeti csoporttá alakult, és felvette a Táncsics nevet. A tagoknak munkaegységként tizenhat forintot fizettek, ez mintegy ötezer forintot jelentett egy évre. Külön gondoskodtak a nagycsaládosokról, 25 gyermekes famíliát részesítettek rendkívüli, kedvezményes gabonakiutalásban. A kor általános ideológiájának és politikai szellemének megfelelően megszervezték a szakmai és politikai oktatásokat, havonkénti csoportértekezleteket tartottak, az első napirendi pont mindig politikai tájékoztató volt.

 

Komoly gondot okozott a munkához való viszonyulás, a munkafegyelem kérdése. Nemkülönben a vetésszerkezet szabályozása központi előírásokkal, amelyek nem vették figyelembe a lehetőségeket, a helyi adottságokat. Állandó gond volt a takarmányhiány is. 1951-ben például százhúsz süldőt kellett kiadni a tagokhoz nevelésre, mert úgy elgyengültek a jószágok, hogy remény sem volt a megmentésükre. A háztáji gondoskodás azonban csodát művelt: 85 állat életben maradt.

 

Súlyosbította a helyzetet a túlméretezett beszolgáltatási kötelezettség is. 1952-ben a kötelező tej beszolgáltatást csak úgy tudták teljesíteni, hogy a tagok a háztáji fölöslegből besegítettek. Ugyanebben az évben a megnövekedett taglétszám lehetővé tette, hogy termelőszövetkezeti csoportból termelőszövetkezetté váljon a közösség. Az elnök Révész Ferenc lett. Ebben az évben járási első lett a szövetkezet a beszolgáltatások teljesítésében, ezért húszezer forint jutalmat kapott.

 

A községben 1953-ban 31 fős népművelő csoport alakult, melynek tevékenységében sok szövetkezeti tag is részt vett. Feladata a falusi lakosság politikai, szakmai és kulturális képzettségének növelése volt.

 

1953 elején a termelőszövetkezet 185 hold állami tartalék földet kapott. Megművelésére szükség lett volna új tagokra, a létszám azonban nem nőtt. Gyarapodott viszont az állatállomány, elhelyezésére a szövetkezet hatvan férőhelyes szarvasmarha-istállót és háromszáz férőhelyes sertésólat épített. Év végére a termelőszövetkezeti vagyon meghaladta az egymillió forintot. A tagok természetbeni és pénzbeni részesedése tizenháromezer forint körül alakult személyenként.

 

Az 1954-es esztendő ellentmondások sokaságát hozta. A szövetkezet a járás termelőszövetkezeteinek élmezőnyéhez tartozott, elnyerte a járási pártbizottság versenyzászlaját. Ugyanakkor többen hagyták el a szövetkezetet, mint az előző, kevésbé eredményes esztendőben. 1954. augusztus 20-án felavatták az új sportpályát. 1955-ben a növénytermelés kiemelkedő jövedelmet ért el, az akkori színvonalon magasnak számító termésátlagaival. Termékeivel rész vett a szövetkezet az országos mezőgazdasági kiállításon.

 

A termelőszövetkezet tulajdonába került volt földesúri kúriákat részben lakásnak, részben magtárnak használták. Az egyik épületet kultúrháznak rendezték be, könyvtárral. A járási tanács népművelési csoportja 1956-os tapasztalatait a következőképpen összegezte: „Bensőséges a kapcsolat a lakosság és a tagság között. Nincs olyan rendezvénye a Tsz-nek, melyen a lakosság apraja-nagyja részt ne venne. Ebben az évben farsangkor, április 4-én, május elsején, s gyermeknapon ünnepelt együtt a nép. A június 3-i pedagógusnapot a tsz. rendezte. A közelmúltban táncestélyt rendeztek, ahol illemtani foglakozást is tartottak. A mozi törzsközönsége a tsz. tagokból áll, de lelkes olvasói a községi könyvtárnak is.”

 

Lehangoló volt a közös gazdaság helyzete. Júniusban a földek nagy része kapálatlan, mindenki csak a háztájival törődik. A csépléshez a sok termelőszövetkezeti tag ellenére napszámosokat kellett fogadni.

 

Az 1956-os forradalom szele elérte Álmosdot is. A betakarítási munkákkal idejében végeztek, így túl nagy kár nem keletkezett, de előfordult, hogy a lovakat a főkönyvelő és a párttitkár etette meg, mert a fogatosoknak „más dolguk akadt”. Október 27-én Pók Sándor Debrecenben tanuló álmosdi diák vezetésével a megyeszékhelyről egy teherautón több fiatal érkezett a faluba, rögtönzött gyűlésen követelték a tanács és a párt vezetőinek eltávolítását, elégették az adókönyveket, beszolgáltatási lapokat s más iratokat. Majd vontatóra ülve számos hozzájuk csatlakozó álmosdival a diákok a szomszéd faluba, Bagamérba indultak, ahol az utcákon vonulva, a Himnuszt énekelve éltették a forradalmat.

 

Október 28-án Álmosdon létrehozták a forradalmi bizottmányt, elnökévé a volt malomtulajdonost, Simon Ferencet választották, a vezetőségbe került Gaál Gyula a falu görög katolikus lelkésze is; a református pap nem fogadta el a megbízatást.

 

A forradalmi események szereplői Álmosdon leginkább a falu görög katolikus lakosságából kerültek ki. Az események szervezője, mozgatója Gálfi István volt. A korabeli megyei újság is A „Gálfi-kormány” garázdálkodásai Álmosdon és Bagaméron címmel számolt be az itteni eseményekről. Gálfi a terményforgalmi raktárából kenyérnekvalót adott a népnek. Fel akarták oszlatni a termelőszövetkezetet, Hermeczi János, a Táncsics elnöke erre azonban nem volt hajlandó. December 11-én tüntetés volt Álmosdon, és Bagamérban folytatódott. A Debrecenből kivezényelt karhatalom szétoszlatta a tömeget. Az álmosdiak a rétek és kertek alatt menekültek haza. Gálfi december 13-án kiszökött Ausztriába. Február 2-án azonban visszajött a családjáért Álmosdra, és másnap hajnalban letartóztatták. A sajtó által felnagyított falubeli események súlyát mutatja, hogy a településről öt embert tartóztattak le, további öten szabadlábon védekezhettek.

 

Az 1956 után gazdaságpolitikai változások következtében megszűnt a kötelező beszolgáltatás nyomasztó terhe. Megszületett viszont a mezőgazdaság szocialista átszervezésének részletes koncepciója: 1958–1959 telén országszerte megkezdődött a termelőszövetkezetek megszervezése.

 

1956 végéig a Táncsicsba nyolcvanöt család lépett be, 97 taggal. Az öszszes földterülete 888 katasztrális hold volt. Meghatározó a szántóföldi növénytermesztés volt 772 holdon. Az állatállománya 33 szarvasmarha, 22 ló, és 109 sertés.

 

1959-ben megalakult Álmosd második termelőszövetkezete, a Kossuth Mezőgazdasági Termelőszövetkezet. Hallatlanul sűrített drámák, nehéz és gyötrelmes döntések születtek, mélyről jövő indulatok csaptak össze. A nagy agitáció 1960–1961 telén zajlott a településen. Megjelentek a távoli falvak termelőszövetkezeteiből, az ipari üzemekből érkező agitátorok, s a helyi értelmiség egy részével járták a falut. Az álmosdiak félve behúzódtak házaikba, bezárták az utcaajtót, elengedték a hamis kutyát.

 

Néhányan minden rábeszélés nélkül aláírták a belépési nyilatkozatot, nevüket mint jó példát harsogta egész nap a hangosbemondó. Közöttük volt olyan is, aki megérezve az átszervezés előszelét, az előző években eladta földje nagy részét, voltak közöttük idős emberek, akik már nem lévén urai három-négy hold földjüknek, a háztáji és a nyugdíj reményében beadták derekukat.

 

Az álmosdiak nagy többségénél egymásnak adták a kilincset az agitátorok. Nap nap után visszatértek egyes házakhoz, mert a gazda „véletlenül” soha nem volt otthon, a feleség pedig ilyen fontos ügyben nem dönthetett egyedül. Ahol máskor borral kínálták a vendéget – mert vendégszerető az álmosdi ember –, most hellyel se nagyon.

 

Aztán egyszer csak megtört a jég, egyre többen írták alá a belépési nyilatkozatot.

 

Érdekesen alakult a tagság összetétele a két szövetkezetben. Szinte tükörképe volt a falu szociális rétegződésének. A kevesebb földdel rendelkező emberek (tíz holdon alul) a Táncsicsba lépek, a módosabbak tüntetően a Kossuth termelőszövetkezetet választották. Ennek az lett a következménye, hogy egyiknek földhiánnyal, a másiknak földbőséggel kellett megküzdenie. Később megbékélt egymással a két tagság, egyesültek. Az egyesülés után a szövetkezet földterülete meghaladta a háromezer-ötszáz holdat, melyből 3043 hold szántóterület volt. A tagok száma 639 fő, átlagéletkoruk több ötven évnél. A mezőgazdasági kollektivizálás okozta elbizonytalanodás, a továbbtanulás feltételeinek hiánya, a termelőszövetkezet adta egysíkú munkalehetőségek, ugyanakkor a megye, s az ország városaiban az extenzív iparosítás következtében megnőtt munkaerőigény miatt megindult a településről a fiatal, munkaképes korú lakosság elvándorlása. E folyamat következményeként évtizedek óta tart a népesség elöregedése.

 

Az 1968-ban életbe lépett új gazdasági mechanizmus változásai: a felvásárlási árak növelése, a hosszú lejáratú hitelek elengedése, a termelőszövetkezeti tagok szociális ellátására vonatkozó intézkedések, mindenekelőtt pedig az önállóság növelése, kedvező alapot teremtettek az elkövetkező évek fejlődéséhez.

 

1970-ben a meglévő, elöregedett erőgépek helyébe újakat vásárolnak, új gépműhelyt építenek. Autóbuszt is vásárol a tsz, amellyel országjáró kirándulásokat lehet tenni, színházba, jelentősebb sporteseményekre is gyakrabban eljuthat a tagság. 1972-ben ismét tisztújítás volt. Az új elnök az 1970-ben lemondott Merő Sándor lett. Ettől az évtől megint szép eredményeket értek el. Beléptek a nádudvari KITE-be (Kukorica és Iparnövény Termelési Együttműködés), és e rendszer keretében, új agrotechnikai eljárásokkal termesztik a kukoricát és az őszi búzát. Egyre jelentősebbé válik a kertészeti gazdálkodás is. Elsősorban paprikát, paradicsomot és uborkát termelnek, igen jó jövedelmezőséggel. A bérezés már készpénzes, havi elszámolással. Jelentősen bővül a szövetkezet gépparkja, repülőgépről vegyszereznek.

 

1975-ben a megye vezetői úgy látták, hogy az akkori formában a szükségszerű műszaki fejlesztés, amely a továbblépés feltétele, csak optimális szövetkezeti nagyság mellett lehetséges. Az 1975. szeptember 24-én megtartott közgyűlésen az álmosdi Táncsics és a bagaméri Búzakalász Termelőszövetkezet tagjainak 98 százaléka szavazott az egyesülés mellett. Az új gazdaság neve: Búzakalász Mezőgazdasági Termelőszövetkezet. Székhelye: Álmosd.

 

Az egyesült szövetkezet 5006 hektár termőfölddel rendelkezett, egy hektár átlagos aranykorona-értéke 13,25 – meglehetősen alacsony. A szántóföldi növénytermesztés főbb növényei továbbra is a kukorica és a búza. A kertészeti kultúrák közül paprika, paradicsom, sárgarépa, dinnye és torma termesztésével foglalkoztak. Szétszórt majorokban folyt az állattenyésztés, szarvasmarhát, sertést és juhot tartottak. Megkezdték a szakosított tehenészet kialakítását.

 

Középtávú programot dolgoznak ki, egyszerűsítik a növénytermesztés szerkezetét, táblásítanak, új technológiák alkalmazásával növelik a hozamokat. A szarvasmarhatartásban a tejhozam növelésére törekszenek. Fontos feladatként szerepelt a háztáji gazdálkodás támogatása is.

 

A szövetkezet tiszta vagyona 1985-ben közel 138 millió forint volt, földje 5183 hektár . A taglétszáma 1046 fő; igaz, már több mint a fele nyugdíjas vagy járadékos. Javultak a termelési eredmények is, mert míg a kiemelkedő 1955-ös évben a búza és kukorica átlagtermése nem érte el az egy tonnát hektáronként, 1985-ben ez a szám a búzánál kereken öt, kukoricánál több mint kilenc tonna.

 

A megyei vezetés évtizedeken keresztül „mostohagyermekként” kezelte a bihari térséget, tovább mélyítve már amúgy is hátrányos helyzetét. Ugyanakkor a bihariak – hosszú ideig – rezignáltan tűrték háttérbe szorításukat. A kedvezőtlen gazdasági helyzet következtében állandósult az elvándorlás, ami a népesség tartós fogyásához s az elvándorlás szelektív jellegéből adódóan a korstruktúra és a képzettségi színvonal romlásához vezetett.

 

 

Álmosd népessége a háborút követő rövid időszak növekedését leszámítva (amikor is a település történetének legnagyobb lélekszámát jegyezte) megállíthatatlanul csökkent egészen a rendszerváltásig, ezt követően enyhe növekedés tapasztalható. 1997-ben már 1836 fő volt, s ezzel megközelítette 1890. évi lélekszámát (1839 fő).

 

A falu népességszáma az 1949-es maximumot követően a rendszerváltásig 964 fővel, 64,3 százalékkal (falunyi népességgel) csökkent. Bár az 1990 előtti évtizedet tekintve ebben már a főként a születések számát meghaladó halálozások következtében beálló természetes fogyásnak is jelentős szerepe volt.

 

A népesség etnikai összetételét tekintve a cigányság lélekszáma a környező települések magas számához viszonyítva nem számottevő. Míg Bagaméron ez az arány 22 százalékos, Kokadon 19, Létavértesen 16, Hosszúpályiban 15, addig Álmosdon mindössze öt százalékot tesz ki. A faluban évszázadok óta kimutatható a cigányok jelenléte, s többé-kevésbé beilleszkedtek a község életébe. 1998-ban kisebbségi önkormányzatot is választottak, vezetője Ponta Éva.

 

1990-es adatok szerint a település 663 főt számláló aktív keresője között magas szinten áll a fizikai foglalkozásúak aránya. Míg az országos ráta 1990-ben már jóval kevesebb, mint hetven százalék, ez az arány Álmosdon 84 százalék. Ugyanakkor a szellemi foglalkozásúaké mindössze tizenhat százalékos, mélyen alatta marad a megyei átlagnak. A 45 diplomás (többsége általános iskolai tanár és óvodapedagógus) az összlakosságon belül mindössze 2,6 százalékot képvisel. A statisztikai mutatók szerint Álmosdon lényegesen nagyobb az alacsony iskolai végzettséggel rendelkezők aránya, míg a magasabb képzettségűeké jóval alacsonyabb, mint az országos átlag. Jelentős az analfabéták aránya is. Az 1990-es népszámlálás szerint a tízévesnél idősebb népesség közül a nőknek három, a férfiaknak valamivel több mint két százaléka tartozik ebbe a kategóriába.

 

 

A rendszerváltást megelőző években a helyi termelőszövetkezet mintegy háromszáz főt foglalkoztatott. Az iparban dolgozók többsége ingázott munka- és lakóhelye között. 1990-ben 36 százalékos volt az ingázók aránya. A Debreceni Konzervgyár, a Baromfifeldolgozó Vállalat és a Hajdú-Bihar megyei Építőipari Vállalat autóbusszal szállította üzemeibe alkalmazottait.

 

A rendszerváltást követően, a megváltozott gazdasági környezetben tovább fokozódott a település lemaradása a gazdaságilag fejlettebb településekhez képest. A leépítések során a termelőszövetkezet kétszázhúsz dolgozójától vált meg. A debreceni vállalatok a jelentős utazási költségeket igénylő ingázó dolgozóikat bocsátották el legelőször, így a munkanélküliség igen magas szintje alakult ki a településen. 1997-ben 108 fő volt a regisztrált munkanélküliek száma, ez az érték azonban a valóságban sokkal magasabb. A gazdasági szervezetek száma 26 volt ekkor a faluban, ez húsz egyéni vállalkozót, három betéti társaságot, két korlátolt felelősségű társaságot és egy szövetkezetet takar. Napjainkban a település legnagyobb foglalkoztatója a termelőszövetkezet és az önkormányzat.

 

A település infrastrukturális lehetőségei, a főbb közlekedési utaktól való távolsága, vasúthiányos helyzete nem vonzza a befektetőket. A falut heti 118 autóbusz járatpár köti össze Debrecennel, Létavértessel (1996. évi adat) A településen – mint már érintettük – 1952-ben épült ki a villanyhálózat, 1969-ben a közüzemi vízhálózat, rendszerébe 1997-ben a lakások 76 százaléka volt bekapcsolva. Az 1995-ben megvalósított gázprogram keretében a lakások 21 százalék csatlakozott a gázhálózatba. A közüzemű szennyvízcsatorna a település szűkös anyagi viszonyai miatt jelenleg még csak a tervezés szintjén áll. Megoldott viszont a községben a veszélyes hulladék kezelésének problémája. A távközlési hálózatba bekapcsolt lakások 34 százaléka rendelkezett 1997-ben fővonallal.

 

Jelenleg a település útjainak egynegyede pormentesített. A faluban 716 lakás található, közülük négy önkormányzati. A lakosság kereskedelmi ellátását négy élelmiszer- és három ruházati bolt, illetve négy vendéglátó-ipari egység biztosítja. A községben postahivatal és takarékszövetkezet működik. Bankfiók 34 kilométerre található.

 

A község óvodájának négy csoportjába száz gyermek járt 1996-ban, korszerű tizenkét tantermes, nyolcosztályos iskolájába 178 gyermek. A községben művelődési ház, iskolai és községi könyvtár, két sportpálya, emlékház és három múzeumi kiállítóegység is működik. Az egészségügyi alapellátást egy-egy háziorvos, ápolónő és védőnő végzi. A községben 1907 óta működik gyógyszertár. A húsz férőhelyes idősek klubjában tizenkettő a nappali gondozottak száma.

 

A település kiegyensúlyozott önkormányzati életét a rendszerváltást követő három önkormányzati ciklusban Farkas Pál polgármester, Wrábel Gyula alpolgármester, Szabóné Ásztai Julianna jegyző és kilenctagú képviselő-testület irányítja.

 

A bihari térség legelmaradottabb területei közé tartozó erdőspusztai kistérség települései, melyek része Álmosd is 1992-ben önkormányzati szövetséget hozott létre. Az együttműködés elmélyítését, a szövetségnek társulássá fejlesztését 1995 elején határozták el. Az Erdőspusztai Önkormányzatok Településeinek Társulása a következő településeket foglalja magába: Álmosd, Bagamér, Hajdúbagos, Hosszúpályi, Kokad, Létavértes, Mikepércs, Monostorpályi, Sáránd, Újléta. Székhelye: Létavértes. Főbb céljai között szerepel: a kistérség önkormányzati és ezzel összefüggő érdekeinek képviselete; az önkormányzatok kapcsolatainak minél magasabb szintű kiteljesedése; a társulás tagjai részére szükség szerinti szolgáltatások nyújtása; hagyományőrző térségi rendezvények szervezése; a kistérség fejlesztése, az elmaradottságok, hátrányok fokozatos felszámolása; az önkormányzatiság mind magasabb színvonalú érvényesítése.

 

A piactól való távolság, a mezőgazdasági alapanyag termelésre alapozott egyoldalú gazdaságszerkezet, az infrastrukturális elmaradottság, az ipari termelőkapacitás hiánya, a ma még inkább csak hátrányokat jelentő határ menti fekvés, a városhiányos jelleg, a krónikus tőkehiány, az akut foglalkoztatási válság együttes hatásai következtében az egész bihari térség s a településünket is magába foglaló erdőspusztai településegyüttes hátrányos helyzetűvé minősítését mondta ki az a vizsgálat, amelyet a Magyar Tudományos Akadémia Regionális Kutatások Központja végzett el. Ez az a helyzet, amelyet alapnak tekinthetünk. És ahonnan mégis: el kell rugaszkodnia a községnek. Nyitni a jövő felé.

 

Álmosdi konfirmálók csoportja, középen Barabás Mihály lelkésszel, 1955-ben.

(Álló sor, balról: Szilágyi Mihály, Zahari Sándor, Guba Sándor, Bisi Béla, Horváth Margit, Nyéki Piroska,

Horváth Julianna, Horváth Balázs, Kovács József, Csató József, Bisi Gábor; ülő sor: Székes Ilona,

Bisi Irma, Tóth Emma, Á. Oláh Erzsébet, Barabás Mihály lelkész, Bánki Mária, B. Oláh Erzsébet,

Kiss Erzsébet, Szilágyi Erzsébet; törökülésben: Diószegi Sándor, Nagy Imre, Erdei Gyula, Remete Sándor)

 

A Kossuth Termelőszövetkezet udvaráról indulnak társadalmi munkában kukoricát törni a fiatalok, 1962-ben.

(A zetoron Szabó Imre, Bánki Mária, ismeretlen, Demes Irén, ismeretlen. A motoron Papp Gyula, Sorbán Mária)

 

Kossuth Termelőszövetkezet: Kovács Eta, Kolozsvári Teréz és Kolozsvári Júlia egy kosár burgonyával (1960-as évek)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A trianoni békediktátum Álmosd életében is sokkoló fordulatot hozott. Az új államhatárok megvonásával hatvan bihari település elszakadt addigi természetes központjától, Nagyváradtól, amelyhez jól működő gazdasági-piaci, igazgatási és infrastrukturális kapcsolatok fűzték, s egy periferikus, halmozottan hátrányos helyzetű, igencsak elszigetelt terület, az úgynevezett Csonka-Bihar vagy az akkoriban ugyancsak elterjedt kifejező szófordulattal a „maradék Biharország” része lett. Területének csupán negyede, lakosságának pedig mindössze harmada maradt az új határokon belül.

 

Bihar vármegyét, mint, ahogy azt a „Biharország” elnevezés is mutatja, nem mint egyszerű vármegyét, közigazgatási egységet kell tekintenünk, hanem mint Magyarország olyan részét, táját, melynek fekvésénél, földrajzi, gazdasági adottságainál fogva mindenkor megkülönböztetett politikai jelentősége volt történelmünk folyamán. Az önálló állami életet élő vagy arra törekvő Erdély és a Magyar Királyság, majd a török hatalom is egyaránt kívánatosnak tartotta az itt fekvő területek megszerzését, megtartását. A helyi természetföldrajzi adottságokon túl Bihar vármegye jelentőségét egész történelme folyamán különösképpen növelte, hogy Magyarország és Erdély között itt vezet át a legfontosabb közlekedési útvonal.

 

Bihar kiterjedését tekintve a régi Magyarország legnagyobb vármegyéje volt: csonkítatlan állapotában 10 609 négyzetkilométer. A békeszerződés értelmében területéből 7855 négyzetkilométernyi részt Romániához csatoltak, s csak 2754 négyzetkilométer maradt meg Magyarországnak. A területét, közlekedési hálózatát és piacait tekintve egyaránt megcsonkult vármegyében egyetlen városias település sem maradt. A revíziós politika sikerében bízva azonban ezt nem vették figyelembe, hagyták önállóan funkcionálni. Nagyjából a közepe táján kiválasztották a legnagyobb falut: Berettyóújfalut, és kinevezték megyeszékhellyé. Megközelíthetősége mind vasúton, mind közúton rendkívül körülményes volt különösen a határ mentén fekvő településeknek.

 

Falunk, a „periféria perifériájára” került Álmosd korábban kialakult gazdasági-társadalmi, kulturális kapcsolatai Bihar megye határon túli településeivel megszakadtak. Pedig szinte minden oda kötötte. Vásárra, Diószegre, Székelyhidra, Érmihályfalvára, Margittára, Nagyváradra jártak innen. A bankügyletek is többnyire Nagyváradhoz fűzték a helyieket.

 

Ráadásul a határ menti községek területének egy része Romániához került. Bár létrejött a kettős birtokosság (akinek földbirtoka a Román Királyság területére került, „birtokos úti igazolvánnyal” meghatározott rendben és gyakorisággal a kijelölt átkelőhelyeken átjárhatott földjei megművelésére), ez komoly veszteséget jelentett a földtulajdonosoknak, s főként a napszámosokat, földbérlőket lehetetlenítette el. Ugyanakkor azt sem szabad elhallgatni, hogy a legális okmánnyal rendelkezők körében földművelés ürügyén virágzott a csempészet is. Elsősorban a só, dohány, pálinka, dió „kereskedelme”, de olykor borsot, aranyat is hoztak.

 

A jelentős számú zsidóság gazdasági, vallási, házassági kapcsolatai is elsősorban Nagyvárad, Bihardiószeg, Érmihályfalva felé mutattak. Az érmelléki falvak lakóival kiterjedt rokonsági kapcsolatban lévő reformátusok, görög katolikusok szintén nehéz helyzetbe kerültek. A békeszerződés nemcsak területeket, gazdasági kapcsolatokat csatolt el, de a családokat, rokonságokat, vallási kapcsolatokat is szétzilálta.

 

Trianon után az érmelléki egyházmegyéből, ahová az álmosdi református eklézsia is tartozott, mindössze öt maradt a határ magyarországi oldalán: Álmosd, Bagamér, Kokad, Nagyléta és Újléta. Rövid ideig bár, de az a furcsa helyzet állt elő, hogy ez az öt eklézsia Bányay László bagaméri lelkész esperessége, Derzsi László gondnoksága alatt, püspöki megbízatás alapján, önálló egyházmegyeként működött (csonka-érmelléki egyházmegye). A bihari egyházmegyében kevéssel jobb volt a helyzet, onnan tizenkét gyülekezet maradt az országhatáron belül, ők csonka-bihari egyházmegye néven éltek önálló életet. 1922-ben Nagylétán tartott közös gyűlésükön egyesült a két egyházmegye, így jött létre a csonka-bihar–érmelléki egyházmegye tizenhét gyülekezettel.

 

Magyarország görög katolikus lakosságának 92,2 százaléka az utódállamokhoz került. A helység görög katolikus egyháza is elveszti az emberemlékezet óta hozzá tartozó öt érmelléki fíliáját: Csokalyt, Kiskágyát, Kólyt, Nagykágyát és Székelyhidot. Majd elveszíti papját is. Az egyházközség teendőit ideiglenesen Borlán János kokadi lelkész látta el. Minthogy még 1924-ben sincs lelkészük, korábbi levelüket ismételve kérik Miklósy püspököt, küldjön papot Álmosdra.

 

1925-ben kinevezésre kerül Nádasy Béla debreceni hitoktató, akik 1939-ig volt a falu görög katolikus lelkésze. Mind lelki, mind gyakorlati téren munkáját nagy szorgalommal, hitbuzgósággal végzi. A háborúba elvitt kicsiny harang helyett 1926-ban a meglévő értékesítésével és a hívek adományaiból Seltenhofer Frigyes soproni harangöntővel egy nyolcvan és egy 41 kilogrammos harangot készíttetnek. Az egyiken Magyarország királynéja a kisded Jézussal, „Magyarország királynéja” felirattal, a másikon Szent Mihály és Gábor arkangyal „A templom védszentjei” felirattal.

 

1927-ben felépül a korszerű görög katolikus elemi, állami segéllyel. Ez az első szilárd alapzatú, téglából épített iskola Álmosdon. A két világháború között még inkább elszegényedő hívek élén nagy aktivitással, buzgó hittel is csak szerény eredmények születhettek. Sokat tett a keresztény közösség lelki életének ápolásáért. Nádasy újjászervezte a Rózsafüzér Társulatot. 1928-ban létrehozta az Oltáregyletet.

 

A református egyház életképességét, élni akarását számos adat bizonyítja. Egyik példaértékű megnyilvánulása ennek az országban elsőként, 1922-ben felavatott első világháborús emlékmű. Ifjú Miskolczy Jenő álmosdi földbirtokos, aki még a háború legelején bevonult katonai szolgálatra, 1916-ban mint huszár főhadnagy háromszáz koronát küldött Székelyhídi Béla helyi református lelkésznek, hogy az összegből a háború végén állíttasson márványtáblát a templom falán, belevésetve az álmosdi hősi halottak neveit.

 

A lelkész azonban merészebbet gondolt. 1917 októberében az egész vármegyét megmozgató, nagy sikerű műsoros délutánt szervez Álmosdon, melynek tetemes bevételéből és Miskolczy Jenő adományából már 1917-ben elkészül az emlékmű Nagyváradon, egy ismeretlen olasz hadifogoly szobrászmester műkő alkotása.

 

A Nagyváradon rekedt szobrot a határzárlatot követően nagy utánajárással, diplomáciai intézkedések révén sem sikerült Magyarországra szállítani. Ekkor Krausz Sándor álmosdi izraelita lakos Érmihályfalvára vitette, ahonnan a román vámhivatal engedélyezte Nyírábrányba szállítását, vámmentesen. A sors iróniája, hogy a magyar vámhivatal háromezer korona vámilletéket vetett ki az emlékműre; ezt azonban dr. Fráter Pálnak a képviselőházban elmondott interpellációjára törölték.

 

Az emlékmű – melyről a Függelékben még szólunk – a templomkertbe került, talapzatán fehér márványtáblán olvasható a 101 álmosdi áldozat neve.

 

A református templom háborúba elvitt nagyharangjának pótlása anyag hiányában és a pénz rohamos elértéktelenedése folytán sorozatosan meghiúsult. Végül 1924 decemberében egyezséget kötöttek a harangöntésre a Slezák céggel Budapesten. 1925. március 14-ére a várva várt harang megérkezett a nagyléta-vértesi vasútállomásra, ahonnan szekérrel hozták haza. A gyülekezet a falu végén várta, lelkészével az élen. Az iskolás gyermekek, tanítók, hívek sokasága a feldíszített harangot, zsoltárokat és dicséreteket énekelve kísérte a templom elé. Itt a „Tebenned bíztunk eleitől fogva” kezdetű, ősi református zsoltár, a 90. eléneklése után, az esperes áldó imáját, a lelkész igehirdetését majd a Himnusz hangjait követően az iskolás gyermekek és az ifjak húzták fel a toronyba a harangot. Az itt maradt társával együtt először az első világháborúban elesett 101 álmosdi hősi halott emlékére húzták meg negyedórára, majd egyenként öt percig a harang beszerzésre nagyobb összegeket adók emlékére és tiszteletére, végül a harangot öntető gyülekezet elismerő áldozatára: „A jó kedvű adakozót szereti és megáldja az Isten.”

 

Úgy tűnik, az egyházi célú adakozások ebben az időben újra gyakoribbá válnak. Ebben jó példával elöljár az eklézsia lelkipásztora, Székelyhídi Béla. 1925-ben önálló erőből felépítik a szoba-konyha-előszoba-kamrás harmadik tanítói lakást a Csengeri-telken. 1927-ben a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium segélyéből és kölcsönéből a zsindelyes fiúiskolát horganyzott lemezzel, a nádfedeles fiútanítói lakást cseréppel fedetik át, valamint az összes iskola épületet és tanítói lakást rendbe hozatják.

 

1928-ban hétezer-nyolcszáz pengős költséggel elvégeztetik a református templom külső-belső felújítását. Az ezt követő örömünnepen, augusztus 12-én részvett a csonka-bihar–érmelléki egyházmegye lelkészegyesülete is, mely Álmosdon tartotta évi közgyűlését. A templom és a torony javítási költségeit közadakozásból és az egyháztagok hét adóosztályba sorozása után harminctól négyszáz kilogramm csöves tengeriben kivetett rendkívüli adóból fedezték.

 

1930-ban a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium segélyéből, valamint a Hangya jelentős támogatásával elvégzik a lelkészlak teljes felújítását.

 

1933. október 29-én megalakul az álmosdi presbitérium kebelében a Bocskai-hajdú emlékmű előkészítő bizottsága Székelyhídi Béla református lelkész esperes elnökletével, hogy méltó emlékművet állítson a hajdú hősöknek, hiszen Bocskai diadalmas álmosdi csatája évszázadokon át jeltelen maradt. Tagjai: Dobsa Sándor gyógyszerész, Bihari József földbirtokos, Szabó Lajos tanító, Balogh Sándor, Horváth Imre presbiterek. A község Nagy Balázs községi főbírót, a járás dr. Miskolczy Hugó főszolgabírót küldte a bizottságba, míg a debreceni Bocskai-hajdú ezred képviseletében Zákányi Győző ezredes, Poroszlay István és Darabos Balázs százados.

 

A bizottság képviselői sorra járták Bihar, Hajdú, Szabolcs vármegye alispánjait, a hajdúvárosokat, népes gyűléseken ismertették az emlékműállítás fontosságát. Nem csak a keleti országrész mozdult meg, hanem – némi túlzással – szinte az egész ország. A tiszántúli, tiszáninneni, a dunántúli és Duna melléki református egyházkerület, a tiszántúli református egyházkerület gyülekezetei, a Hangya szövetkezet, az Országos Központi Hitelszövetkezet és tagszövetkezetei, a Bocskai-hajdú ezred tisztikara és legénysége, a hajdúvárosok (Hajdúböszörmény, Hajdúszoboszló, Hajdúdorog, Hajdúnánás, Hajdúhadház, Vámospércs), Bihar, Hajdú, Szabolcs vármegye adományaiból 1934 júliusára a felállítandó emlékmű költségét előteremtették. Álmosd képviselő-testülete 1934. április 16-án az avatóünnepség költségeire száz pengőt szavaz meg. A szoborkompozíció elkészítésével a bizottság Nagy Sándor János (1897–1952) debreceni szobrászművészt bízta meg.

 

Leleplezésére 1934. október 14-én nagyszabású ünnepséget szerveztek. Ehhez kapcsolódott a Balogh Sándor és felesége, Szilágyi Eszter adományából Bocskai hajdúinak emlékére öntetett harang avatása, melyet dr. Baltazár Dezső püspök szentelt fel október 13-án. A szentelést követő félórás harangzúgás az álmosdi csata hőseinek emlékére szólt. Másnap reggel a debreceni Bocskai-hajdú ezred zenekarának zenés ébresztője vezette be az ünnepélyt. Délelőtt kilenc órakor istentisztelet tartottak a református templomban, melyen dr. Baltazár Dezső püspök végezte a szolgálatot.

 

A falu szívében felállított emlékműnél az avatóbeszédet dr. Szilágyi Lajos Csonka Bihar vármegye főispánja mondta, az ünnepi beszédet Vitéz Zákányi Győző a Bocskai-hajdú ezred ezredese. Az országos tárogatóegyüttes hazafias dalokkal működött közre, Batáry Gábor az ezred hadnagya szavalattal.

 

Az emlékmű megkoszorúzását követően az ezred díszszázada, a járási leventék, a helyi tűzoltók és a nemzetvédelmi alakulatok csapatai léptek el a virágokkal borított emlékmű előtt.

 

Az Álmosd népe által addig egyszerre soha nem látott illusztris vendégek nagy tömege a szobor mellett felállított hatalmas tribünön foglalt helyet, köztük a kormány, a Honvédelmi Minisztérium, Bihar Hajdú, Szabolcs vármegye, a hat hajdúváros, a tiszántúli, tiszáninneni református és lutheránus egyházkerület, a Hangya, az Országos Központi Hitelszövetkezet küldöttei, a debreceni Bocskai-hajdú ezred tisztikara és legénysége, a csonka-bihar–érmelléki egyházmegye lelkészi kara, a járás községeinek megbízottai. A falu népének ünnepjő sokasága megtöltötte az óvodakertet és az utcatorkolatokat.

 

Az ünnepség méretét jelzi, hogy délben, a református egyház hívei által adott pazar bőségű ebéden a díszszázad katonáin kívül ötszáz vendég vett részt. Délután a templomban a Bocskai-hajdú ezred zenekara és az országos tárogatóegyüttes közreműködésével tartottak istentiszteletet. Este a Hajdúböszörményi Református Főgimnázium cserkészcsapatának és a tárogatóegyüttes műsorával, tábortűzzel zárult az emlékmű előtt a hatalmas ünnepély.

 

Közben a községházát immár évtizedek óta nem újíthatták fel fedezet hiányában. Az ablakok külső része annyira elavult, elrothadt, hogy az ujjnyi hézagokon befolyt a csapadék. A jegyzői iroda padlózata gombásodott, volt, ahol az ócska padlót téglával pótolták ki. Ezért 1938-ban már elodázhatatlanná vált hét új külső ablak elkészíttetése és lefestése, a jegyzői iroda újra padlózása. 335 pengőt irányoztak elő a költségvetésből a községháza 225 lapméternyi tetőzetének lefedésére békéscsabai cseréppel. A szemlélet takarékos: a jegyzői szobából kikerült rossz deszkák még valamelyest használható részéből padlózzák le a csendőrszobát, merthogy az földes.

 

A település közigazgatási elöljáróságának igen szerény anyagi lehetőségeiről tanúskodik, hogy a faluban még 1943-ban is egyetlenegy, egészséges vizet adó fúrott kút volt, 1905-ben készült, s gyakran rossz. A lakosság nagy része az ásott kutak vizét használta, sok volt a hastífuszos megbetegedés.

 

A két világháború között a politikai hatalom jóvoltából Álmosd periferikus helyzetén változató nagyobb beruházásként egyedül az Álmosd– Bagamér–Vámospércs törvényhatósági út kikövezését említhetjük. Hosszas kérvényezgetés után erre 1939-ben került sor. A község egy másik irányba is próbált nyitni zártságán, ezért 1923-ban az Álmosd–Nagyléta törvényhatósági útba betorkolló másfél kilométer hosszú utat kikövezte. Ez azonban a szerény költségvetéssel gazdálkodó falu számára csak úgy volt járható, ha az évenként szükséges pótkaviccsal megszórták.

 

A település számára új remény csillant a második bécsi döntést követő határrevízió után. 1944-ben tervbe vette a kormány a Debrecen–Zilah közötti 330. számú közút kiépítését, mely a község épített területétől négy kilométerre érintette volna a község határát. Ebből sem lett semmi. Máig nem sikerült érvényesen változtatni a település rendkívül kedvezőtlen vasútföldrajzi helyzetén sem.

 

Az egészségtelen birtokstruktúrájából adó problémák a két világháború között még inkább felerősödtek. Nagyatádi Szabó István elakadt földreformja nem hozott megoldást Álmosd égető földgondjaira. A határ legkülső szélén kaptak nem a jogosultak, hanem a kiváltságosak, nyolcszáz–ezernyolcszáz négyszögölnyi szántóföldet. Vitézi telket pedig mindössze hárman.

 

1928–30-ban az egyik birtokos Massza-béli földjéből száz katasztrális holdat a bagaméri határszélen eladásra kínált fel, de a vevők csaknem kivétel nélkül a fizetőképes szomszédos Bagamér lakói lettek. Tovább csökkent a mezőgazdasági munkaalkalom a helyiek számára, tovább fokozódott földéhségük. Gyatrák voltak a munkabérek is, amint az egyik görög katolikus atyánkfia, Gombos Simon megfogalmazta társai nevében, 1932-ben, az egyháznak fizetendő úgynevezett párbér enyhítését kérve: „Pár év óta a zselléremberek sorsa nagyon rosszabbodott, mert a földbirtokosok és gazdák a régi harmados kapálni valót negyedén és ötödén adják, az aratásnál pedig a 10. kereszt helyett a tizenegy- és tizenkettediket adják és még azon kívül sok ingyen munkát követelnek a munkásemberektől. De még így is nagyon sok munkás aratás és kapálás nélkül marad évről évre, csak az ínségmunkákból és ínségakciókból tengetik nyomorúságos életüket.”

 

A munkalehetőségek nagymérvű hiánya, a szegények megélhetési lehetőségeinek rosszabbodása miatt összehívott rendkívüli képviselő-testületi ülésen a falu református lelkipásztora, Székelyhídi Béla is rámutatott a problémákra 1932 májusában: „A Horváth-tagon még tavaly voltak aratómunkások, de most feles bérletbe vette Zavaczky György balmazújvárosi bérlő, s kijelentette, hogy családtagjaival és cselédeivel megművelteti, így az álmosdiak aratás és tengeri részes művelés nélkül maradtak. A falu lakói sorozatosan maradnak munka és kereset nélkül.” Egyre erősebb az a tendencia, amely már a XIX. század végén is jelentkezett: a földbirtokosok termőföldjeit bérletbe vevő árendatorok – ekkoriban már inkább haszonbérlőknek nevezik őket – területüket megfelelő gazdasági felszerelés hiányában továbbadták megmunkálásra helyi parasztembereknek. A lovas emberek, vagyis a lovas igaerővel bírók is a korábbi feles művelés helyett – ami azt jelentette, hogy a betakarítás után a föld hasznának a fele volt az övék – vállalják a munkát harmados művelésre (a betakarított termés harmadáért). Így itt is kimaradtak a lóval nem bíró földművesek.

 

A falu házhelyínségét némileg enyhítette a település fekete földi szélén eladott telkek sora. Ide épült fel Álmosd Doberdónak nevezett, szegények lakta része. Jellemző, hogy a község vezetése hiába próbálja megoldani a lakásínséget az Országos Nép- és Családvédelmi Alap (ONCSA) segítségével felépítendő házak révén, az ehhez szükséges házhelyeket nem tudják biztosítani 1941-ben. Hovatovább már annyi föld sem jut, ahová eltemessék a halottakat: 1913 óta nem sikerült sem az egyháznak, sem a politikai község vezetőinek egyezségre jutnia egyetlen földbirtokossal sem, hogy a betelt temetők helyett újabbat tudjanak nyitni.

 

A megélhetés bizonytalanságát, a rossz anyagi körülményeket tükrözi, hogy az adóhátralékosok lajstromában, 1930-ban 219 olyan családfő nevét találjuk, akik még az 1928. és 1929. évi adójukat sem fizették be, és számosan vannak olyanok is, akiknek adóhátraléka a húszas évek közepétől halmozódott fel (73 fő). Így aztán ebben az időben gyakori vendég az álmosdi portákon az adóvégrehajtó. A szomszédos Kokad, Bagamér községbeliek földkivásárlásaira utal, hogy az álmosdi adónyilvántartásban 62 kokadi lakhellyel rendelkező adóhátralékos neve is szerepel 1929-ben, akik az álmosdi határban vásárolt földjeik után nem fizették meg az adót.

 

A szegényparasztság kiútkeresése, küzdelme a földért, helyzete javításáért visszatükröződött a Magyar Szociáldemokrata Párt vidéki szervezeteinek gyors kiépülésében és tevékenységében is. Az 1930. december 1-jei debreceni kerületi értekezlet után a debreceni MSZDP-csoport vezetősége igen intenzív szervezőmunkát fejtett ki. Eredményeképpen, mint az a Bihar megyei főispán belügyminiszterhez küldött jelentéseiből megállapítható, 1932 tavaszára a megye legtöbb helységében, Álmosdon is, létrehozták a szociáldemokrata szervezeteket. A görög katolikus lelkész már egy 1927. februári iskolaszéki ülésen felhívta hívei figyelmét a „szociáldemokrácia vallás- és hazaellenes törekvéseire”, miután tudomására jutott, hogy falunkban is megindult a szociáldemokrata szervezkedés, és a görög katolikus egyház tagjai közül is sokan már beléptek a szervezetbe. Márpedig „azok a kath. keresztények, kik hozzájuk belépnek, kiközösítés alá esnek, s ezért az egyháznál semmiféle hivatalt, így iskolaszéki tagságot sem viselhetnek” – intette híveit a pap. Arra kérte a jelenlevőket, hogy a már belépetteket és belépni akarókat igyekezzenek jobb belátásra bírni, hogy „hagyják ott ezt az egyház- és hazaellenes szövetkezést”.

 

Trianont követően a lakosság lélekszáma nem csökkent Álmosdon, ellenkezőleg, némi növekedést mutat. A tényleges szaporodás hátterében azonban magas elvándorlási arány húzódik meg, annak ellenére, hogy ebben az időben számosan kérték a község kötelékébe való felvételüket. Ugyanakkor ezt a negatív különbözetet ellensúlyozta a halálozások csökkenésének köszönhető kedvező arányú természetes szaporodás.

 

 

A település lakosságának vallási tagozódásában továbbra is a reformátusok túlnyomó többsége a meghatározó, s szembetűnő a római katolikusok és az „egyéb vallás” kategóriájába sorolt baptisták fokozódó térnyerése. A zsidóság abszolút száma és aránya a település helyzetéből adódó beszűkült gazdasági lehetőségek következtében tovább csökken.

 

 

1940-ben, a második bécsi döntést követően Észak-Erdély visszacsatolásával rövid időre Bihar vármegye újra egyesült. A Trianon előtti vármegyéből 6559 négyzetkilométer terület került vissza Magyarországhoz, 4050 négyzetkilométer Romániáé maradt. A megyei adminisztráció néhány háborús év időtartamára újra Nagyváradra költözött. A Felvidék megszállásával egy időben, 1939 márciusában Álmosdra határvadászőrs került, a katonák – egy esztendeig – a Chernel-féle kisdedóvó intézetet foglalták le. A falu vezetői szorgalmazták, hogy az üresen álló Fráter- vagy a Fényes-kúriában helyezzék el őket.

 

A háborús propaganda, a készülő újabb határrevízió jegyében a főszolgabíró értesítette az álmosdi elöljáróságot, hogy 1940. június 12-én a faluban a felvidéki országrészek visszaszerzésének Észak felé című történelmi filmjét vetítik a vándormozgó előadásában, amely sorra járta a falvakat, és mindenütt egy-egy alkalommal gondosan előkészített műsort tartottak. Előírták, hogy az előadásokon jelenjenek meg a leventék a leventeoktató vezetésével meg az iskolás gyermekek szüleik kíséretében. Hamarosan nagy örömmámorban üdvözölték az Erdély visszafoglalására induló magyar katonákat az álmosdiak is a felszabadult határ túloldalán, az érselindi vasútállomáson. Felszedték a határjelző karókat, eltávolították a sorompókat.

 

A visszakerült területek feletti öröm érzésébe azonban üröm vegyült a háborús események, a katonai mozgósítások, a gazdasági megszorítások folytán. A boltokba egyes árucikkekből mind kevesebb került. 1940-ben például az előző évi petróleumfogyasztásnak csak a nyolcvan százalékát igényelhették.

 

Egyre több rendelkezés sújtotta a zsidókat. Bizonyos cikkek kereskedési jogát elvették tőlük. Ide tartozott a cukor és a világításra szolgáló petróleum is. Egy 1940. október 10-én kelt alispáni véghatározat közölte, hogy Bihar megyében kik árulhatják az utóbbit. Álmosdon ezt a jogot a Hangya szövetkezet, Csiha Sándorné és Bacsa Ferenc kapta meg. A falu négy zsidó kereskedője közül egy sem.

 

Már a finomabb háziszőttesek készítéséhez használatos pamutfonálhoz is csak kiutalás révén lehet hozzájutni. Egy 1940. december 10-i összeírásban 133 család 182 csomag pamut láncfonal jogos igényét igazolja a jegyző.

 

A fokozódó szegénység, a megélhetési nehézségek enyhítésére megindulnak a különböző akciók. 1940–1941-ben Bihar vármegye jóléti szövetkezete Álmosdnak hat hasas kecskét juttatott, ezek után két év elteltével egy-egy anyakecskét és tíz pengő készpénzt kellett a szövetkezet pénztárába fizetni. Majd egyre sűrűbben érkeznek a behívóparancsok, háborúba szólítva falu férfi lakóit. Helyüket a nőknek, gyerekeknek, idősebb férfiaknak kellett átvenniük, akárcsak az első világégés idején.

 

1944. április 21-én Mészáros József helyi jegyző jelentése szerint, felsőbb rendelkezésre, Álmosdon is zár alá veszik a zsidó kereskedők üzleteihez tartozó árukészleteket, üzleti berendezéseket. A lezárt ajtókat biztonsági pecséttel látják el. A hajdan oly virágzó, jelentős izraelita népességgel rendelkező faluban 1944 májusában Brieger József szatócs, Fülöp József szatócs, Kauffmann Kornélia vegyeskereskedése, Lindenfeld Áron temetkezési vállalata szerepel ebben a kimutatásban. Majd megkezdődik a zsidók deportálása is.

 

Fekete Albert, a ma is Álmosdon élő egykori földbirtokos díszmagyarban az 1930-as években

(Eszkároson született 1912. január 3-án, édesanyja Bay Katalin, édesapja Fekete Miklós,

anyja halálát követően anyai nagyszülei nevelték Álmosdon)

 

Dandé Sándor és Farkas Julianna esküvői képe 1924-ből.

Mindketten szegények lévén, ünneplő ruhájukban esküdtek

 

 

A református paplak kertjében, 1920-as évek. (Ülnek: Gál Margit és Katona Mária, református tanítónők;

állnak: Győri Zsigmond, Székelyhidi Béla lelkész és első felsége, Somogyi Jolán, a cselédlány ismeretlen)

 

Fotográfia 1927-ből. Falujába, Besenyődre küldte az Álmosdra került tanítónő, Katona Mária (világos ruhában),

beszámolandó az ugyancsak a képen látható házaspárral (Székelyhidi Béla református lelkész és felesége)

tett pesti kirándulásáról

 

Fekete Albert első gépkocsija az 1930-as években.

(Takarékos nagyapja, a falu legnagyobb földbirtokosa azzal a megjegyzéssel fogadta:

„Aki kocsin kezdi, talicskán végzi”)

 

Lakodalmi menet a Nagygát úton az 1930–40-es évek fordulóján

 

Jókedvű vendégek Jendrek Károly cipészmester és Speth Ilona esküvőjén a Selindi (ma: Kossuth) utcán,

1937. szeptember 28-án

 

Csoportkép az első világháborús emlékmű előtt a templomkertben, az 1940-s években

(köztük Mészáros Józsefné jegyző felesége, Székelyhidi Béla lelkész és felesége)

 

Őrt álló hajdúk a Névtelen hajdú emlékműve előtt (1934. október 14.)

 

A Névtelen hajdú emlékműve előtt, 1934 októbere (ismeretlenek, Szabó Lajosné, Szabó Lajos tanító, 

Katona Mária tanítónő, Nagy Sándor János, a szobor alkotója,

Székelyhídi Béláné született Somogyi Jolán, Szilágyi Lajos)

 

A Bocskai-emlékműbizottság tagjai 1934-ben. (Balról: Nádasy Béla görög katolikus lelkész,

Kálmánczhelyi András másodbíró, Bányai Lajos nyugalmazott tisztviselő, Bihary József földbirtokos,

Tóth Sándor képviselő-testületi tag, Balogh Sándor kisbirtokos, Nagy Balázs községi főbíró,

Balkó Lajos földbirtokos, Szabó Lajos református kántortanító, Dobsa Sándor gyógyszerész, nagybérlő,

Székelyhídi Béla református lelkész, esperes)

 

Zahari József 1939. december 4-én tett sikeres gépjárművezetői vizsgájáról szóló igazolványa.

(A faluban Fekete Albert földbirtokosnak és Hollóssy Andor körorvosnak volt ezt megelőzően jogosítványa)

 

Csoportkép a Sziget (ma: Táncsics) utca egyik portáján, 1940 táján.

A kép bal oldalán álló fiatal lány Juhász Piroska, 1942-től Zahari Józsefné

 

Jókedvű poharazgatás 1940 táján

 

Pénzügyőrök és civilek a selindi határállomáson, 1940. szeptember 6-án, Észak-Erdély visszafoglalásakor

 

A selindi határállomás román jelzőoszlopának kidöntése 1940. szeptember 6-án,

Észak-Erdély visszafoglalásakor

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Álmosd jogállása a dualizmus első éveiben módosult: az 1871. évi községi törvény nyomán nagyközség lett. 1873-ban készítették el a szabályrendeletét. Mivel a lakosság lélekszáma kétezerhúsz fő, ennek megfelelően a helyi képviselő-testület a tíz legtöbb adót fizető úgynevezett virilisből, tíz választott rendes tagból és két póttagból állott. A település elöljáróságát a községi bíró, a másodbíró vagy helyettes bíró, hat esküdt, a jegyző, pénztárnok és a közgyám képezte, akik hivatalból szintén tagjai voltak a testületnek. Évente kétszer rendes közgyűlést tartottak, ősszel és tavasszal, egy hónappal a megyei törvényhatósági gyűlést megelőzően, s ha a szükség úgy kívánta, rendkívüli gyűlést is összehívhattak. A közgyűlés fontos feladata volt a szabályrendeletek alkotása – amelyek azonban csak a megyei bizottmány jóváhagyásával léphettek életbe –, a helyi költségvetés elfogadása, a község anyagi ügyeinek intézése, a helyi közmunka meghatározása és felhasználása, az elöljárók, a szolgaszemélyzet létszámának és javadalmazásának megállapítása, a pótadók kivetése, a letelepedés iránti kérelmek elbírálása.

 

A nagyközség igazgatásának, irányításának szinte minden ágáért, területéért végső fokon a bíró felelt. Az 1873-as álmosdi községi szabályrendelet 34 pontban foglalta össze feladatkörét, a felsorolásban többek között szerepelnek: végrehajtja, végrehajtatja az állami törvényeket, törvényhatósági rendeleteket, beszedeti az állami adókat, felügyel a község vagyonára, gondoskodik a községnek saját belügyeiben hozott határozatainak és szabályrendeleteinek betartásáról, a helybeli utak, utcák, a határbeli utak, hidak, vízvezető árkok, ivó és itató kutak jó karbantartásáráról, a köztisztaság fenntartásáról, a járásban működő tisztiorvos rendeleteit teljesíti, a szülőket gyermekeik védőhimlő beoltására büntetés terhe mellett kötelezi, felügyeli, hogy a beteg jószágok tavasszal megvizsgálás előtt a legelőre ki ne hajtassanak, a mezőőrök segítségével a község határában esett kártételeket ügyében intézkedik, bírságot szab ki, a konok ellenszegülőket az illetékes bíróságnak bejelenti, felügyeli és felügyelteti a mészárszéket, korcsmákat, intézkedik a tilos italmérések ügyében, felügyel a jó mértékre. Hatáskörébe tartozott a tűzvész elleni óvintézkedések megtétele, a hadkötelesek sorozóbizottság elé állítása, az egyházi elöljáróság felhívására a tanítók és lelkészek járandóságának, valamint a gyermekeiket iskoláztatni vonakodó szülőktől a bírságnak a szigorú behajtatása. A bíró volt az őre a község pecsétjének is.

 

A községi szolgaszemélyzet tagja volt a két kisbíró, gátbíró, mezőcsősz, bába. A két kisbíró, a bíró és általában az elöljáróság szolgálatában állt. Feladatuk volt a községházára berendelt felek megidézése, hirdetések, új rendelkezések közzététele kidoboltatással, előfogat kiállításáról való gondoskodás, a hivatali helyiségek tisztán tartása, fűtése s számtalan egyéb apró parancs gyors és lelkiismeretes teljesítése. Mint hatósági szolgáktól tőlük különösen elvárták, hogy józan és feddhetetlen életmódot tanúsítsanak.

 

A gátbíró a községi közmunka természetbeni teljesítése feletti felügyeletet látta el. (Mivel a falu lakóit abban az időben az utak, töltések, árkok karbantartására rendelték ki leggyakrabban, innen ered az erre felügyelő személy elnevezése is.)

 

A mezőcsősz a határbeli vetésekre, rétekre legelőre felügyelt. A tolvajokat, külön legeltetőket bíró elé kísérte, a határban talált bitang marhákat (tilosban legelő, gazdátlannak tűnő, elkóborolt jószágot) behajtotta a faluba.

 

A községi szabályrendelet előírta, hogy a bába köteles a szülés körüli mindenféle teendők ellátására, s ezt bármely család felszólítására minden időben híven, lelkiismeretesen és azonnal köteles teljesíteni. Úgy tűnik, ebben az időben Álmosdon még képesítés nélküli „parasztbába” vagy rövid, négy–hat hetes tanfolyamot végzett „cédulás bába” szolgálhatott, erre utal a szabályrendelet azon megfogalmazása, mely szerint „okleveles bába megnyerése és alkalmazása hozatik javaslatba”.

 

Az elöljáróság és a szolgaszemélyzet fizetését a közgyűlés határozta meg. Nagyobb összeget az elöljáróság tagjai közül csupán a jegyző kapott, aki szolgálata révén, idegenként került a településre. A falu lakói közül választott bíró, másodbíró, közgyám, adószedő vagy pénztárnok, esküdtek mezőgazdasági termeléssel esetleg iparral, kereskedelemmel foglalkoztak, megbízatásukat fizetség nélkül vagy jelképes tiszteletdíjért végezték. A szolgaszemélyzet közül a mezőcsősz a fizetségét terményben kapta. A bába fizetségét a szolgálatait igénybevevők biztosították (minden szülésnél való közreműködésért egy forintot és egy kenyeret kapott).

 

A hetvenes évek elején a lakosságtól beszedett állami adóhoz képest (föld- vagy telekadó, házbéradó, házosztályadó, személyi adó, jövedelemadó) a településnek a községvagyonáról készült kimutatás szerint mindössze a jegyzői lak a hozzá tartozó hatszáz négyszögöles kerttel, a községháza, valamint a jegyző illetményének részét képező kilencholdnyi legelő alkotta a tulajdonát, ehhez járult a „kántor korcsmáltatásból”, vagyis az italmérés negyedéves jogából (a kántor a latin quattuor = negyedik szó magyarosodott alakja) származó bevétele. Jelentősebb forrást képezett a községi pótadó, amely helyi felhasználásra szolgált. A kiadások főtételét a községi alkalmazottak fizetése képezte. Közművelődési, közoktatási, közjótékonysági célokra egy fillért sem fordítottak.

 

A közoktatás ellátásáról, az iskolaépületekről, az iskolai felszerelésekről, a tanítók fizetéséről, akárcsak az ország településeinek nagy részén, Álmosdon is az egyházak gondoskodtak.

 

1892-ben elkészítették Álmosd „tűzrendőri”, vagyis tűzrendészeti szabályzatát, melyben lefektették a veszély elhárítására szolgáló intézkedéseket, a tűzjelzés, tűzoltás módját, s meghatározták a község tűzvédelmére szolgáló oltószerek minimumát is: egy szívó-nyomó szerkezetű fecskendő, egy vízszállító kocsi, egy létra, három tűzhorog, két vaslapát, két vasvilla, öt horog, két bontófejsze, két petróleumfáklya, tizenhat méter nyomótömlő, egy régi rendszerű fecskendő. Minden háztulajdonos köteles volt az azonnali tűzoltásra készenlétben tartani egy legalább ötvenliteres, vízzel teli edényt. Ezenkívül egy két-három hektoliter űrtartalmú, házszámmal ellátott, könnyen hozzáférhető helyen tartott, vízzel telt hordót, melyet az utcában kiütött tűzvész esetén a szekérút szélére kellett gördíteni, hogy a gyűjtőkocsi a tűzvész helyszínére tudja szállítani.

 

A szabályrendelet elkészítésekor már működött az Álmosdi Önkéntes Tűzoltóegylet, mely 1890. május 1-jén alakult (gondosan kimunkált alapszabályát a belügyminiszter jóváhagyta). Főparancsnoka Balkó József, a jegyzői feladatokat ellátó segédtisztje Schleinig Gábor tanító.

 

Az 1873-ban elfogadott községi szabályrendelet szerint „éjjeliőr ez idáig alkalmazásban nem volt, szükség esetén a régi bevett szokás szerint – ház sorjában lesz foganatosítandó”– ez azonban nem működhetett eredményesen, mert 1898-ben községi „éjjeli őrködési” szabályrendeletet fogadtak el, mely szerint a település belterületén négy felesketett, hatósági személy teljesített szolgálatot.

 

Április 1-je és október 1-je között este kilenctől reggel négy óráig, az azt követő hónapokban pedig este nyolctól reggeli öt óráig két járőr párban, folyamatosan a község belterületén tartozott fel és alá járkálni, az éjjeli csend és nyugalom biztosítására felügyelni, „minden neszre éber figyelemmel lenni, gyanús külsejű egyéneket vagy járműveket megállítani és igazoltatni”, tűzvész vagy bármely közveszély esetén a lakosságot a körülményekhez képest legalkalmasabb módon felébreszteni. Az éjjeliőröket a község jelzősíppal látta el, hogy a községi elöljáróság tagjai, a községi főbíró beosztása szerint minden éjjel változó időben ellenőrizni tudják, ébren vannak-e, s a falu mely részén járőröznek. A nappali szolgálatot teljesítők közül az egyik felváltva a kisbírói teendőket is ellátta. Fizetésüket ötven forintban állapították meg, ezt a községi pótadóból fedezték.

 

Az 1900-as évek fordulóját követően, úgy tűnik, a helység közigazgatása egyre több feladatot vállal magára. Az 1907. évi pótszabályrendelet megalkotására is azért volt szükség, hogy a község kötelékébe került új alkalmazottak illetményét meghatározzák. A faluban körorvos működik, akinek feladatai között szerepel a falu lakóinak gyógyítása mellett a megelőző feladatok végzése, a kisdedóvodára, a népiskolákra való egészségügyi felügyelet, a fertőző betegségek elleni rendszabályok betartásának ellenőrzése, a községben működő bábák tevékenységének felügyelete.

 

Az elöljáróság gondoskodott a fertőtlenítőőri feladatkör ellátásáról is. A halottak megvizsgálására képzett halottkémet állítanak szolgálatba. Ezt a feladatot egy ideig Szakál János gazdálkodó látta el.

 

Az érsemlyéni születésű Dobsa Sándor 1907-től gyógyszertárat alapít a községben. Alkalmazásra kerül községi végrehajtó is, ez, közvetve, a település lakóinak egyre fokozódó elszegényedését, a sokasodó anyagi problémákat jelzi.

 

1912-ben szabályrendeletet alkotnak a községi köztemető rendtartásáról, 1914-ben a közvágóhídról és húsvizsgálatról. A sokasodó adminisztrációs feladatok ellátására jegyzői írnokot, a tűzoltás hatékonyabbá tételére két fizetéses tűzoltót alkalmaznak. Az első világháború idejére már viszonylag olajozottan működő, kiterjedt feladatkört ellátó apparátus áll fel a falu életének szervezésére, a felmerülő kérdések megoldására.

 

A legnagyobb probléma, a falu felettébb egészségtelen birtokstruktúrájának megváltoztatására azonban nem születhetett megoldás. Bár itt igazán nagy birtokok nem halmozódtak fel egy-egy tulajdonos kezén, mégis 1895-ben a kilenc, száz katasztrális holdon felüli birtok területének részesesedése a falu határából magas: 62,4 százalék. A tizedik száz holdon felüli „nagybirtokos” az Álmosdi Földvásárló Közönség, 845 katasztrális holddal.

 

E szerencsétlen földvásárlás során a gróf Zay-féle birtok homoki földjét – egyetemes felelősség mellett – a falu népe vette meg. Mivel azonban a vételár törlesztési részleteit sokan nem tudták fizetni, majd a földet ott is hagyták, per per után zúdult a lakosságra. Mindenüket lefoglalták és elárverezték. A hosszas nyomorúság után végre a földügy úgy nyert elintézést, hogy a szegény, fizetésképtelen lakosság földjét a jobb anyagi erővel rendelkezők vették át, egyetemes felelősség nélkül. Álmosd korcsmárosa, Izsák Náthán sok utánjárását Bach Fülöp bécsi bankjánál, a Zay-birtok parcellázójánál, végül siker koronázta. A Nagyváradi Takarékpénztár igazgatója, Hoványi János, a bécsi bankház követelését kiegyenlítette, és elviselhető törlesztési részletekkel biztosította a homoki földek birtokbavételét, a vételárak kifizetését. A területen főként szőlőt telepítettek, s az álmosdiak rovására nagyon sok bagaméri és kokadi lakos is vásárolt ezekből a földekből.

 

Az 1895-ös mezőgazdasági statisztika 288 gazdaságot tüntet fel Álmosdon. Ez azonban azért mutat torz képet, mert a köztük szép számmal szereplő pár száz négyszögöles szőlősgazdák vagy a nagy igyekezet árán egy-két holdnyi „földet ragasztó” törpebirtokosok számára e csekély föld nem jelent megélhetési lehetőséget a korabeli gazdálkodási viszonyok között, megfelelő kiegészítő kereset nélkül.

 

Komoly problémát jelent az egyre inkább terjedő tendencia, hogy a nagyobb birtokokat nem kishaszonbérlet formájában adják ki az eredeti tulajdonosok, hanem a haszonbérletet elnyerők adják tovább a fölterületeket a falu lakóinak művelésre, ami jóval kevesebb jövedelmet biztosít a bérleti lánc végén álló parasztoknak. 1895-ben a gazdaságok területéből megközelítőleg egyharmada haszonbéres.

 

Nem kedveztek a falu szegény mezőgazdasági munkavállalóinak a földbirtokok élén cserélődő tulajdonosok sem. 1895-ben a száz katasztrális holdon felüli birtoktestek (rész)tulajdonosai között Álmosd régi törzsökös, jelentős földtulajdonnal bíró családjainak képviselői közül már csak néhányuk nevével találkozunk. (Bay Sándor, Fráter Zoltán és dr. Fráter Imre, Balku Lajos, Balkó József, Fényes Berta és Endre, Horváth Antal, Ivánka Gizella). A falu korabeli viszonyait feltáró református lelkész, Székelyhídi Béla kéziratos munkája szerint a település határának jelentős részét kitevő Zay-féle grófi birtok fekete földi részét egy bécsi pénzcsoport, Bach Fülöp bankja vásárolta fel az 1900-as évek elején. A hatszázhatvan holdnyi elsőrangú fekete földet egy tömbben Fisch Lajos debreceni bankdirektornak adta el. (Fisch Lajos fia építtette azt a kúriát, amelyet később Nagy Lajos álmosdi főszolgabírónak adott el. A második világháborút követően az általános iskola céljait szolgálta.)

 

Az első világháborút megelőző időkben még két, aránylag nagyobb tagbirtok is gazdát cserélt Álmosd határában: a háromszáz holdat meghaladó Szlávy-tag (Szlávy Józsefnek, a kiegyezés utáni miniszterelnöknek és családjának a birtokában volt) és a mintegy kétszázötven holdnyi Puszta. Azonban tőke hiányában ez sem jelentett orvoslást a falu földínségének megoldására. A Szlávy-tagot egy aradi földvásárló vette meg, amit jó pár év múlva csaknem teljes egészében nagylétai jobb módú gazdáknak adott el, a Puszta földjeit pedig pár hold kivételével kokadi lakosok vásárolták meg.

 

A falu lakosságának jelentős része napszámosmunkával, részes aratással kereste kenyerét. Az első világháborút megelőző időszakban már általános volt a tizennegyedén való aratás, vagyis minden learatott és megkötött keresztből csak ennyi jutott e kemény munka fizetsége gyanánt a feladatra vállalkozóknak. Míg korábban általános volt a harmados kapálás, most fizetség gyanánt csak negyede jutott a gazda által elvetett kapásnövényből, főként kukoricából, a részeseknek. Különösen nagy veszteséget jelentett számukra az érmelléki szőlők kipusztulása filoxéra következtében a XIX. század végén, mivel sok álmosdinak volt az érmelléki hegyeken szőlője, s még többjük számára biztosított pénzkeresetet az ott végzett napszámosmunka.

 

Az 1890–1900-as évek földmíves munkásmozgalmának hullámverései Álmosdot is elérték. A Mezőfi Vilmos-féle szociális agitáció azonban számottevő eredményt nem hozott.

 

A kivándorlás mértékét nem ismerjük, de különböző forrásokban felbukkan néhány helybeli neve. Így például Varga Rózáé, akit 1903-ban még a Chernel-féle intézet kisdedóvójaként vett számba Sipos Orbán statisztikája, 1907-ben pedig már Amerikából küld egy piros bársony terítőt az álmosdi református templom úrasztalára. Nem tudjuk, hogy hallotta-e valaha Kovács Bálint az 1925-ben felszentelt álmosdi harang hangját, melyre 1922-ben ő is küldött harminc dollárt Amerikából. A Szána családról tudjuk, hogy visszatért, mert Amerikában született István fiuk az 1926– 1927-es tanévben az álmosdi görög katolikus ismétlő iskola tanulója volt.

 

A település lakossága 1870-ben még kétezerhúsz fő. Az ezt követő évtizedben 237 fővel csökkent, ennek oka a természetes szaporodás negatív értéke (–21 fő), mely a születések számánál nagyobb mérvű halálozásból adódik; a vándorlási különbözet ugyancsak negatív érték (–216 fő), mely a betelepülők számánál lényegesen nagyobb elvándorlást mutat.

 

1870-ből még nem ismerjük a felekezeti megoszlást, de a következő évtizedek statisztikai adatai azt mutatják, hogy Álmosd vallási megoszlása alapvetően nem változott a dualizmus éveiben, bár némi elmozdulás tapasztalható az egyes felekezetek között. Változatlanul a reformátusság alkotja a döntő többséget, igaz, a századfordulót követően kissé csökken az aránya, akárcsak a zsidóságé. Növekszik viszont a görög katolikusok száma és aránya, s megjelennek a baptisták is, számottevő erőt képviselve.

 

A zsidóság lélekszámának és arányának csökkenésében szerepet játszott az Álmosdon állomásozó huszárság távozása. Élelmezése, ellátása az álmosdi zsidóknak jó jövedelmet biztosított. Egy 1940-ben kelt igazoló irat szerint 1888. szeptember hótól 1894 augusztusáig Löblovics Géza és neje, Rosenfeld Lenke is – álmosdi lakosok – „az akkor Álmosd községben állomásozó huszárszázadnak az élelmezésével és ellátásával foglalkoztak”.

 

A katonaság a feltételezések szerint azért távozott a faluból, mert a legközelebbi vasútállomásig, Érselindig vezető út kikövezését nem tudta vállalni a település vezetése.

 

A faluban a huszárlaktanya mellett tiszti kaszinó is működött. A laktanya épületeinek egy részét a második világháborút követően bontották le. A Don Miguel-ezred huszárjainak álmosdi tartózkodásáról a házassági anyakönyvek is vallanak a XIX. század második felében kelt házasságkötések kapcsán.

 

 

Az 1910-es népszámlálás adatai tanúskodnak Álmosd foglalkozási viszonyairól, a település agrárjellegéről. A 2136 fős lakosságából 933 fő (603 férfi, 133 nő) kereső, az eltartottak száma 1203. A mezőgazdasággal és kertészettel foglalkozók száma a kereső népességen belül 736 fő, akikhez kilencszáznegyven eltartott személy tartozik. Iparral 78 fő foglalkozik 145 fő eltartásáról gondoskodva. Jelentősnek mondható a kereskedelemmel foglalkozók száma (28 fő, 42 eltartottal), valamint a faluban élő földbirtokosok, értelmiségiek szolgálatában álló, házicselédeké is (harmincan vannak, öt eltartottal). Az egyéb és ismeretlen foglalkozásúak száma 21 fő, 23 eltartottal. A közlekedés hét embernek ad kenyeret, további tíz eltartásáról gondoskodva. A kisebb létszámú foglalkozások közül megemlítjük még a kétfőnyi véderőt, akik a községben létesített csendőrőrsöt képviselik; nem lévén házasemberek, eltartottakat nem sorolt melléjük a statisztika.

 

A megvallatott statisztikai adatok beszédesen szólnak Álmosd korabeli egészségügyi viszonyairól is. 1901–1915 között a településen 112-en haltak meg gümőkórban. Ez azt jelenti, hogy a Magyarországon népbetegségnek számító tüdőbaj (ezer lélek közül átlag három és fél halálát okozva), településünkön különösen gyakran szedte áldozatait. Az említett időszakban elhunyt 796 helybeli közül majdnem minden hetedik halálának okaként ez szerepelt.

 

A dualizmus időszakában jelentkező gazdasági nehézségek, társadalmi feszültsége ellenére is érzékelhető gyarapodás a faluban, a meghatározó erősségű református egyházhoz köthetően. Más fejezetekben már szóltunk róla, hogy 1868-ban nagy lelkű adomány révén felhangzik az orgonaszó az álmosdi templomban is, 1882-ben befejeződik a templom és torony nagyjavítása. 1886-ban nem odázható tovább a falu központjában álló lelkészlak tetejének náddal való átfedése, 1894-ben a lelkészlak és a templom erődítmény kerítésének a kijavítása. A régi iskolaépületek reparálásáról, és az elodázhatatlan újak megépítéséről az iskolatörténeti fejezetben már említés történt. 1906-ban a falu a református templom tornyára szerelt órával gyarapszik.

 

A holtakat elsirató, az élőket hívogató harangnak, a messzire hangzó harangszónak a települések mindennapi életében fontos időjelző, hírt adó-hírvivő szerepe volt. Ezért is volt jelentős esemény, hogy 1900-ban két új harangot is kapott a református torony. Annál is inkább szükség volt rájuk, hiszen 1884-ben, egy tűzeset alkalmával, a lakosság riasztására félrevert nagyharang megrepedt. S hiába fordíttatták meg a harangot 1899-ben egy helybeli gépésszel, úgy gondolván, így élvezhetőbb lesz a hangja; csúfolták is eleget miatta az álmosdi atyafiakat a környező falvak lakói.

 

A költségek fedezésére időről időre kivetett rendkívüli egyházi adók komoly tehertételt jelentenek a lakosságnak. A nemesi kiváltságuktól megfosztott földbirtokososztály, arra való hivatkozással, hogy „az Isten előtt mindannyian egyenlők vagyunk”, nem hajlandó elfogadni a vagyon nagyságán alapuló egyházi adózást. A kivetett adókulcsok sorozatos elégedetlenségeket szülnek. Jelentős egyházi adóhátralékok halmozódnak fel. Az 1890-es években nagyon sokan kérik egyházi adóik törlését vagy leszállítását. Ugyanakkor feltétlenül megemlítendő a vallások békés egymás mellett élését és a közcél felismerését is illusztráló nemes gesztus, hogy 1900-ban a harang öntéséhez a falu zsidói és más vallású közösségei is hozzájárultak szerény adományaikkal.

 

Miután 1885-ben meghalt Ember József, a települést harmincöt éven át szolgáló, számos jelentős eredményt felmutató lelkész, az egyházi gyűlés azzal a kérelemmel fordul az egyházmegyei közgyűléshez, hogy tekintettel az egyház súlyos anyagi helyzetére – adósságai kifizethetésére – három évig engedélyezze a lelkészi állás betöltésének elhalasztását. A háttérben meghúzódó igazi ok tulajdonképpen az volt, hogy az álmosdi egyház főgondnoka, Fráter Zoltán, a Ferenc fia mellett nevelőként alkalmazott Végh József segédlelkészt – már 1884. május 25-étől az álmosdi egyház alkalmazta – szerette volna megválasztatni lelkipásztorul, aki azonban tanulmányait még nem fejezte be, s így nem volt választható.

 

Az egyházmegyei és kerületi közgyűlés az álmosdiak kérését elutasította, s mivel újra csak megtagadták lelkészválasztást, 1885. augusztus 18-án az egyházmegyei közgyűlés a lelkészi állásra pályázók közül Bajza Antal értarcsai lelkész mellett döntött, aki állását 1886. március 14-én foglalta el. Kezdetben nagyon ellenséges indulattal fogadták, különösen a földbirtokosok.

 

A század elején minden bizonnyal kezdeményező, agilis papjának, Szeremi Viktornak (1901– 1917) és a körülmények kedvező alakulásának köszönhető, hogy a szegény álmosdi görög katolikus egyházközségben is számottevő változások tapasztalhatók. 1909-ben új iskolát építtet a közösség, majd sor kerül a templom belsejének rendbe hozására. Szabó Lajos helybeli mesteremberrel 24 padot készíttetnek a templomba, Czégén József margittai templomi festővel kifestetik a falakat, ő végzi el az ikonosztáz, képhomlokzat s az oltárfelszerelések, apróbb tárgyak festését a szükséges aranyozásokkal, Lindenfeld helybeli asztalos az ikonosztáz homlokzatán végez asztalosmunkát. A korabeli számlák szerint a templom belső felújítása közel ezer koronába került. Ehhez járult még a híres Rétay és Benedek cégtől Pestről rendelt templomi zászlók, szobrok költsége.

 

1911. szeptember 3-án templomszenteléssel, körmenettel ünnepelték meg a nagy eseményt.

 

Az első világháború alatt is tovább gyarapszik a hívek áldozatkészségéből az egyház. Valeán Teofil (1917) egykori kokadi parochus személyében erősen csalatkoztak a hívek, évekig pereskedtek eltulajdonított pénzük miatt, de az utána következő Bagotai Lengyel Kornél (1917–1922) lelkiismeretesen és buzgón végezte egyházi szolgálatát. 1918-ban megszervezte a Rózsafüzér Társulatot, s megkezdte a templom és a lelkészlak külső felújítását, ami a háború ellenére sem tűrt halasztást, mivel a falak salétromosak, a tetőzet hiányos volt.

 

Az első világháború egyre több megrázkódtatás hozott. 1917 júliusában a temesvári katonai parancsnokság hadi célokra leszerelte és elvitette a református templom nagyobbik harangját. A gyülekezet a templom előtt vett búcsút virágokkal feldíszített kedves harangjától, s élén a lelkésszel, a falu határáig kísérte. Csendesebb lett az Oláhfaluból hallatszó is, miután a görög katolikus templomból szintén a hadiüzembe vitték az egyik harangot.

 

Székelyhídi Béla kéziratos egyháztörténete szerint Álmosdról több mint hatszáz ember volt fegyverben, közülük 10l a hősi halott, s a hadirokkantak száma is mintegy negyvenre tehető. Az itthon maradt öregek, gyermekek, nők biztosították a mezőgazdasági termelés menetét. A határ három évben bő termést adott, azonban 1918-ban a késő tavaszi fagyok elvitték a kalászosokat, lefagyott a szőlő is. A falu lakossága kenyér nélkül maradt. A református lelkész vezetésével a bihardiószegi Weisz-malomban felhalmozott katonai lisztkészletből november első napjaiban mintegy ezernyolcszáz mázsa lisztet Álmosdra szállítanak, s havonta kétszer jegyre – a kenyér nélkül levőknek – kiosztanak.

 

1918 novembere a háborús kormányzati rezsimmel és annak helyi képviselőivel szemben felgyülemlett elégedetlenség lángra lobbanásának időszaka. November elején a nép követelésére távoznia kellett állásából a községi elöljáróság egy részének Álmosdon. Hasonló követelésekkel léptek fel Komádiban, Irázon, Nagyrábén, Bárándon is. 1919 márciusában, a csucsai front felbomlása után, falunk is román megszállás alá kerül.

 

Anya gyermekeivel 1900 táján (Speth Józsefné született Both Ilona, 1876, Álmosd, fiaival,

Lajossal, Józseffel és az ölében Gyulával)

 

 Ifjabb Bay Sándor Nádasdy-huszárkapitány az első világháborúban két és fél évig volt orosz hadifogságban

(az állók között balról az első). Az itt szerzett betegségben, Losoncon hunyt el, 1918-ban

 

 

 

 

 

 

 

A település mai arculatát is meghatározó nagy horderejű lépésre határozta el magát az 1822. szeptember 22-i eklézsiai gyűlés. Elfogadták az álmosdi egyház akkori főkurátorának Csanádi István javaslatát, hogy a 71 esztendővel korábban építtetett, már erősen romladozó fatorony helyére „egy állandó, alkalmatos Helységünknek is díszt adandó Kőtorony építődjön”. Pénzalapjául az eklézsia számára évről évre a falu határában, a Homokon elvetett gabonatermés és a földesurak által felajánlandó támogatás szolgálna.

 

Az első gesztust a falu meghatározó egyéniségének és birtokosának, Péchy Imrének a fia, Péchy Ferenc meg is tette. A csűrös kertjének lábjában lévő, már használaton kívüli, az egyház tulajdonában lévő ócska temető átengedéséért cserébe felajánl a torony építéséhez ötvenezer téglát és tízezer zsindelyt. A többiek azonban nem jeleskedtek a támogatásban. Ezért 1823 áprilisában felvetődött, hogy mind a helyben lakó, mind a „külföldi” (vagyis csak földtulajdonuk, de nem lakóhelyük szerint álmosdi) földesurak a regálékat engedjék át a torony építésére.

 

Az építmény tervrajzát és költségvetését 1823 novemberében a jó hírnévnek örvendő debreceni Köhler György készítette el. (A vállalkozó nevéhez fűződik a debreceni református Nagytemplom építési munkálatainak a befejezése is, miután 1821-ben meghalt az annak kivitelezésével megbízott Rabl Kornél.) 1824. február 8-án megfogadták Kotczka János kőművesmestert, aki írásba adta, hogy a tervrajz alapján elkészíti a tornyot, és összeköti a templommal, az eklézsia ötszáz konvenciós ezüstforintot fizet és hat köböl kenyérnek való rozsot ad ezért.

 

Az álmosdi torony fundamentumát 1824. május 19-én tették le. A rendelkezésünkre álló egyháztanácsi jegyzőkönyv bejegyzései azt mutatják, hogy az építkezés rendkívül szervezetlenül, a hiányos pénzügyi források miatt igen vontatottan, megszakításokkal folyt. Az álmosdi református egyház arculata, összekuszált pénzügyi viszonyai, ügyeinek körülményes, sikertelen kezelése nemcsak a korabeli gazdasági, társadalmi folyamatoknak, hanem az erélytelennek tűnő, a nemességhez módfelett engedékeny Nemes Németh István lelkész tevékenységének is a következménye. Utódjának, a források ismeretében, az egyháztanács nevében jogosan sommázott ítélete szerint: „egyházunk elaljasodása, elszegényedése, ügyei szerencsétlen öszve bonyolódása a’ Pap részéről, Egyháza irányába mindenkor megbocsáthatatlan vétkes hanyagságának több ember nyomokra kiterjedő szomorú következménye”.

 

Alig kezdődött el az építkezés, júliusban már azzal kénytelenek szembesülni, hogy nincs több pénz. Az eklézsia vezetése Debrecenben, az egyházkerület ‘Soltárok Cassájá’-ból háromszáz váltóforintot vesz fel. 1827. június 4-én a torony építése végre újra elkezdődik. 1828. augusztus 31-én a torony tetejének elkészíttetéséről határoznak. Ezt egy nagyváradi ácsmesterre szándékoznak bízni, úgy, hogy a már kész elemeket szállítanák Álmosdra.

 

Sajnos az idevonatkozó források hiánya miatt azt sem tudjuk, mikor készült el ténylegesen a torony. Feltehetően az 1830-as évek elejére. Azt tudjuk, hogy az 1834. október 15-én reggel hét és nyolc óra között bekövetkező szokatlan nagy „földindulás” (földrengés) alkalmával, amikor a vidék sok épülete hasznavehetetlenné vált, „ezen álmosdi most ujonnan épült torony is tetemesen megrepedezett”.

 

1833-ban újabb gond jelentkezett. A parochiális ház utca menti előző kerítése teljesen tönkrement. Az ehhez szükséges téglát a faluban vettetik, égetésére az eklézsia számára vetett tizenkét köblös őszi búza szalmája szolgál. A munkára felfogadnak három hozzáértő embert.

 

Az egyház nincs könnyű helyzetben, hiszen a templom, a paplak, az iskola, a tanítói lakás karbantartására, az újabb beruházásokra, a belső személyek (pap, tanítók) fizetésének rendezésére hiába szabták meg a falu lakói részére a pénzben, naturáliákban, az egyház dolgára gyalogos és marhás robotban végzendő szolgálatokat – ha ezt időről időre nem teljesítették.

 

1841-ben például arról olvashatunk a presbiteri jegyzőkönyvben, hogy az eklézsiai tartozások beszedését végző egyházfit „megtámadták, kisebbítették, szidalmazták”. Korábban is adódtak problémák az egyházbér beszedése során különösen az 1771-ben bevezetett pozsonyi véka általánossá válásával, amely kisebb űrtartalmú volt, mint az egyház kezdetektől használatban lévő vékája, az egyház tagjai pedig a kisebb űrtartalmú mérővel való fizetés mellett ágáltak. Holott a királyi rendelet világosan megfogalmazta, a bevett szokásrend szerint való egyházi adófizetés marad életben.

 

Mint láttuk, a földesurak voltak tulajdonképpen az egyház fő patrónusai, akikre a kisebb-nagyobb beruházások, reparálások költségeinek fedezésekor elsősorban számított az egyházközség. Ha legtöbbször nem is konkrét egy összegű pénzsegítséggel, de a regálék egy bizonyos részének, bizonyos mennyiségű bevetett földnek az átengedésével segítették falujuk református egyházát. 1833 decemberében például az eklézsia gyűlésen bejelentik, hogy a „Földes Uraság az erdőbeli makkoltatás hasznával ez úttal élni nem kíván, hanem az egész erdőt a makkal együtt közönséges pascuatio alá bocsátja”, vagyis az erdőbeli makkoltatást átengedi a falu lakóinak, akik a legeltetésért minden darab jószág után fizessenek egy garast, a zsidók két garast, és az ebből befolyó összeg fordítódjon „eklézsiánkra, ennek veteményes kertjére, oskoláinkra, az ezekben tanuló fiainkra és leányainkra”. A legeltetési díjak beszedése az eklézsia gazdálkodó kurátorának a feladata, s ehhez segítségül kéretik a Nemesek Hadnagya és Főbírája, valamint a ‘Sidó Bíró’ is .

 

1835 augusztusában az egyház szükségleteinek pótlására felajánlott tizenkét köblös föld megszántására, elvetésére minden esztendőben a földesurak a regáléból befolyt összegből ötven váltóforintot ígérnek. Éppen ezért maguk dönthették el, hogy személy szerint, egyenként, évi rendszerességgel mennyivel járulnak hozzá az egyház fenntartásához. Ez pedig egy részük számára a teljes adófizetési függetlenség értelmezéséhez vezetett. Ebből adódtak aztán a sokasodó gondok, különösen a reformkor idején. Az egyre felvilágosultabb parasztok a nemesekre való hivatkozással bojkottálták az egyházi adó fizetését, a saját földdel nem rendelkező, de annál nagyobb nemesi öntudattal bíró kisnemesek nemesi jogállásuk szabad értelmezése következtében nem fizettek, holott ők, nem lévén közbirtokosok, a kollektív megajánlás részesei sem lehettek. Sokuk esetében természetesen ehhez a magatartásukhoz hozzájárult az elszegényedés is, amit azonban leplezni igyekeztek.

 

Komoly problémát okozott továbbá, hogy bár az egyháznak volt némi „capitálisa”, vagyis tőkéje, a különböző pénzadományok révén, annak azonban csak a kamatával rendelkezett, pontosabban rendelkezhetett volna, ha a földesurak, akiknek kamatfizetés mellett használatra átengedte, rendre nem feledkeztek volna el a megfizetéséről. Márpedig ez volt a gyakorlat, még a legnagyobb patrónusok esetében is. Sőt az is előfordult, hogy az örökösök megtagadni igyekeztek a végrendeletben kikötött adomány átadását.

 

Az 1836. évi törvények jelentős változásokat indítottak el Álmosdon. Az egyre öntudatosabb jobbágyok, zsellérek a törvény szerinti úrbéri szolgáltatások betartását szorgalmazták. Az álmosdi földesurak majorsági földjéből házhelyben részesülő zsellérek ragaszkodtak hozzá, hogy mivel külön írásbeli megállapodás nem született e zsellértelkek használatára, szolgálataikat a számukra kedvezőbb úrbéres gyakorlat szerint teljesítsék.

 

A lakosság szaporodásával egyre nyomasztóbbá váló telekhiány megoldására a falu szegényebb sorsú lakói úgy érzik, hogy a megindult határrendezési, tagosítási munkálatok során lehetőség adódhat problémáik orvoslására. 1837 márciusában Diószeghy Sámuel, Álmosd jegyzője fogalmazza meg „Az Álmosdi Méltóságos és Tekintetes Földes Uraság részéről tartandó Tekintetes Uriszékhez” címzett alázatos hangú folyamodványukat: „Esedezünk méjj alázatossággal a Tekintetes Uri Szék, ‘s ‘a Tekintetes Földes Uraság Kegyes Színe előtt, méltóztassanak oly kegyes Határozatot tenni, hogy minékünk is, mint a’kik vagy egy más bizonyos okoknál fogva vagy mi magunk, vagy Szüleink Házainktól el maradtak, s elmaradtunk, hogy légyen fejünket ‘s maradékainknak is fejeiket hová lehajtani, a törvények szerinti szolgálatok, ‘s adózások mellett ház hellyeket nyerhessünk.”

 

A házhelyért folyamodók: Öreg Czap Péter, Misztó József, Magyari András, Magyari Ferenc, Öreg Dienes Mihály, Ifju Dienes Mihály, Dienes István, Kővári Mihály, Ifju Soldos János, Nemes Szabó István, Nemes Szabó Sándor, Szabó Mihály, Juhász Sámuel, Nemes Székely András, Remete István, Szabó Gergely, Dóka István, Gál György, Hermetzi János, Nemes Tóthfalusi István, Pap Ferenc, Török János, Nemes Székely Imre.

 

Az 1836. évi VI., X., XII. törvénycikk a birtokrendezés, az úrbéri elkülönítés, arányosítás és tagosítás szempontjából rendkívül nagy jelentőségű. A tulajdonlás módját illetően újraosztásos, földközösségi rendszerű, és háromnyomásos (háromfordulós) művelési kényszer, ami Álmosdot jellemezte – a határban szétszórtan elhelyezkedő parcellák megmunkálása – a korszerű gazdálkodás kerékkötőjévé vált. A tagosítás együtt járt az egész határnak az addigi egyes birtokok szerinti felmérésével, az arányosítás kulcsának megállapításával, valamint az úrbéri elkülönítéssel (sequestratio), vagyis a majorsági és úrbéres földek szétválasztásával.

 

Az arányosítás kulcsának megállapítása a felek egybehangzó akarata alapján történt. Eszerint az álmosdi határ eredetileg Veér Mihálynak Kornis Annától származott öt gyermeke között öt egyenlő részre osztatott fel, és jelenleg is ezeknek örökösei vagy képviselői által ugyanazon az öt ágon való leszármazás révén birtokolják. (A leszármazás már 77 nevet tartalmazott, a lista azonban lényegesen több örököst takart, mivel számos esetben szám szerinti meghatározás nélkül csak a kiskorú örökösök gyámját tüntetik fel.)

 

A tagosítás révén Álmosdon sikerült elérni, hogy az addig szétszórt parcellákat együvé vonják össze. Mivel a falu határa két erőteljesen különböző földminőséggel bír (homok és fekete föld), gondosan ügyeltek arra, hogy a kialakuló birtokok hasonló értéket képviseljenek. A homokbeli földek holdját kétezer-kétszáz négyszögölével számították, a fekete földi részen lévő tagét pedig ezerszáz négyszögölével. Lehetőségként felmerült a két tagban való tagosítás (homoki és fekete földi tag) is, mivel azonban Péchy Ferencnek, az eljárás megszervezőjének sikerült egyezségre jutnia földbirtokos társai többségével (s a többség akarata nem gátolhatta a kisebbségben maradók akaratát), hogy ő az egész homokbeli részt, ami az úrbéri legelő elkülönítésével fennmarad, a saját illetményébe kétezer-kétszáz négyszögölével számítva holdját elfogadja, így ez a megoldás már nem volt napirenden. A fekete földi és homoki rész határaként egységesen elfogadták a nagylétai postautat mint választóvonalat.

 

A törvény szerint az érdekelt közbirtokosok bármelyikének joga volt a tagosítás (az úgynevezett „tagosarányosítási per”) megindítására. Álmosdon ennek kezdeményezője, megindítója a fent említett Péchy Ferenc volt, aki a törvényt elfogadó 1832–36. évi országgyűlésen mint követ vett részt. Az ő nagyvonalúságának, határozottságának, jogi felkészültségének jelentős szerepe volt abban, hogy e nagy horderejű és sokrétű munka viszonylag gyorsan és számottevő indulati nekifeszülés, ellenségeskedés, gáncsoskodás nélkül ment végbe, s köszönhetően Benedekfalvi Detrich Miklósnak a vármegye közgyűlése által alispáni hatalommal felruházott bíró gondos eljárásának 1838. november 26-án megtörténhetett Álmosdon a tagosított földek bírói átadása.

 

Az 1848-as márciusi forradalom és az áprilisi törvények a reformkorban megkezdődött változásokat tovább folytatták. Deklarálták a közteherviselést, a nemesek és a jobbágyok jogegyenlőségét, megszűnt az úriszék. Lezajlott a jobbágyfelszabadítás.

 

A Mészáros Lőrinc hadügyminiszter leirata által 1848. augusztus 17-ére nagyszalontai gyülekezőhellyel elrendelt nemzetőrség kiállítását Hodossy Miklósra bízták, aki a bihari falvakból összetoborzott 1451 nemzetőrt. Igaz, hogy jó részük helyettesekül felfogadott szolgákból és kocsisokból állott – írja Hegyesi Márton: „A helyettesítéssel különösen az álmosdi zsidó hitközség elöljárósága követett el sok visszaélést, s abból, mint azt Mandl Izidor nyilvánosága hozta, egészen ‘geschäft’-et [üzletet] csinált.”

 

Mandl Izidor 1848. november 1-jén, Érkeserűben kelt levelében azt panaszolja fel Kossuth Pesti Hírlapjában, hogy a faluban az álmosdi zsidó hitközség elöljáróit bizták meg a járásra eső zsidó újoncok kiállításával. A szervezés vallási különbségtétel nélkül folyt. Mivel a toborzás során megengedett volt, hogy a törvény szerinti katonaköteles a maga személye helyett más egyént is állíthatott, ezt az álmosdi zsidók elöljárói sajátos módon értelmezték: „az elvetemült osztályokból vásárlottak bizonyos mennyiségű egyéneket”, majd bizonyos összeget, mintegy adót, kivetettek a járás zsidóságára.

 

Ma már nehéz kibogozni az egykori honvédtoborzások körüli vélt vagy valós visszásságok teljes igazságtartalmát. A Bihar megyei törvényes és önkéntes nemzetőrök 1848. december 5-én készült összeírásában Álmosdról Juhász József szolgabíró szakaszához tartozó 35 nevet találunk. Köztük három főtisztet: Miskolczi Lajos századost, Csengeri Károly és Halász István főhadnagyot. A három altiszt: Gyarmati Ferenc őrvezető, Nagy Mihály tizedes, Balku Lajos őrmester. Továbbá 29 gyalogos. Mint a nevek mutatják, volt köztük három zsidó is: Nemes István, Nagy Ferenc, Ehrenfeld Márkus, Boros Lajos, Szabó Pál, Spicz Dávid, Lakatos Károly, Szilágyi István, Csengeri Sándor, Gógári András, Botrágyi József, Katz Ferenc, Kováts Imre, Fekete György, Vig László, Gulátsi Károly, Szabó János, Dienes Mihály, Tóthfalusi József, Bertalan István, Dán János, Boros Mihály, Nagy Sándor, Bihari Ferenc, Lakatos János, Gulátsi Antal, Kozma János, Kővári Mihály, Kővári Péter.

 

A szabadságharcban részt vevő debreceni diákok – korántsem teljes – névsorában is több álmosdi származású személy neve található. Volt közöttük szabadcsapat szervezője és őrnagyi rangú parancsnoka, mint az 1813-ban Álmosdon született Csanády István, aki korábban Debrecenben jogot végzett, majd a sárréti járás főszolgabírája volt. Szodoray Sándor (született: Álmosd, 1823) őrmesterként kezdte Hatvani Imre gerillacsapatában, majd főhadnagy a tiszai hadseregben. Péchy Sándor (született: Álmosd, 1829) a 92. zászlóalj kitüntett főhadnagya volt. Halász Ödön (született: Álmosd, 1830) 1848 őszén diákként beáll a 13. honvédszászlóaljhoz, őrmester, majd hadnagy a tiszai hadseregben. További kutatást igényelne, hogy az álmosdi 35 nemzetőr sorában összeírt Halász István azonos-e a bihari gerillák hadnagyaként Abrudbányán hősi halált halt, a Debreceni Kollégium mártír diákjainak névsorában számon tartott Halász Istvánnal, vagy csak névegyezésről van szó.

 

Az itthon maradottak a felhívások nyomán 67 inget, 58 lábravalót, három lepedőt, 29 törülközőt ajándékoztak honvédeknek, s a sebek kötözésére mintegy két font tépést készítettek. Ágyúöntésre odaadták egyik, 64 fontos harangjukat is.

 

A Bach-rendszer idején Miskolczy Imre álmosdi közbirtokost nevezi ki 1851-ben a kerületi főispán az érmelléki esperességhez tartozó református egyházak gyűléseire politikai biztosnak. Ahogy korábban is, 1855-ben is tartatott egyházkerületi gyűlés Álmosdon. A tiszántúli egyházkerület egyik fontos gyűlésének is falunk ad otthont, az 1859. szeptember 1-jei „protestáns pátens”( mely a református egyház belügyeibe való nyílt beavatkozást jelentette) kibocsátását követően. Fráter Imre álmosdi kúriájában jöttek össze az egyházkerület segédgondnokai, itt Tisza Kálmán, a nagyszalontai egyházmegye coadjutora elnökölt. Ez alkalommal hozták határozatba, hogy a debreceni kerületi gyűlésen – melyet 1860. január 11-én a debreceni Kistemplomban tartottak – a pátens rendelkezéseinek ellenszegülnek.

 

A település korabeli időszakának társadalmi gazdasági hátteréhez érdemes megidézni Fényes Elek 1851-ben megjelent leírását és statisztikai adait: „Álmosd igen régi magyar falu, Bihar vmegyében, Debreczenhez 3 m[ér]f[öl]dnyire, ut.[olsó] postája Nagy-Léta. Lakja 1723 lélek, kik 10 r.[ómai] 180 g .[örög] katholikust és 227 zsidót kivéve, mindnyájan reformátusok. Van itt reform[átus] és egy szegényes g. kath. anyatemplom, több uri lak, 2 szeszgyár, Synagóga. Tagosított határa 8000 hold , mellyből szántó 5573, homok föld 1220 hold , kaszálló 597 h., urb[éri] legelő 610 h[old]; erdeje elpusztult; szőleje nincsen. Ebből urbériség 1117 hold , a többi majorság. Földje részben homok, nagyobbára azonban igen termékeny fekete agyag vagy homok, melly mindent megterem ugyan, de leginkább szereti a rozst, tengerit. Folyóvize nincs, hanem van egy Ludas nevü tava, mely 63 holdra terjed. Legtöbbet bír itt Péchy Ferencz tömege, többi birtokosok Sombory Imre, Gulácsy Károly ör.[ököse], Csanády Ferencz és József, Chernel József, Miskolczy Lajos és Imre, Kölcsey Sámuelnő, Fényes János és Imre, Ivánka Zsigmond, Balku, Csengery, Borbély, Kuthy, Ilosvay, Kazinczy, Lengyel, Török, Thékes, Balogh, Ormós, özv. Horváth Sándornő, Csúri, Kengyel, Molnár, gr. Zichy stb. családok.”

 

Péchy Imre 1811 körül. Stunder, Jakob (1759–1811) festménye.

Kazinczy Ferenc ajánlotta a dán származású festőművészt Péchy Imrének,

aki Álmosdon festette le a tiszántúli református egyház főgondnokát

 

Tisza Kálmán belügyminiszter távirata Álmosdra, Miskolczy Lajosnak főispáni kinevezéséről

Közép-Szolnok megyébe, Zilahra (Budapest, 1875. április 26.)

 

Mezőtelegdi idősebb Miskolczy Jenőné Kisterpesti Markovits Etelka gyászjelentése. (1931. július 5.)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A XVII. században, 1604–1686 között, vagyis amikor Bihar vármegye megszakítás nélkül Erdélyhez tartozott, leginkább az erdélyi fejedelmek kegyeltjei s az ottani közéletben szerepet vitt családok tagjai szereznek új birtokokat a vármegyében. A régi uradalmak, települések többször cseréltek gazdát, részben családok magvaszakadtával, örökösödés, házasságkötés révén, részben politikai okok következtében. Álmosd birtoklástörténetében is számos változásra utaló adatot találunk. Feltűnik például a Sennyei család, amely számos más település mellett Álmosd részeit is bírta. Sennyey Borbála után, aki Károlyi Mihály felesége lett, e birtokok a Károlyi családra szálltak, tizedjövedelmüket 1614-ben Bethlen Gábor Károlyi Mihálynak adományozta. 1648-ban a település birtokosai között említik Károlyi Ádám nevét.

 

Az ippi és érkeserűi Fráter családnak – ősét már 1265-ben nemességre emelte V. István király – a XVII. század elejétől kezdve jelentős birtokai voltak Bihar megyében. Fráter II. György Veér Annával kötött házassága révén kapta Álmosd egyötöd részét, melyet e nejétől született egyetlen leánya, Fráter Mária után a Péchyek örököltek. Fráter Máriának az 1690-ben született Péchy Mihállyal kötött házasságából öt gyermeke született.

 

Bornemisza Annának (1630 körül–1688) is volt Álmosdon részbirtoka, erről tanúskodik az a saját kezű aláírásával és ép pecsétjével ellátott írás, amely szerint férje, Apafi Mihály, a későbbi erdélyi fejedelem kiszabadítására kénytelen volt annak idején elzálogosítani a Bihar megyei álmosdi porcióját számos Máramaros megyei részbirtokával egyetemben. A kényszerítő körülményről ekképpen szól: „…ez el mult esztendőkben ennek az hazanak, Uri, Fő Nemes es Vitezlő rendei az Tatatarok keserves rabsagaban esven az én Szerelmes uramis mostan ennek az hazanak Fejedelme, de akkor mas rend beli allapotban való tagja esett volt azon keserves rabsaghban Kinek szabadulasara akkori rendem s allapotom szerint kinszerittettem volt Nemzetes Pekri Ferencz Uramtól és Felesegitől Fekete Clara Aszontol kerni Szaz Aranyat.”

 

Ez a jóval későbbi keltezésű, 1668-ban keltezett okmány tulajdonképpen annak igazolására, biztosítására született, hogy az ekkor már fejedelemaszszony a kölcsön ellenében az elzálogosított birtokokat soha vissza nem váltja a Pekri családtól.

 

1660-ban Bihar utolsó erőssége, Várad is török kézre került. Ez az idő volt a vármegye „nagy futása”. Ahogy a korabeli partiumi állapotokat értékelte az egyik kortárs: „Várad elvesztésével immár mint az kertben kerített nyulak, olyak vagyunk.” Magát Váradot 32 évig tartotta megszállva a török. A lakosság, menekült, pusztult, s az egész vármegye török uralom alá került, így Álmosd is.

 

1692-ben Váradot visszanyerik a császári hadak, s vele mint a Tiszántúl legfontosabb várával katonai központjával jelentős terület szabadul fel Erdély és a török hódoltság ütközőterületén. A töröktől visszafoglalt magyarországi területek a felszabadító háborúk korában s még utána is néhány évtizedig a bécsi udvari kamara igazgatása alatt állottak. „Újszerzeménynek” (neo-acquisitum) nevezték és tekintették a felszabadított országrészt, s az volt róla a bécsi udvari körök felfogása, hogy mint fegyverrel szerzett területek, azok jog szerint a császárt illetik. A magyar kormányzati szervek kizárásával szervezték meg az új szerzemények gazdasági és polgári igazgatását.

 

Várad török uralom alóli felszabadulásának évében, 1692-ben készült az a nagy jelentőségű összeírás, amely egész Bihar vármegye lakott és lakatlan helyeit felsorolja, közli a lakosok nevét és vagyoni, gazdasági viszonyait. Arról, hogy milyen siralmas állapotban kerültek vissza a török uralom után ezek a települések, az 1692. évi összeírás ad képet. A négy járásra tagolt megyében, az első járás területén, ahová vizsgált településünk Álmosd is tartozott, az 1692-es összeírás tizenhárom lakott helységet és tizenhét lakatlan települést írt össze, ez utóbbiak közé tartozott a miénk is, mely már harminc év óta lakatlan, holott termékeny földjei lennének – jegyzi meg az összeírás. Földesuraként báró Horváth szerepel. (Horváth János egyike a nagyobb bihari földbirtokosoknak. A család különben már a középkorban is birtokos Bihar megyében. A török uralom végén Horváth János, a katonaság ezredese, Bakonszeg földesura, számos falu részbirtokosa.)

 

Valószínűnek tarthatjuk, hogy az élet folytonossága Álmosd esetében nem szakadhatott meg soha teljesen. Az 1692-ben, harminc éve lakatlannak írott faluban ugyanis jó minőségűnek mondja az összeírás a szőlőket (márpedig köztudott, hogy a művelést nélkülöző szőlőskert hamar elvadul). Ugyanakkor a szomszédos, erősen megfogyatkozott Bagamérban, ahol tizenegy egész telkes jobbágyot írtak össze és 123 köböl őszi vetést, silány, az idő szerint elpusztult szőlőket említenek.

 

Az 1692. évi összeírás adatai azt tükrözik, hogy a szőlőket a török hódoltság utolsó szakaszában is a régtől fogva virágzó szőlőműveléssel rendelkező bihari területeken sokkal inkább karbantartották, mint a szántóföldeket.

 

Álmosd elnéptelenedése semmiképpen nem tarthatott olyan hosszú ideig, mint ahogy az elemzett összeírás állítja. Erre utal az is, hogy 1678. november 27-én iktatták be a faluban Kövi Ferenc lelkészt, vagyis életképes volt református egyháza is. Csethe Dániel református lelkész Álmosd históriája című, 1832-ben írt kéziratos munkájában (mely 1908-as másolatban maradt fenn) említést tesz egy 1680-ból való, „Johann Sarmas” feliratú, meglehetős nagyságú csengettyűről, amely a hagyomány szerint a falu korabeli birtokosának adománya.

 

A szatmári békét (1711) követően egyre több forrásban bukkan fel Álmosdnak és urainak a neve. A Veér család tagjai közül találkozunk Madarassy Lászlóné Veér Mária nevével 1722-ben, akit falunk része mellett herpályi birtokába iktattak be. 1727-ben felbukkannnak a Guthyak, Sándor és Miklós, mint Álmosd részbirtokosai. A település neve rendszeresen szerepel a XVIII. századi adóösszeírásokban, egyre gyarapodó népességgel. Jobbágytársadalmának jogállása szabad menetelű. 1715-ben tizenkilenc szabad menetelűt és három zsellért, 1720-ban egy nemest és 41 taksást vettek számba, 1728-ban pedig 35 lakott telket írtak össze. 1767-ben 75 szabad menetelű jobbágy nevét rögzítették.

 

Álmosd újranépesedésének és egyre inkább konszolidálódó viszonyainak bizonyítéka egyre sűrűsödő egyházi adatainak sora. 1702–1705 között Makó János volt a papja, 1710. november 2-án Solymosi Péter lett a közösség református lelkésze, 1712. szeptember 28-án Ürmendi Pál.

 

1727-ben újra megállapították a lelkész járandóságát: harminc florenus készpénz, minden ágytól egy-egy véka búza, fél-fél véka alj gabona (a régi nagy vékával mérve), mindeniktől egy kövér disznó, egy kő só, egy öreg icce méz, vaj is ugyanannyi. Tíz kaszást ad a falu, s amit vágnak, fel is gyűjtik, be is hordják. Kilenc zsák búza őrletése. Négy köböl búzát elvetnek a prédikátor búzájából. „Tengeri búza földet” vagyis kukoricaföldet is szántanak (ezzel az 1633-as prédikátori díjlevélben még nem találkoztunk, hiszen a török közvetítéssel megjelent kukorica az Alföldön a XVII. század végén hódított teret a földművelésben a gabonatermesztés mellett). Továbbá elegendő fa, valamint a stóla: prédikációs temetésért, házasságkötésért egy florenus, keresztelésért tyúk, kenyér vagy nyolc poltúra. Csak a paraszt község adja, a nemesek ezen felül fizetnek. Ugyanekkor meghatározták a tanító díjlevelét is (jóval kevesebb foglaltatott benne, mint a lelkészében).

 

Bár a lelkészek névsorát még csak hiányosan ismerjük a XVIII. század első feléből, 1720-ban a Debreceni Kollégium legációs névjegyzékében felsorolt 49 település egyikeként már Álmosd is szerepel. Vagyis egyházközsége már annyira erős volt, hogy a kollégium nagyobb ünnepekre (karácsony, húsvét, pünkösd) kiküldött diákját (legátusát) fogadni tudta, számára legációs jövedelmet biztosított, cserébe az ünnepi szolgálat, vagyis prédikáció teljesítéséért.

 

A tiszántúli református egyházkerülethez tartozó egyházközségekben a legkorábbi forrás szerint az 1763-as összeírásban foglalták jegyzékbe a gyülekezetek ingó és ingatlan javait. A következő összeírás Álmosd esetében, akárcsak az egyházkerület többi református egyházközségében, 1809-ból való. Sokkal részletesebb azonban Csethe Dániel már említett álmosdi históriája. Az ebben számba vett úrasztali eszközök, egyházi javak a település református hitközségének fennállását, folyamatos működését és donátorainak bőkezűségét bizonyítják.

 

Ma is a falu református egyházának klenódiumai között szerepel az az ónkanna, amely, felirata szerint, Fekete István ajándéka 1694-ből. Vagyis két évvel azt követően adományozta, hogy néptelennek mondta az 1692-es összeírás Álmosdot, ahol ekkor már bizonyíthatóan működött az egyházi élet. Még régebbi a Veér család nagylelkű egyháztámogató szándékát bizonyító másik ónkanna az álmosdi egyház tulajdonában. Kettős felirata szerint köröstacsai Veér Mihály 1646. március 31-én kelt adományára 1725. november 22-i dátummal leszármazottai, Veér Anna és György neve is felkerült, minden bizonnyal ekkor reparáltatott. Az 1725-ös ajándékozás dátumát viseli „BL”, „VL” monogrammal Balku László és Veér Anna máig megmaradt ónkannája. Csak Csete Dániel leírásából ismerjük e bőkezű álmosdi földesúri házaspár további adományát, akik az úrvacsoraosztás két elengedhetetlen edényével tisztelték meg templomukat 1712-ben: egy ezüst talpas pohárral és ugyancsak e nemesfémből készült kenyérosztó tányérral.

 

Hasonlóképp ismeretlen sorsra jutott a Csethe által leírt: „Egy más aranyozott talpas pohár: Tekintetes Félegyházi K. Pál Ur conferálta az álmosdi R. Ekkla ususára 1718.” , valamint „Ehhez is egy nagyobb ezüst pohár tányér. Nzetes Félegyházi Kultsár Pál Uram Házastársa N. Szabó Judith Asszony az álmosdi sz. Ekklesia ususára tsináltatta: 1719.”

 

Kölcsey Ferenc édesapjának nagybátyja, Kölcsey Sámuel és felesége, Félegyházi Julianna hosszas gyermektelenségüket követően megszületett Borbála leánykájuk keresztelőjére 1765-ben egy ezüst keresztelő kannával és egy óntállal ajándékozták meg a református eklézsiát.

 

Az álmosdi gyülekezet ma is meglévő, legrégibb, datált úrasztali terítője 1728-ból való. Patyolat, aranyfonállal hímezve, szélén keskeny aranycsipke. A négy sarkában erősen stilizált gránátalma tagolja a körbe varrott hosszú feliratot, a 23. zsoltár szövegét: „Az Úr énnékem őriző Pásztorom Azért semmiben meg nem fogyatkozom Gyönyörű szép mezőn engemet éltet és Szép kies folyóvízre legeltet Lelkemet megnyugottya Szent nevében És vezérl engem igaz ösvényében Ha a halál árnyékában járnék is De nem félnék még ő setét völgyén is.” A négy sarokban „BL VA” névbetűk és „Isten Dits”. Közepén kettős körben két virág között „Jahve” héber írással és „Anno Domini: 1728” .

 

Az úrasztali kendő leírása Csethe históriájában is szerepel. Bár ő sem oldja fel a monogramokat, tudjuk, ezt a jeles ünnepeken, az úrvacsoraosztás alkalmával az úrasztalát díszítő terítőt Balku László és házastársa, Veér Anna adományozhatta egyházának. A tiszántúli református egyházkerület 1809-es összeírásában „egy Arannyal varrott Patyolat Takaró” néven szerepel az álmosdi egyház javait összeíró leltárban a textiliák között, melyek sorában még a következők találhatók: „Abrosz van egy sáhos, kettő gyolcs. Keszkenő 4.” A sáhos abrosz szerepel egyébként a leggyakrabban az összeírásokban, az átlagosnál finomabb lenből készült, damaszt szövéssel.

 

A XVIII. század első felében öntötték a templom két harangját. A latin felirat szerint a kisebbiket 1717-ben készíttette az álmosdi református egyház, a nagyobbikat pedig 1743-ban, Félegyházi Ferenc főkurátorsága alatt. Ez utóbbin a latin nyelvű felirat mellett szereplő német szöveg azt is tudtul adta, hogy Isten dicsőségére öntetett 1743-ban, Erlauban (azaz Egerben), Josef Antoni Lampert harangöntő által. Minden bizonnyal a fekete halálnak, dögös mirigynek nevezett pestisjárványtól való megszabadulás Isten iránti hálájának kifejezését is szolgálta.

 

Álmosd történetének XVIII. századi fekete lapjai közé tartozik az elmúlt századok hatalmas járványai közül az 1738-ban kezdődő és 1743-ig többször új meg új erőre kapó pestis. Az áldozatok számát tekintve a legnagyobb pusztítást éppen Bihar megye szenvedte. Álmosd a járvány második hullámában fertőződött meg, 1742–1743 folyamán 417 személy halt meg pestisben. A település korabeli becsült lélekszámának megközelítőleg az egyharmada.

 

Ebből a korból már teljes rendszerességgel ismerjük a település lelkészeinek nevét. Kolozsvári István 1740-ben került a faluba, Töltési Ferenc 1748-ban. Töltési prédikátorsága alatt kezdődött meg a református eklézsia anyakönyveinek vezetése, a születések (keresztelések), házasságkötések, elhalálozottak adatai sorra feljegyeztettek. Őt Medgyesi György követte 1749–52 között. Ekkor készült el, 1751-ben, a templom fatornya. 1752– 55 között Makodi János a lelkész. Vintze Ferenc helyett, aki az álmosdi eklézsiából néhány hónapos szolgálatot követően külföldi egyetemre ment, időközi lelkész volt Bitskei Szőke István. Egyéves külföldi útjáról visszatérve Vintze Ferenc 1762-ig maradt Álmosdon, majd Diószegre költözött. Sülye Komáromy Pál 1762–1776-ban a falu lelkésze, majd Nemes Koss János 1776–1790 között, közben Tamási Jánost 1787. április 21-én prédikálásra felhatalmazták. Vernyika János 1790-től, 1803-ban bekövetkezett haláláig volt Álmosd prédikátora. Álmosdi lelkészsége idején nyert nemességet, 1793-ban. Betegsége idején mint káplán Virág Ádám végezte a szolgálatot. Utána Sülye Komáromi Pál, az egykori hasonnevű álmosdi lelkész fia következett a templomi katedrán 1804-től, amit 1806-ban a hajdúböszörményi tanári katedrával váltott fel. 1806–1847 között Nemes Németh István, majd Kovács József (1847–50) Álmosd lelkésze.

 

1756. július 4-én kelt a helybeli földesurak adománylevele az egyház részére akkor juttatott, a határ Sziget nevű részének elején, a Kis-kútnál lévő rétről, s ekkor foglalták írásba az egyházközség tulajdonába adott korábbi földeket is: „…ezen rét oldalt, vagy kaszállót, melly a kis ivó-kúttól fogva fel nyul és megyen a Sziget föld osztályáig, ugymint a Mélt. Gróf Sziki Teleki László Úr ő Nagysága szélén levő Lineájáig; Délről pedig a Létára és Sárfű felé menő Ut megyen fel mellette egészen végig.

 

Lévén immár másutt is az Álmosdi Nemes Ekklésiának földje, ugymint a Kismezőn a Ludas mellett circ. 3 ‘sáhos föld. – A Selindi utnál ismét Mélt. Gróf és Veér Mihály Ur ő Nagysok Lineájok széliben circ. 3 ‘sahos. Nem különben Néhai Tettes Nemzetes Debreczeni István ur successori Lineájok széliben 3 ‘sáhos, vagyis 4 köblös föld; ez is ugyan azon Selindi utra dűl, egymás végiben vagynak. Nem különben ezen föld végétől fél düllő más Járásban vulgó Székelyhidban levő 4 köblös föld, mellyel tavaly őssel a Ns Ekkla és a Nemes Debreczeni Collegium számára ketten Tettes Nzetes Félegyházi Ferencz és Dobsa István Uraimék bé vetettek vala. Dobsa István Ur maga földje szomszédságában lévén mindvégig és az Álmosdi gyep föld, ki eddig szántásba nem vala, megyen fel mellette. – Nem különben a Csokaji és Székelyhidi határokban a Sós utnál vagyon még egy darab régi töretlenségben való gyep föld.”

 

Az adományozólevelet Balku Zsigmond, Költsei Sámuel, Rácz Zsigmond, Csengeri P. Gergely, Gulácsi Sándor, Tolnai István, Félegyházi Ferenc, Pécsy Borbála, Dobsa István, Guthy Sándor, Guthy János, Harmathy Imre, Guthy Erzsébet a saját aláírásával és pecsétjével hitelesítette.

 

Az álmosdi református egyház korabeli nagylelkű patrónusa, gróf Teleki László nem szerepel az aláírók között, nem élvén a településen, amint azonban az adományozólevélben szerepel, a gróf úr tisztjeihez írásban küldött utasítására született meg ez a dokumentum: „a Nemes Ekklnak meg maradására ugy a Lelki Tanitók és Isten szolgái subsistentiajara”.

 

A gróf életében a határ mind három fordulójában járásonként hat-hat köblös földet biztosított az egyház számára számtisztjeinek adott utasítás értelmében. Ezt később a Teleki-birtokot megszerző Péchy Imre is megerősítette. Amikor 1826-ban megvásárolta gróf Teleki László birtokát örök áron, ami egy ideig árendaképpen volt birtokában, „az eklézsia virágzása iránt való jóindulatjából” ígéretet tett az egyháznak, hogy amíg Német István a lelkipásztor és Nemes Székely János az oskolarektor, csupán ezek részére, az eddig volt adományt nem fogja megvonni.

 

Álmosd XVIII. századi társadalmi és vagyoni állapotáról, gazdálkodási szokásairól, telki és jogállásbeli tagozódásáról, a falu lakóinak úrbéri kötelezettségeiről, életmódjáról rendkívül fontos forrásul szolgálnak a Mária Terézia által 1767-ben kiadott úrbéri rendelet nyomán született dokumentumok. Az úrbérrendezést, vagyis a földesúr és a jobbágy közötti viszony országos érvényű, állami szabályozását – amelynek elsődleges célja az állami adóalap, a jobbágytelek szabályozása és védelme volt – sokoldalú felmérés előzte meg. Minden helységben jegyzőkönyvezték az úgynevezett kilenc kérdőpontra adott jobbágyválaszokat, és rögzítették a jobbágyok külső és belső telkeit, a rajta lévő terhekkel és kötelezettségekkel együtt. A kilenc pontból álló kérdőív kitöltésére településünkön 1770. február 24-én került sor. Az összeíróbiztosok: Buday László, Lakatos Imre, ifjú Baranyi Gábor. A jegyző Virág László. Az álmosdiak nevében Baranyi Pál főbíró, Bányai György, Szilágyi István, Bétak Milos, Nagy János, Horváth Ferenc válaszolt a kérdésekre.

 

Az első kérdésre adott válaszból megtudhatjuk, hogy nincs urbáriuma a falunak: „Emlékezünk ugyan arra, hogy ezelőtt mintegy 10 esztendővel a t[ekin]t[e]tes n[eme]s vármegye őfelsége parancsolatjából bizonyos urbáriumot currentáltatott, de mi nem aszerint tractaltattunk.” Azelőtt tíz évvel, az egész helység osztatlan lévén, régi szokás szerint minden házhelyes gazda csak két rénes forint taksát fizetett, és semmi szolgálattal nem tartozott. A taksán a helység földesurai adózóik arányában osztoztak. Szokásban volt viszont a pázsitpénz, melyet a földesúr tavasszal, a disznókonda kihajtásakor szedetett: sertésenként négy poltúrát.

 

Az 1770-es összeírásból tehát kiderül, hogy a jobbágy-szolgáltatásokról írott szerződés nem volt, hanem azokat mintegy tíz esztendő óta következők szerint végezték: évente tizenkét napot szolgált minden telkes gazda, felét a marhával rendelkezők marhával, másik felét gyalogosan teljesítették. Ez a szolgálat sem volt egységes, mert a Fényes György úr részén lakók, akiknek marhájuk volt, mind a tizenkét napot igás robottal végezték.

 

Voltak olyanok, akik nem természetben, hanem pénzzel váltották meg szolgálatukat. Így a Török József successori (örökösi) részén lévők évente öt-öt váltóforintot fizettek a taksa és egyéb szolgálat pénzbeli megváltásáért. Bármelyik uraság birtokán lakó házhelyes gazda egy rénes forint taksát fizetett. Némelyik uraság minden háztól egy-egy tyúkot szedetett, de voltak olyanok, akik csak azoktól, akiknek volt. Ezenkívül a földesurak egyes alkalmakkor, amikor Álmosdon mulattak, akkor is szedettek néhány aprómarhát (baromfit). A törvényes kilencedet régi szokás szerint teljesítették. Egyéb ajándékot vagy adományokat nem követeltek tőlük.

 

A föld kövér, s kétszeri szántással közepes esztendőben is az elvetett mag hétszeresét-nyolcszorosát termi. Az egész határ majorságbeli földekből áll, így a házhelyes gazdáknak a belső telek után nincs szántóföldjük, hanem akinek négy-öt vonómarhája (igásökre) van, vagyis, aki egész telkes gazdának tartatik, annak a földesurak tizenhat-tizenhét köböl alá való szántóföldet szoktak adni az egész határon, mind a három fordulóban. Pusztatelke a településnek egy sincs. A szántást és a nehezebb szállítást négy vonómarhánál kevesebbel nem szokták végezni, ezért akinek kevesebb ökre van, az mással szokott összefogni.

 

A településnek nem volt bőven legelője. Kaszálója pedig semmi sem, így más határról, a többi uraság földjéről igyekeztek a szükségletet beszerezni. A falu határában nem volt tűzifa sem, így másfél mérföldnyi távolságban lévő másik uraság erdejéből szoktak maguknak tűzifáról gondoskodni. Bár három hónapi korcsmáltatási joggal rendelkeztek, nem sok hasznát látván, nem igen éltek vele. Bőven termeltek viszont dohányt, mely jó minőségű termést hozott.

 

Munkaalkalmat a szegény ember helyben is talált a határban lévő földesúri gazdaságokban, akárcsak a közeli diószegi és székelyhidi szőlőhegyeken. Heti- és országos vásárokra a falu lakói az egy mérföldnyire lévő Diószegre és Székelyhidra, valamint a három-három mérföldnyire lévő Debrecenbe és Margittára jártak.

 

Szárazmalom a helységben öt is volt, ahol őröltethettek, illetve vízimalom is volt a környéken mintegy másfél mérföldnyire. Az itt élők valamenynyien szabad menetelűek, nem örökös jobbágyok, vagyis a költözködés szabadságával rendelkező úrbéres személyek voltak, akiknek szolgáltatási kötelezettségei közül a robot pontosan meghatározott és jelentősen kisebb, mint az örökös jobbágyoké.

 

Az előzetes felmérések alapján került sor a nyomtatott urbárium kiadására, amelybe a helységre jellemző adatsorokat kézzel írták be. Az 1773-ban kiadott álmosdi urbárium lényegében a kilenc pontot foglalta magában. Csatolták hozzá az úrbéri tabellát is. Ez utóbbi tartalmazta a földesúr, a jobbágyok, a zsellérek nevét, telekállományukat, a belső telkek kiterjedését, az évi szolgáltatások mennyiségét és összetételét. Az ekkor megállapított normák a jobbágyfelszabadításig, közel egy évszázadon át alapját képezték a paraszti élet rendjének.

 

Álmosd úrbéri tabelláját vizsgálva szembetűnő, hogy nagyon kevés föld volt a közrendűek használatában. Egyetlen egész telkes jobbágyot sem írtak össze, a legnagyobb jobbágytelek hatnyolcados volt, ilyenből is mindössze kettőt találunk. Leggyakoribbak a negyedtelkesek (tizenhárom) és a nyolcadtelkesek (nyolc). Nem volt önálló földtulajdona a községnek sem.

Bihar megyében, s így Álmosdon is a szilárd telekrendszer csak az úrbérrendezéstől vált általánossá, az igaerő birtoklása volt az alapja a faluhatár szántóföldi művelés alá vont területéből való részesedésnek. Az igaerő általában az ökörállományt jelentette, az igásökrök birtoklása tehát alapjában meghatározta a jobbágy teherbíró képességét, kijelölte helyét a jobbágynépesség társadalmi tagolódásában. Amint az ökörtartó gazdák összeírásából látjuk, a többség Álmosdon az igavonó állatokat nélkülöző jobbágyok sorába tartozott, 1743-ban és 1763-ban a jobbágyok háromnegyedét tették ki.

 

 

A kárpátaljai írtásfalu, a Verhovinai-havasok alatt fekvő, mostoha természeti adottságú Iszka község lakóinak az úrbéri bevallás kilencpontos kérdéseire adott ruszin nyelvű válaszából érdekes kapcsolatra derül fény a Bihar megyei Álmosddal. A III. pont kérdésére, amely arra kereste a választ, hogy a település jobbágyainak, zselléreinek miből áll az adózása, kötelessége, és mikor vezették be, az örökös jobbágyfalu lakóinak egy része, akik gróf Teleki Lászlónak szolgáltak, többek között a következő választ adták 1771-ben: „Teleki gróf úr jobbágyai két évben Dolha határában 8-8 hetet robotolnak, a harmadik évben a tavaszi és őszi robotmunkákat szintén Dolhán végzik, s aratni Álmosd községbe járnak, ahol négy-öt hétig, olykor ettől is tovább időznek.” Bár a jelenleg rendelkezésre álló források nem utalnak rá, de talán mégis megkockáztatható a feltételezés, hogy a rideg természeti viszonyok között élő Iszkáról – melynek határában a zabon kívül más nem termett, legfeljebb a kiadós trágyázást követően nagyon kevés tavaszi búza és árpa – Teleki gróf az álmosdi majorsági birtoka munkaerő-szükségletének biztosítására néhány családot ide letelepített. S ez magyarázattal is szolgálna Álmosd XVIII. század végi kisszámú ruszin lakossága eredetét illetően.

 

A település népességének összetételét mind nyelvi, mind vallási tekintetben jól tükrözik a Bihar megye és a Hajdúság történeti helységnévtárában (1773–1808) szereplő adatok. Ezek szerint Álmosd pagus (falu) birtoklási, gazdálkodási formái között elsőnek a közbirtokosságot jelöli meg, vagyis a közös, osztatlan tulajdonban lévő birtokok együttes használatát jelentő földbirtokosok társulását, de birtokosaként említi Csanády Istvánt, Csanády Györgyöt, Mihályi Sándort, „gróf Teleki urat és Péchy urat” is.

 

Statisztikai adatokként az első magyarországi népszámlálási adatokat közli: 218 házában háromszáz háztartás (család) található. A népesség száma: 1393 fő. Különösen fontos a vallási megoszlást tükröző adatsor. Eszerint az elenyésző, mindössze öt főt számláló római katolikusok a nagyváradi püspökség érmelléki esperességébe tartozó Érkeserű filiáját képezték. A 273 főnyi görög katolikus népesség a nagyváradi görög katolikus püspökség laksági esperességében anyaegyházat alkotott. A reformátusok létszámát nem tünteti fel, de az 1804-es felekezeti összeírás szerint számuk 1046 fő volt Álmosdon. Anyaegyházuk a tiszántúli egyházkerület érmelléki egyházmegyéjébe tartozott. Meglepően magas a településen élő izraeliták száma: 39 háztartásban 187 főt tartanak számon. Egyházi hovatartozásukról nem történik említés. A településen beszélt nyelvként valamennyi forrás egyöntetűen a magyar nyelvet jelöli meg.

 

A zsidóság korai megjelenésére Álmosdon már egy 1752–53-as összeírás is utal. Ekkor a településen négy adófizető izraelitát írtak össze. A falu életében egészen a második világháborúig jelentős szerepet játszottak mint kereskedők, mesterek s a helyi földbirtokosok bérlői, zálogosai. Az érmellyéki járás zsidóságának 1829. szeptember 20-án Csokaj községben készült összeírása szerint a legtöbb zsidó lakosa Álmosdnak volt (35 háztartás). Ezután Mihályfalva következett (34 háztartás), majd Margitta (13 háztartás). Számuk 1836-ban százharminc főt tesz ki Álmosdon, 1840-ben 159-et, s a dualizmus elején, 1870-ben már 197 főt.

 

A XIX. század első felében bizonyosan volt itt templomuk is: egy 1836-os telekhasználati ügy kapcsán említődik a Csengeri Károly és Chernel József közbirtokosok által közösen bírt osztatlan udvarú két zsidóház szomszédságában lévő zsidó templom. A település 1888-as határleírásában a beltelkek között említődik az izraelita hitközség adómentes imaháza. Az álmosdiak szerint a másik világháború előtt a Piac téren volt egyházi épületük, melyet a község 1951-ben bontott le. A zsidó temető pedig a Bereknek a Bagaméri úthoz közelebb eső részén feküdt. Területe a már említett 1888-as határleírás szerint 662 négyszögöl volt. Az izraelita anyakönyvek csak 1842-től lelhetők fel, szembetűnő azonban az anyakönyvi kerületek változása. Álmosd község zsidósága hol az álmosdi, hol a sámsoni anyakönyvi kerülethez, hol pedig a székelyhidihez tartozott.

 

A cigány lakosság korai megjelenése is kimutatható a faluban. Egy 1768-as Bihar megyei cigányösszeírás név szerint tudósít három Álmosdon élő cigány családról. Mindhárom családfő foglalkozása kovács, vallásukat tekintve reformátusok. Börvej Dávidnak két fia volt: a tizenhét éves Mihály és a tizenöt esztendős József. Boros Mihálynak két lánya, a három esztendős Sára és az egyesztendős Rebeca. Juhász Péternek pedig hatesztendős volt akkor István fia. Az 1742– 43. évi pestisjárvány álmosdi áldozatai között mintegy másfél tucat cigány neve található, köztük a kiterjedt rokonságú Börvej család tagjaié is. Az anyakönyvekben is rendszeresen találkozunk cigány családok adataival, akik gyakran tapasztók, sármunkások, s muzsikus foglalkozásúak.

 

A görög katolikus népesség megjelenése a településen valószínűsíthetően a XVIII. században a nagy pestisjárványt követő időre tehető, a Kárpátaljáról és az észak-erdélyi hegyvidékről történő bevándorlás révén. Glück Jenő közleménye szerint – időpont megjelölés nélkül – „Álmosdról a hívek összetételének kapcsán jelentették, hogy az uradalom munkáskéz- szükségletét román és ruszin ‘servi’ jövetelével oldotta meg”.

 

Egy 1810-es összeírás szerint, amelyben Tóth János az álmosdi görög katolikus egyház híveinek név szerinti összeírását közli, ötven család neve szerepel 257 főnyi lélekszámmal. Közöttük származásukat tekintve öt ruthén és 45 valach (román) család nevét tünteti fel. Egy részük magyar nevű, s valószínűleg a többiek is magyar nyelvi környezetből jöttek Álmosdra, hiszen a XVIII. századi fentebb már ismertetett adatok szerint is a magyar nyelv általános használata jellemezte Álmosdot. Ha betelepedésükkor használták is a román és ruszin nyelvet, minden bizonnyal hamar áttértek a magyar nyelv használatára. A helyzetet jellemzi, hogy 1820-ban az álmosdi parochus is azt jelenti, hogy hívei között uralkodó a magyar nyelv és mellette a román és ruszin.

 

A görög katolikusság szegénysége miatt, minthogy az önálló iskola fenntartásainak terheit nem voltak képesek viselni, az 1823-as canonica visitatio szerint gyermekeik a református iskolába jártak, vagyis nyelvi akadályok nem lehettek. A már korábbi népességtől mindenesetre jól elhatárolhatóan, a Nagygát út másik oldalán telepedtek le az új jövevények. Ezt a falurészt az idősebb nemzedék ma is Oláhfalu néven emlegeti, megkülönböztetve az egykori őslakosok lakhelyéül szolgáló Magyarfalutól.

 

A görög katolikus lakosságról készült 1835-ös újabb kimutatásban szereplő 62 családfő foglalkozásának megjelöléseként többnyire földművest, zsellért találunk. Meglepően sok a juhászok (opilio) száma: tíz fő, köztük még egy elszegényedett nemes is ezt a foglalkozást űzte. Kerültek ki közülük marhapásztorok, disznópásztorok, még egy csendbiztos (persecutor) és egy 69 esztendős kiszolgált katona (emeritius miles) is akadt. Három családfő pedig molnár (molitor) volt: Zahari Péter és az ötgyermekes 35 éves Rácz Ferenc, valamint a 25 éves, nyilván még gyermektelen Rácz György. Az összeírásban egy családban sem szerepel öt gyermeknél több, bár ebben, a korabeli viszonyok ismeretében, jelentős szerepe lehetett a gyermekhalandóságnak.

 

Az egyház szervezésének dátumát 1780-ban jelölik meg a különböző források. De van olyan pecsétje is (valószínűleg a XX. század elejéről), melyen 1788-as dátum szerepel. Egy 1896-ban készült összeírás – mely összefoglalja a magyar vallási alap kegyurasága alá tartozó álmosdi görög szertartású katolikus egyház jövedelmeit és kiadásait – 1789-ben jelöli meg az egyházközség alapításának idejét. 1930-ban az akkori, igen tevékeny lelkész Nádasy Béla, új pecsétet készíttet, melynek feliratán az 1790-es évszám szerepel. Rákerült az álmosdi görög katolikus egyház két védőszentjének, Szent Mihálynak és Gábriel arkangyalnak az alakja is.

 

Glück Jenőnek a nagyváradi görög katolikus püspökség iratanyagainak ismertetéséről megjelent közleménye arról tudósít, hogy már 1768-as egyházi segélyezés elszámolásában megtalálható Bagamér, Nyíracsád, Kokad, Nagyléta román parochusai mellett az álmosdi is. Sőt segélyezésben részesült kántora is ekkor. S mint a szegény parókiák közé tartozó, később rendszeresen szerepel a vallásalap segélyezettjei között.

 

Az egyházközség 1912-ig a nagyváradi görög katolikus püspökséghez tartozott, mely 1777-ben jött létre. Első püspöke 1777–1787-ig Drágossy Mózes nagyváradi esperes volt. Halála után, mint az 1777-ben kezdett álmosdi anyakönyv egyik román nyelvű bejegyzése jelzi, a hívek azon tanakodtak, hogy visszatérnek az ortodoxiára. Falunk görög katolikus papjainak névsorát csak 1780-tól ismerjük, Cosma Jánossal (Joan Cosma) kezdődően.

 

Az első időkben valószínűleg csak egyszerű kis kápolnája lehetett az egyházközségnek. Templomának felépültét egyes források 1850-re teszik. Glück Jenő forráskutatásai szerint ehhez a belényesi püspöki uradalom biztosította a fa- és vasanyagot, Samuil Vulcan püspök (1807–1839) jövedelméből fedezték a tetőzet elkészítésének munkadíját.

 

A népesség összetételének megfelelően Álmosd meghatározó egyháza a református maradt a későbbi évszázadok folyamán is. Szervezeti életében nagy jelentőségű előrelépés volt a tiszántúli egyházkerület rendelésének megfelelően 1765. január 20-án megválasztott eklézsiai tanács vagy presbitérium, melynek tagjai voltak: a főkurátor, a földesurak, négy taksás nemes, négy közrendű lakos, ideértvén mindenkor a község bíráját, ezenfelül a helység nótáriusa (jegyzője).

 

Az eklézsia tagjainak akaratából a főkurátor tekintetes Péchy Imre lett, miután régtől való kurátora, tekintetes Félegyházy Ferenc, nagy betegsége miatt, lemondott tisztéről. A földesurakon kívül – akik valamennyien az egyháztanács tagjai sorába tartoztak – a nemesi rendből (ez utóbbi alatt a taksás, armalista nemesek értendők, akik eleve csak armálist kaptak, de mellé földadományt nem) megválasztották nemzetes Bihari Ferencet, Bihari Jánost, Székely Istvánt, Rátonyi Pétert. A közrendűek soraiból az akkori bíró, Menyhárt János és nótárius Vétsey Sámuel mellé Nagy Jánost, Bányai Györgyöt, Baranyi Pált. Az egyházfi Szabó László lett.

 

A presbiterek valamennyien a következő esküszöveggel iktattattak be tisztségükbe:

 

„Én N. N. ki ezen Reformata Álmosdi Eklésiának, nem tsak egyik Tagja, hanem Isten méltóztatásábul egyik Választott Igazgatója is vagyok; Szentül felfogadom, hogy valamint az én Istenemhez, és az ő Ditsősségéhez, ugy az ő Anyaszentegyházához, és az ő ditsősségének Eszközeihez, igaz tökéletes hűségű leszek. Nevezetesen ezen Álmosdi Eklesiának meg-maradását, virágzását, lelki és testi békeségét és boldogulását tellyes tehettségem szerént munkálódom: annak mind titkon mind nyilván jó-akarója leszek. Ennek dolgai felől tartandó Gyűlésekbe hivattatván, valamikor tsak tőlem ki-telhetik, meg-jelenek; másokkal együtt tanátskozni kész lészek; az itélet-tételben és vox-mondásban, nem a’ magam ideig való hasznát vagy könnyebbségét, sem egyéb akármi atyafiságot és világi tekintetet; hanem egyedül az Isten ditsősségét, a’ közönséges jót; az Eklesiának és ebben az Isten népének lelki hasznát és elő-menetelét fogom nézni, és ezek szerént Lelkem-isméretinek dictálását fogom követni. Az itt tejendő végzéseket a’ mennyiben azok én reám is fognak tartozni, serényen és igaz hűséggel, ‘s a’ magam ideig való hasznomnak ha a’ szükség ugy hozná magával, félretételével véghez vinni igyekezem. Az eklésia titkait ki-nem-hirdetem. Az Eklesiában szakadást vagy támadást nem inditok; sőt ha kiket erre hajlandók[na]k tapasztalnékis tsendesitem; és valamit az Eklesia békesége ellen valónak észre veszek, bé mondom. Másokkal semminémű gonoszságban meg-nem egyezek; sőt az én hitbéli Atyámfiát tévelyegni tapasztalván, szeretettel meg intem, és mind kérésemmel, mind jó példaadásommal Istenemnek meg-nyerni igyekezem.

 

Mindezekben a’ mennyire az Emberi erőtelenség engedi, és az Isten kegyelme segit, jó Lelki-esméretel el-járni igyekezem. Isten engemet ugy segéllyen.”

 

Mivel számos olyan földesura volt a településnek, akik nem laktak itt, („külföldi uraságok”) a faluban lévő számtisztjeiknek „mint uruk képét viselőknek” kötelességévé igyekezett az egyház tenni az egyházi szolgálatok teljesítését. De akinek ura semmit sem tesz az egyház érdekében, annak számtisztjeit a közrendű lakosokkal egy sorba veszik, mert „az nem lehet, hogy sem ura, sem maga ne segítse az eklézsiát”. A földesurakon kívül az eklézsia tagjai, akár zálogos, akár taksás telken lakó nemes, valamint az egyházi szolgálatokat mellőző nemesek ispánjai az eklézsia közrendű tagjaival egyezően szolgálnak. Aki az eklézsia kötelességeinek teljesítése alól kivonni igyekszik magát, „mint az eklézsiának megrothadt tagja, hogy több tagokra is a rothadtság ki ne hasson, jövő Szent György napig a helységbül ki menjen, különben ha itt marad, kötelesnek tartsa magát a földesurak és az ekklézsia elöljáróinak ezen végzéséhez”.

 

Ennek érvényt is szereztek, s ráadásul nemesekkel szemben. Minek utána Nemes Bihari Gergely és Mihály „minden tehetségekkel ellene szegezték magokat az Ecclesiai Rendtartásnak […] és sok ízben declarálták hogy eö Kegelmek Senkinek sem engedelmeskednek”, 1767 januárjában összegyűlvén a földesuraság és a presbitérium, s „a földesuraknak meg egyezett akarattyából állandóul és megmásíthatatlanul végeztetett, hogy ezen Álmosdi Hellységbeli lakástól meg fosztassanak, és az itt való lakás soha többé eö Kgelmeknek meg ne engedtessék”. Amennyiben pedig a megszabott határidőre ki nem mennek, „akkor szekérre rakatnak, és a’ falu határárul ki küldetnek”.

 

Az egyházi és világi hatalom erőteljes összefonódását, pontosabban a világi hatalom körébe eső számos problémának is az egyház hatáskörébe vonását tükrözi, hogy míg másutt „bíró híre nélkül” nem történhetett a településen jó formán semmi lényeges dolog, például nem fogadhattak be idegent, Álmosdon ez a kurátor hatáskörébe utaltatott: „Mivel ezen helységben mindenféle személyeknek, jónak, rossznak egyenlőképpen lakásra szabad jövetele vagyon, és az akárki legyen, gyakran eklézsián kívül való személyek is, vagy olyanok, akik gonosz cselekedetekért más helységbül kiverettettek (…) tehát megegyezett akaratbul a földesurak által végeztetett, hogy ezután sem közülünk senki, annyival inkább más lakosok, semmi némü idegen embert addig bé nem fogad, mig az ekklésia kurátoránál magát testimoniálisan nem legimitálja, hogy ő nem eklésián kivül való és máshunnan ki nem verettetett, hanem jámboréletű személy, ha pedig azt elmulatná legyen szabadságában a kurátornak azt mindjárt a helységből kiveretni, kommunikálván a több földesurakkal a dolgot és konsensust vévén iránta.”

 

A világi és egyházi hatalom e sajátos összefonódásához hozzájárult az is, hogy földesurai között magas egyházi és világi tisztséget betöltő személyeket találunk.

 

Mivel Álmosd gazdagnak mondható egyházi forrásai mellett nem rendelkezünk csak rendkívül szórványos, esetleges, világi iratanyaggal, a falu életének, társadalmának, közigazgatásának sajátosságait ebből a korból főként az előbbiek segítségével körvonalazhatjuk.

 

A nemesek felett a nemesek hadnagya, a parasztközség felett a bíró ítélkezett. Fontos hangsúlyoznunk, hogy nemeseken csupán az armálissal rendelkezőket, a taksás nemeseket kell értenünk, s nem az egzisztenciális hatalommal, földbirtokkal is bíró nemeseket, a földesurakat, akiket mindig külön kategóriaként kezelnek a rendelkezésünkre álló álmosdi források. Az igazságszolgáltatás fontos szerveként szolgált a feudális hatalmat megtestesítő úriszék, ahol a földesurak ítélkeztek, s olyan sajátos konstellációban, hogy az uraság egyszerre lehetett felperes és bíró. Ezért volt rendkívül fontos az 1836. évi 10. törvénycikk, amely kizárta a földesurat az úriszéken saját perében, és a vármegye által kiküldött bírák feladatává tette az ítélkezést.

 

Az álmosdi presbiteri jegyzőkönyvekben csupán véletlenszerűen találunk néhány utalást a kétfél-tanács működésére. Ennek a kontúrjait máshonnan is sajnálatosan csak egészen vázlatosan ismerjük: néhány mezővárosban és az Alföld keleti zugában és a bihari részeken. A kétfél-tanács működése azt jelentette, hogy a helységben tulajdonképpen két fél szűkített létszámú tanácsot szerveztek: a nemtelenek, vagyis „a parasztközség”, és egy másikat a nemesek számára, melyek bizonyos közös érdekeket illetően együtt hozták meg határozataikat. A sajátos álmosdi helyzetet még tovább árnyalja, hogy a XIX. század első harmadában már jelentős számban megtelepedett zsidóság belső, egymás közötti ügyeinek intézésére külön „Sidó Birót” is választott.

 

A viszonyokat jól jellemzi a következő eljárási mód, amelynek során az egyház magtári tartozásainak behajtására sokszoros kísérlet után a következőképpen határoz: „Az illető bírák által mihamarább hajtasson be oly formán, hogy a Tekintetes Földesurakat a Tekintetes Fő Gondnok Úr, [aki mindig valamelyik földesúr volt] a nemeseket a nemesek Hadnagya, a Nem nemeseket a helység Fő bírája törvény szabta úton szorítsák tartozások teljesítésére.” A földesurak esetében a leghatékonyabb módszernek a cél elérésére mindig az bizonyult, ha a lelkész a superintendentia, vagyis az egyházkerület elé adást helyezte kilátásba, az álmosdi földesurak közül ugyanis jó néhányan magas egyházi és világi méltóságot töltött be, s egy ilyen, ellenük benyújtott panasz szégyenteljes lett volna számukra.

 

Bornemisza Anna oklevele álmosdi és számos Máramaros megyei birtoka örökös zálogba adásáról 

Pekri Ferencnek és feleségének, Fekete Klára asszonynak, Beszterce, 1668

 

A református templom erődítésfala

 

Az álmosdi református egyház úrasztali edénye 1725-ből

 

Úrasztali terítő közepének és sarkának díszítőmotívuma. A terítőt Balku László és házastársa,

Veér Anna adományozta 1728-ban az álmosdi református egyháznak

 

Az 1742–1743. évi pestisjárvány álmosdi áldozatainak lajstroma (részlet)

 

A református egyház prédikátorának díjlevele, 1790. március 8.

 

A görög katolikus parókia híveinek összeírása 1810. május 20-án (részlet)

 

A görög katolikus templom az egykori Sziget utcán (ma Táncsics Mihály utca)

 

A görög katolikus templom belseje

 

A Rétay és Benedek cég számlája az álmosdi görög katolikus egyháznak templomi kellékekről,

kegytárgyakról (köztük a templom külső falának fülkéjében lévő lourdes-i Mária-szoborról) –

Budapest, 1911. augusztus 22.

 

Az álmosdi görög katolikus hívek hazatérése a máriapócsi búcsúról.

Háttérben a református templom (1940 táján)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Álmosd neve a magyar történelemben Bocskai István szabadságharca 1604. október 15-i győztes csatájának helyszíneként ismeretes. A Bocskai-szabadságharc nyitányát jelentő összecsapás Barbiano di Belgiojoso kassai főkapitány császári csapatai és Bocskai István hajdúserege között, Álmosd– Diószeg határában zajlott. Bocskai mintegy háromezer, nagyrészt lovas-puskás embere és két kapitánya, Lippai Balázs és Némethi Balázs irányításával megfutamította a Johannes Pezzen vezette, mintegy kétezer gyalogost, hatszáz lovast és kilenc ágyút felvonultató császári sereget, nagy részét megsemmisítették vagy elfogták. A hajdúcsapatok váratlan támadása nyomán a Partium és a Tiszántúl Bocskai kezére került.

 

A Bocskai-szabadságharc több tekintetben is sajátos küzdelem volt. Mindenekelőtt háború a háborúban, mert amikor 1604. október 15-re virradó éjszakán Álmosd és Diószeg között az első lövések eldördültek, még javában folyt a török elleni küzdelem. Az itt egymás ellen harcolók tulajdonképpen a Habsburg-hadsereg idegen és magyar ezredeinek a katonái voltak. Emiatt a császári hadvezetés hetekig csupán néhány hajdúezred lázadását látta benne, amit a törökökkel „lepaktált”, „árulóvá” vált Bocskai István szított felelősségre vonásának elkerülése érdekében. A felkelés sajátosságai közzé tartozik az is, hogy Bocskai ugyan török szövetségben küzdött a Habsburg-uralkodó ellen, de olyan módon, hogy lehetőleg ne segítse szövetségesét céljai elérésében. Sőt amikor 1606-ban úgy fordult a helyzet, Bocskai meghiúsította a török Bécs elleni támadását!

 

A harc ellentmondásosságát jelzi az is, hogy a Habsburg-ellenes küzdelmet olyan személy vezette, aki élete javát a Habsburg-barát politika szolgálatában élte le, s részben az ő nevéhez fűződött Erdély elszakítása a töröktől, és bekapcsolása a török elleni koalícióba. Ezen cselekedetei miatt átkozták hazájában, és „proscribálták” (nyilvánosan megbélyegezték és törvényen kívül helyezték) a századforduló idején. Majd néhány évvel később „a magyarok atyjának”, „a magyarok Mózesének” nevezték, és hamarosan bekövetkezett halála után hosszú históriás énekekben siratták el. Feje köré maradandó glóriát font a nemzeti kegyelet.

 

Bocskai és a hajdúk neve a magyar történelemben elválaszthatatlan egymástól. Ő volt az, aki a hontalan, bujdosó népet lakóhelyhez jutatta, s végrendeletében honvédő feladatot bízott a korábban „bitang, korcsos magyaroknak” nevezett hajdúkra, akiket „Bocskai angyalainak” nevezett el a korabeli közvélemény.

 

A hajdúk a XV. század végétől a szarvasmarha-kivitel fellendülése idején kialakult, a marhahajtásból élő fegyveres réteg Magyarországon, nevük is a „hajtó” szóból ered. Soraik a Balkán-félsziget török hódításai elől elmenekült népeiből gyarapodtak, majd a hódítás északra nyomulásával tagjai egyre inkább magyar etnikumú népelemekből kerültek ki. A török hódoltság korában valódi katonaréteggé váltak. Tisztjeiket maguk közül választották. Eleinte gyalogosként, a XVI. század második felétől már lovon is harcoltak.

 

Általában egy-egy hadjárat időszakára fogadták fel őket zsoldért vagy zsákmányért. A gyakori fosztogatások, rablások miatt számos törvényt hoztak ellenük. Egy részük magánföldesúri csapatokban szolgált bizonyos szabad paraszti jogok megszerzéséért cserébe, sokuk végvári vitéz lett. A tizenöt éves háborúban (1593–1606) nagy létszámban álltak a császári hadseregbe, 1604-től pedig Bocskai István felkelésének fő erejét alkották.

 

Miután a hódítás elsősorban a nemesség létfeltételeit szüntette meg, a menekülők és hajdúnak állók között jelentős számú nemesi eredetű személyeket találunk. A nem nemesek többsége sem a földművelő jobbágyok köréből került ki, hanem a különböző pásztorelemekből. E katonaréteg harmadik nagy utánpótlási forrását saját fiúgyermekeik jelentették, ugyanis az apai hivatás követésén túl más megélhetési lehetőség nem akadt számukra.

 

A hajdúkat több alapvető körülmény állította a Habsburg-ellenes harcok táborába. Elsősorban talán az, hogy döntő többségük olyan protestáns volt, akiket a századforduló éveitől kezdve a soraik között menedéket találó prédikátorok a katolikus uralkodóház elleni fellépésre sarkalltak. Emellett hajtotta őket az a szándék is, hogy rendezzék a magyar uralkodó osztály tagjaival elmérgesedett viszonyukat. A létbizonytalanságban élő, számkivetett hajdúk ezért kaptak szívesen Bocskai István, a tekintélyes protestáns főúr első hívó szaván. S az ő katonai sikerei alapvetően a hajdúk érdemeinek tudhatók be.

 

Bocskai Istvánt kiváló katonaként tartja számon a magyar hadtörténelem. Személyes sérelmei miatt jutott el a Habsburg-ellenességig, de személyi biztonságában fenyegetve sem könnyen szánta el magát a fegyveres harcra. Annak, hogy ebből kibontakozhatott az országos méretű küzdelem, komoly előzményei voltak: az elhúzódó és egyre kilátástalanabbnak tűnő törökellenes háború, amelynek következményeként katasztrofális méreteket öltött az ország pusztulása. Nehéz lenne eldönteni, hogy az ellenséges vagy a fizetetlen császári zsoldosseregek pusztították-e nagyobb mértékben az ország területét. A háborús károk minden társadalmi osztályt és réteget érintettek, legjobban azonban a védtelen jobbágyságot sújtották.

 

A háborús pusztításokon túl a magyar uralkodó osztály a Habsburg-kormányszervek számos intézkedését sérelmes, diszkriminációs lépésnek tekintette. A nádori tisztség betöltetlensége és jogkörének szétdarabolása, a magyar haderőnek az udvari haditanács alá rendelése, a fontosabb végvárakban idegenek vezető posztra tétele, hűtlenségi perek, vagyonelkobzások és egyéb sérelmek egyre növekvő elégedetlenséget szültek soraiban. Ugyanakkor a szélnek eresztett magyar végvári katonák és a földönfutóvá vált nemesek, jobbágyok a szabad hajdúságban olyan társadalmi réteg sorait duzzasztották fel, amely elkeserítő helyzete miatt nemcsak kész volt harcolni a Habsburg-uralom ellen, hanem képzett katonaként képes is volt erre a feladatra. A fizetetlen zsoldosok rablásai, sarcolásai nyomán támadt vagyoni bizonytalanság a városi polgárság és a nemesek magatartását is erősen Habsburg-ellenes irányba hangolta. Az erőszakos ellenreformáció, az ország lakosságának több mint kilenctizedét kitevő protestánsok üldözése pedig a különböző társadalmi osztályokat és rétegeket összefogó ideológiát teremtett mindehhez. A küzdelem – a tizenöt éves háború során Habsburg-kézre került – Erdélyből indult ki.

 

Bocskai a törököktől segítséget kérve kezdte szervezni a harcot. Ténykedése Belgiojoso felső-magyarországi főkapitány tudomására jutott, aki csapataival megindult ellene, s megtámadta bihari birtokait (Szentjób, Kereki). Bocskai jól tudta, hogy a rendelkezésére álló mintegy nyolcszáz katona nem elegendő a további ellenálláshoz. Fegyveres erejét úgy akarta növelni, hogy ezzel ellenségének seregét gyengítse. E célból tárgyalásokat kezdeményezett a császári zsoldban álló „szabad hajdúkkal”, akik öthónapi elmaradt zsoldjuk miatt felettébb elégedetlenek voltak. Amikor Bocskai protestáns voltukra és magyarságukra hivatkozva jelentős jutalmat ígért nekik, átálltak. Az adorjáni császári táborban levő háromezer főnyi hajdú Lippai Balázs, Németi Balázs, Dengeleghy Mihály, Ibrányi Ferenc és Szénássy Mátyás parancsnoksága alatt október 14-én „erős pecsétnek alatta” megfogadta, hogy „az nagyságos vitézlő Bocskai Istvánnak, az körösztinsignek, és az mi országunknak ides Hazánknak” oltalmazására ezután vele együtt él és hal.

 

Az átpártolás a huszonnegyedik órában történt, a császári haderő összevonása az adorjáni táborban befejezés előtt állt. Csak Pezzen ezredes gyalogsága és tüzérei hiányoztak a koncentrált támadás megkezdéséhez. Október 14-én éjszaka azonban már ő is elindult Álmosdról Diószegre. Elnyúlt menetoszlopban haladt a mintegy két és félezer gyalogos, hatszáz sziléziai nehézlovas, a két tábori és két nehéz faltörő ágyú, a több száz főnyi hajtó és szolgaszemélyzet, valamint a hadoszloppal tartó népes „tábori bordélyház”.

 

A terepet jól ismerő Bocskai úgy döntött, hogy hajdúival az oszlop középső része ellen intéz váratlan támadást: ha a meglepett gyalogságot sikerül szétszórnia, a nem nagy létszámú sziléziai lovassal már könnyebben el tud bánni. A mit sem sejtve baktató gyalogosokat (landknechteket) váratlanul érte az erdőből rájuk rontó hajdúk támadása. Öldöklő kézitusa kezdődött, senki sem adott és nem várt kegyelmet.

 

A hosszúra nyúlt menetoszlop kedvezett a zsoldosoknak: nem egyszerre érte őket a támadás, így az elöl és hátul haladók a megtámadottak segítségére siethettek. Visszafordult az élen haladó Pezzen ezredes is, de előbb egy hírvivővel erősítést kért Belgiojosótól. A sziléziai nehézlovasok többször vissza is verték a hajdúkat, de azok az erdőben összeszedvén magukat, Bocskai személyes buzdítása nyomán újra és újra támadásba lendültek. A nyolcadik roham megingatta a császári lovasokat, akik futásban kerestek menedéket. Sokan halálukat lelték a környező mocsarakban. Mások fogságba estek, közöttük Pezzen ezredes, az oszlop parancsnoka is.

 

Ezalatt a császári gyalogosoknak sikerült valami szekérvárfélét kialakítani, és mögé húzódva védekeztek. Talán ki is húzták volna reggelig, ha nem robban fel a tartalék lőporuk. A robbanás teljesen szétszórta a szekérvárat. A résen benyomult hajdúk a korabeli krónikás, Szamosközy István szavai szerint: „ott mind levágják űket, mind gyermekkel, kurvájokkal együtt, kik a gyalog németekkel az ű módjuk szerint ugyanszámosan voltanak”. Más forrás szerint a gyermekeket életben hagyták, s azokat reggel a csatatéren megjelenő parasztok vitték magukkal. A harc színhelyének közelébe érkezett Belgiojoso, „nem mert megvíni velek” (mármint a hajdúkkal), hanem Váradra vonult.

 

Az álmosdi győzelem vitathatatlanul a hajdúk érdeme volt, akik példamutató harci leleményességet és bátorságot tanúsítva küzdöttek tegnapi bajtársaik ellen. A rajtaütés szerteszálló híre ugyancsak megnövelte a győzelem nagyságát. Egy kortárs feljegyzése szerint „Magyarországban idegen seregen ennél nagyobb vereség már régen nem esett”. Bocskait a mennyből csatára alászálló Krisztushoz hasonlítja az álmosd–diószegi győzelem után írt vers költője. A szabadságharc első győztes csatáját számos követte még, hogy diadalra vigye a magyar történelem egyetlen sikeres függetlenségi küzdelmét, amely országos következményein túlmenően a hajdúk letelepítésével járt. Bocskai 1605-ben kollektív nemességet adományozott nekik, és saját birtokán fogadta be őket. Ezek voltak a törzsökös hajdúvárosok. A példát a későbbi fejedelmek is követték. Számát tekintve még több volt a magánföldesúri hajdútelepítés.

 

Álmosdot a szakirodalom a magánföldesúri hajdútelepülések között tartja számon. Ennek a formációnak az eredetét a XVI. században kell keresnünk. A törvények az 1550-es évektől már egyre-másra emlegetik az olyan földesurakat, akik magánhadseregükbe szabad hajdúkat fogadnak fel, nyilván valamelyes zsold és szabad prédálás ellenében. A XVII. században aztán a korábban már földesúri zsoldba, egyáltalán szolgálatba lépő hajdúkat a földbirtokos letelepítette. Megkockáztatjuk, hogy a XVI. század közepén említett Álmosdi Solymosi Mihály birokfoglalásaiban is szerepet játszhattak már.

 

A kiváltságolás, letelepedés időpontját, helyét és a telepítő személyét legkönnyebben olyan esetekben állapíthatjuk meg, amelyekre nézve fennmaradtak és a kutatás látókörébe kerültek az eredeti kiváltságlevelek vagy azok másolatai. Álmosd esetében azonban nem rendelkezünk ilyenekkel.

 

Az adatok arra engednek következtetni, hogy igencsak hírhedt hírnevet vívtak ki az itteni „hajtók” még a szomszéd Szabolcs vármegye nemessége körében is. Együtt emlegették településünk hajdúit a szomszédos Diószeg, Bagamér fejedelmi kiváltságolású hajdúival és a törzsökös közelebbi s távolabbi hajdúvárosok, valamint egyéb magánföldesúri telepítések népével (például Nagyléta), amikor Szabolcs vármegye nemesi közgyűlése 1613-ban a pozsonyi országgyűlésre menő Kércsy András alispánnak a következő utasítást adta: Tekintettel arra, hogy Böszörményben, Hadházon, Polgáron, Nánáson, Szoboszlón, Kabán, Szentmargitán, Újfaluban, Diószegen, Nagylétán, Álmosdon, Bagamérban és Vámospércsen lakó hajdúk „nagy iszonyú rontásokat, pusztításokat, prédálásokat cselekszenek, s most is békességesen nem járhatni tőllük az utakon, mivel tolvajlani és utat állni kijárnak”, érje el a követ azt, hogy „ő felsége oszlassa el őket és tegye jobbágyokká”. Ezzel nemcsak a király bevétele növekedne, hanem az ország békéje is helyreállna. A fenti városok (Álmosd sohasem rendelkezett mezővárosi, hajdúvárosi jogkörrel!) hajdúsága ugyanis – hangzott a követi utasítás – „azt cselekszi, hogy búzát, barmot, juhot, lovakat elorozván szekereket szereznek ötven hatvan szekérrel is és felségedtül az török közé viszik és ugy kereskednek afféle dult és orzott marhákkal és ugy táplálják a mi ellenségeinket”. Ezért kérték, hogy „erőssen büntetődgyenek meg és oszlattassanak el imide-amoda jobbágyoknak. Az uralkodó azonban Szabolcs megye követelésének nem adott helyet, sőt az 1613. évi országgyűlés idején kelt pátensében Vámospércs, Szoboszló, Hadház és Polgár hajdúszabadságát megerősítette, s csak azt az artikulust szentesítette, amely „a legnagyobb gonoszságokat elkövető szabad hajdúknak az ellátóit” sújtotta büntetéssel. (1613:22 törvénycikk)

 

Álmosd ebben az időben virágzó település lehetett, ahol erőteljesen gyökeret vert a reformáció, 1633-ban az érmelléki egyházmegye esperese, Debreceni Gergely rendszeres egyházmegyei látogatása során a lelkészi fizetést is feljegyezte. Állt ez 28 forintból (florenus), a vetéssel bírók adtak fejenként egy kalangya búzát, akinek vetése nincsen, egy köböl búzát. Minden gazdától „egy köböl alj gabona”, mely köles, árpa, zab vagy rozs egyaránt lehetett, valamint egy boglya széna. Továbbá 75 kerülés szántás, bevetve a prédikátor vetőmagjával, elegendő fa, egy veder túró, egy verő, másfél mérőliszt őrlése. A stóla: kereszteléskor egy tyúk és kenyér, esküvőkor az idegenek negyven dénárt, az egyházi bért adót semmit nem fizettek. Prédikációs temetésért egy florenus járt. 1633-ban Budai Mátyás volt Álmosd lelkésze. 1639. június 25-én Csengeri Pétert ordinálták.

Bocskai István

Gyaloghajdú 1600-ból

 

Álmosd első írásos említése a XIII. századból való, nevezetesen 1261-ből, Almus néven, amikor István ifjabb király új adománylevéllel megerősítette Bihar megyei földbirtokában a Marót nembeli Almus fiát, Cyrill ispánt, miután a tatárpusztítás során megsemmisült régi adománylevele. Az Álmosd történetére vonatkozó legkorábbi adattal azonban az a probléma, hogy maga az eredeti okirat nem maradt fenn, csak annak hibás kivonata. Ami a Marót nevet illeti, ez a morva népnév régies változatának megszemélyesítésével jött létre. Anonymus gestája szerint a magyarok előtt Bihar vára s a hozzá tartozó ország, a Tiszántúl Ménmarót vezér (dux) uralma alatt állott. Ménmarótról a történeti kutatás kimutatta, hogy mondai alak, Anonymus képzeletének szülötte. Hogy Marót vezért miért helyezte Anonymus Biharba, annak Györffy György szerint az a magyarázata, hogy az Érmelléken volt Marót és Marótlaka falu is: az utóbbi 1354 előtt Olaszi Marouth birtoka volt, nevét azonban aligha ettől a Maróttól kapta, mert a „-laka” helynévképzés korábban megszűnt, s a XIII. században már a „-háza” képzés váltotta fel.

 

Álmosd mindenesetre létezett már a XIII. században, erre több adat utal. A települést 1281-ben Selénd és Barátpüspöki, 1292-ben Selénd és Bagamér falu határosaként emlegetik. 1292 körül a Monoszló nembeli Gergely fiainak is van itt részbirtoka. Adatunk szerint ugyanis ekkor Gergely fia Gergely és Egyed álmosdi jobbágyai lerombolták és felgyújtották Bagamér falut, a falunagyot megölték, s lovakban, ökrökben és egyebekben száz márka kárt okoztak. Mivel Álmosd lakói tagadták vétkességüket, vizsgálatot rendeltek el.

 

A történészek többségének az a véleménye, hogy a falu korábban a bihari tájakon az elsők között megjelent Ákos nemzetség birtoka volt, s a tőlük származott Álmosdi Csire család volt a település földesura. Eszerint, amint Bunyitay s a későbbiekben mások is vallják, az 1261-ben említett adat az Ákos nembeli Csirékre vonatkozik, akikkel a település birtokosaiként a XVI. század közepéig folyamatosan találkozunk. (A Chyre = Csire név valószínűleg a Cyrill-Cirill – keresztnév kicsinyített alakja.) Györffy György ugyanakkor azon a véleményen van, hogy Almus fia Cyrillnek az Ákos nembeli Álmosdi Csirével való egyeztetése a generációs eltérés miatt nem fogadható el.

 

Jakó Zsigmond szerint a tatárjárás előtt került a falu a család ősének, Csirének a tulajdonába. Neve és a környék birtokviszonyai alapján Jakó legkésőbb XII. század eleji megülésűnek tartja, létrehozóját pedig a királyi uradalomban látja. A faluban élő jobbágyság teljes egészében magyar volt.

 

A település nevét, amely a középkori iratokban Almus (1261, 1281, 1332), Almuz (1332) Almos (1416) néven fordul elő, a kutatók az Álmos személynévből keletkezettnek tartják. A -d képző csak később járult hozzá (Almosd, 1461). Hasonló nevű birtokosáról kapta, de későbbi urainak már a település adta a megkülönböztető előnevet.

 

Magának a szónak több értelmezése ismert. Vannak, akik, a magyar ‘álmos’ köznévből származónak vallják, korabeli jelentése: megálmodott, álombeli. Álmos (819?– 895?) volt a neve a magyar törzsek első fejedelmének. Ügek és Emese fia, a magyar krónikák szerint a honfoglaló Árpád fejedelem apja. Anonymus leírása szerint Emese álmában isteni látomás jelent meg turulmadár (héja) képében, amely mintegy reá szállva teherbe ejtette őt. Anonymus ötletszerűen felvetette azt is, hogy az Álmos a – szent jelentésű – latin ‘almus’, szóból ered. A leginkább vallott magyarázat szerint az Álmos név török eredetű: ‘Almys’, jelentése: birodalomszerző. Egy volgai bolgár uralkodót is ‘Almus’-nak neveztek.

 

Györffy György szerint az Ákos nem feltűnése a X. századra tehető. A nemzetség neve török eredetű (aq quö), jelentése: fehér sólyom. A sólyomra mint továbbélő nemzetségi jelvényre utalhat a nemzetségi címerben feltűnő madárszárny. A szárnypár a pajzs alapjához később csatlakozó kettős kereszt felső részén is megjelenik, tehát a madárjelvény lehet a nemzetség attribútuma. Az Ákosoknak a későbbiekben az ország különböző vidékeire szétszóródott ágai a tollal feldíszített kettős keresztet használják címerül.

 

Az Ákos-nemzetségbeli Álmosdi Csire család, Álmosd birtokosai is ezt a típusú címert viselték, a sólyomtolljelvénnyel, amint az Álmosdi Csirék zöld viaszba nyomott pecsétjén is fennmaradt a Kállayak levéltárában, egy 1406-os és egy 1432-es oklevélen.

 

Az Ákos nem hat fő ágra oszlott, azok viszonylag korán szétváltak, s mintegy húsz megyében telepedtek meg az Árpád-kor végére. Biharban az Ákos nem országos méltóságokat nem viselő lokális ágának falvai alakultak ki, az oligarchák harcaiban nagy szerepet játszó Ernye bán és fiai szolgálatában építgették helyi hatalmukat.

 

Az ősi bihari Ákos-részeket birtokló Ákos-ág Salamontól ered. Salamon az apja Erdőnek, akinek a fiai, Salamon, Dénes, István, már az 1291–94-es pápai tizedjegyzékben szerepelnek. Az ős, Salamon unokája Csire (Chyre vagy Chure), Csire fia Péter az Álmosdi család őse. Csire fiát, Pétert 1327-ben említik először, majd 1342-ben Pocsajról ‘de Pachey’-nek.

 

A Csire-ág a XIV. század közepén kezd elkülönülni: az Erdő rokonság minden tagja a század folyamán a pocsaji (de Pochay, Poche) címzést használja, de 1351-ben már a ‘de Almus’ megjelölést használja Csire Péter, amikor párbajban is megnyerte azt a pert, amelyet Kismarjai Lukács ellen indított. A későbbi szerzeménynek tekinthető Közép-Szolnok megyei birtokokat bíró ág is megkülönbözteti magát ekkorra Sződemeteri néven. A XV. században a Csirék álmosdi ága anynyira berendezkedett Közép-Szolnokban is, hogy némely oklevél Sződemeteri névvel is illeti (1423). A Közép-Szolnok megyei birtokok az Ákos nem Pocsaji ágának birtokai voltak már a XIV. század derekán, majd az ág, Sződemeteri Péter fia magtalan halála miatt, oldalági rokonaik, az Álmosdi atyafiak örökölték őket. Már a Csirék szerzik ezen a vidéken 1435-ben Etelt, illetve 1463– 1474 között Peért 61 forintot hozó vámjával együtt, továbbá Hadadot, Újlakot, Alsó- és Felsőszoport, Ardót, Csányt, Usztatót, Kőröst.

 

Az Álmosdi Csirék és a Pocsajiak 1436-ig nem tettek birtokosztályt, Pálóci Máté nádori ítéletlevele szerint az atyafiak közösen birtokolták Biharban Álmosdot, Konyárt, Fejértót, Bagost, Hosszúpályit, Monostorpályit, Vértest, Pocsajt, Ősit, Kokadot (Kakat); Közép-Szolnok megyében Usztatót, Hosszúaszót, Alsó- és Felsőszoport, Sződemetert, Csányt. Az Álmosdi Csire család Konyárt is magában foglaló uradalma legnagyobb kiterjedése idején, a XVI. század első harmadában tizennégy falut és három pusztát foglalt magában. A fentebb említetteken kívül Keszit, Nagymihályfalva vámszedő- és vásároshelyen részeket, valamint Nebáncs, Penészlek és Szentmiklós praediumokat (Szabolcs, később Szatmár megyében), illetve átmenetileg Nagylétát.

 

Álmosdi Csire Péter fiai alatt kezdődik meg a család felemelkedése Zsigmond király korában. A kezdetben Mária királynő udvari ifjaiként szereplő László (1388) és János (1388– 95) – Álmosdi Csire Péter fiai – magisterek; János később a király hívének, Stibor vajdának a familiárisaként szolgál, aradi alispán és azzal együtt solymosi várnagy (1398–1400). Zsigmond második felesége, Cillei Borbála idején János visszatér a királynéi udvarba, sáfár (1412–18), majd újra udvari lovag (miles reginalis) lesz (1425–28). 1425-ben Zsigmondtól jutalom gyanánt várépítési engedélyt kap Pocsajon. A család meg is épít egy castellumot, s az álmosdiak birtokközpontja ezentúl itt van, míg Dózsa paraszthadai 1514-ben fel nem dúlják. Zsigmond király katonaként is számít rájuk. Álmosdi Csire János, István és László 1399-ben perhalasztást kapnak a királytól, mert hadi szolgálatba mennek Prokop ellen Morvaországba.

 

Még inkább megalapozta az Álmosdi Csire-ág felemelkedését Álmosdi Csire Barnabás, aki Zsigmond király idején az arisztokrácia berkein belülre emelkedett: királynéi pohárnokmester lett (1432). Zsigmond alatt az álmosdiak – köszönhetően az udvari pozícióknak – anyagiakban is egyre gyarapodnak: Zsigmondtól új adomány gyanánt nyerik Biharban Györgyeházát, a szatmári Domahidán pedig vámot. 1412-ben zálogbirtokot szereznek Szabolcsban, 1415-ben részeket bírnak Bánkon, Pércsen, 1424-ben már kétszáz forintért vesznek zálogba földeket.

 

1437-ben királynéi szolgálatban szerepel Csire Barnabáson kívül Zsigmond, István és László. Albert király udvarában is magasra emelkedtek az Álmosdi Csirék, hiszen Barnabás és László királyi szolgálatban voltak Alberttel Sziléziában 1438 tavaszától, s még 1439-ben is ez a státusuk, amint arról több perhalasztó oklevél is tanúskodik. Csire István I. Ulászló alatt királyi ember, Biharban és Szabolcsban jár el birtokadományokban (1440).

 

A család klerikus tagja, Álmosdi Csire Zsigmond hajszentlőrinci prépostból (1432–1435) emelkedik szekszárdi apáttá (1439–59). 1447-ben előkelőként részt vesz az országgyűlésen. Álmosdi Csire Zsigmond szekszárdi apát többször országos ügyekben is szerepet játszik: 1447-ben szerepel azon országnagyok között, akik Hunyadi János kormányzó kezébe helyezik Buda várát. Ugyancsak ezen oklevél tanúja Álmosdi Csire Barnabás, akit Zsigmond vitt be az országos politika színterére: közvetlenül az országnagyok után, de még a megyei követek előtt szerepel, amiből arra következtethetünk, hogy a Csirék az 1440-es években is a mágnások köréhez tartoznak.

 

Az Álmosdi Csirék a XV. században többször is hírhedtté váltak hatalmaskodásaikról, birtokfoglalásaikról. Álmosdi Csire Barnabás 1446-ban, tolnai alispánként – valószínűleg öccse, Álmosdi Csire Zsigmond szekszárdi apát révén kerülhetett ebbe a bihari-szatmári régiótól távol eső pozícióba – a székesfehérvári keresztes konvent birtokát, Faddot erőszakkal magához vette, s nem torolta meg a konvent birtokának további fosztogatását sem. Bár ügye a nádor elé kerül, politikai karrierjét az eset nem töri meg.

 

Biharban is számtalan túlkapás, peres eset kapcsán szerepelnek. 1420-ban a Csirék „még csak” réteket kaszáltak le és lovakat loptak, főleg helybeli nemesektől. A lótenyésztésnek ugyanis jelentős szerepe volt birtokaikon. Ezt igazolja az a Zsigmond korabeli oklevél 1406-ból, amelyben a Csirék álmosdi méneséről esik szó. Az olyannyira értékes, hogy hosszasan pereskednek érte. A lovak ellátását szolgálta egy 1416-os keltezésű másik oklevélben említett „nagy mennyiségű széna” elraktározása is Álmosdon.

 

Persze az ő megkárosításukra is van példa: a váradi prépost kaszáltatja le Csiréék szénáját, majd embereiket Váradon megvereti. A Csirék sem hagyják magukat: Szalacson a váradi káptalan kaszálóját veszik birtokba (1417). 1460-ban már nagyobb bűnöktől és nagyobb ellenféltől sem riadtak vissza: Nagylétát és Kokathot (ma Kokad) dúlták fel s hajtották el a jobbágyok barmait. (Igaz az oklevél szerint csak megbosszulták, hogy a Váraskeszi Lépesek a nekik élelmet szállító embereiket kirabolták, mellesleg volt rá okuk, hiszen a Csirék nem fizették meg a vámot.) Álmosdi István Váraskeszi Lépes András (Lépes György erdélyi püspök unokaöccse) özvegyével szemben hatalmaskodott, s Kokad települést szó szerint elpusztította.

 

1502. július 22-én kelt Budán II. Ulászló király levele, ebben vizsgálatot rendelt el Toldy Mihály, Pocsaji Ferenc, Félegyházi Balázs, Álmosdi Chyre András, Borsi István, Kismarjai János és Ilyei László ellen, akik többedmagukkal fegyveres kézzel rárontottak a váradi káptalan Nagy-Zomlin („Nagh Zemlen”) és Bors Bihar megyei birtokaira, ahol a jobbágyok házait feltörték és kirabolták.

 

A XV. század második felében, ha nem is jutnak országos pozíciókhoz az Álmosdi Csirék, de királyi kiküldöttként, Mátyás király megbízottjaként említik Álmosdi Csire Lászlót 1467-ben, 1468-ban: Kolozs- és Közép-Szolnok megyében birtokba iktatásban segédkezik a kolozsmonostori konventnek. Igen aktív szerepet vállalnak a helyi nemesség ügyes-bajos dolgaiban is az Álmosdiak–Pocsajiak. Sokszor szerepelnek fogott bíróként, ügyvédként. Álmosdi Csire István, Pocsaji Pályi Miklós és Pocsaji István közösen is fellép például a Sarmasági família mellett 1467-ben. Később viszont nem igen találjuk őket a megyei közéleten kívüli szerepekben, azután, hogy Álmosdi Csire Tamás részt vett az 1507-es pesti országgyűlésen.

 

A hatalom, társadalmi tekintély és befolyás növelésének fontos eszköze volt a házasságkötés. Az Álmosdi Csirék XIV. századi házasságai általában arra engednek következtetni, hogy a helyi úri nemzetségekkel, középnemesi családokkal építettek kapcsolatokat. Egy korábbi, nem ismert Csire-házasság révén az endrédi Zoárdfiak is bírtak Álmosdon részeket leánynegyed címén. Endrédi Zoárdfi András felesége Álmosdi Csire László leánya, Dorottya lett (első férje Kállai Vitéz János volt, még a házasság évében, 1428-ban meghalt). A Zoárdfiak a leánynegyed birtoka miatt perbe is hívták az Álmosdi Csiréket. A pert András öccse, Zoárdfi István folytatta.

 

A XV. században az Álmosdiak a Sóvári Sósokkal házasodnak, ami rangbeli emelkedésüket mutatja. Sóvári Sós Miklós udvari lovag leánya, Potenciána, Álmosdi Csire István felesége 1470 előtt. Sóvári Sós Miklós második felesége Csire László leánya, Krisztina volt, Csire István unokanővére. Ennek következtében az Álmosdi Csirék Sáros megyében is bírtak birtokrészeket. Azokat Csire Tamás, majd annak fia, András (1511–1521) ága örökölte.

 

Házassági kapcsolatok révén bírnak részeket Álmosdon a Kállaik, akik már 1428-ban a leleszi konvent előtt tiltják meg, hogy Csiréék Álmosdon az őket illető részeket az Esztáriaknak idegenítsék el. A Kállaik 1436-ban birtokba is akarták venni a nekik járó tekintélyes leánynegyed részeket, köztük Álmosdot is. Hosszú ideig erre nem kerülhet sor, hol a Csirék királyi szolgálat miatt nyert perhalasztása miatt, hol egyszerűen azért, mert minden indok nélkül Csiréék nem jelennek meg. 1436-ban a váradi káptalan előtt hívja perbe Csire Barnabást, Zsigmondot, Istvánt és Lászlót Kállai János. Csiréék végül „jótevőjük”, Zsigmond király halálát követően 1438-ban többszöri nádori felszólításra adják át a leánynegyedet.

 

A Kállai(Vitéz)-ág 1461-ben kihalt, így atyjafiaikra, Kállai Lökös Miklós utódaira szálltak részei. A Csirék persze megpróbálták visszaszerezni jussukat. 1465-ben a váradi káptalan előtt folyik a per, itt Álmosd, Konyár, Sződemeter, Peér, Ethel és Penészlek a vita tárgya. Bármennyire mézes-mázos hangú is Csire Istvánnak Kállai Jánoshoz 1471-ben intézett levele a családjaik közötti megbékélésről, mindent megtettek, hogy rátehessék a kezüket a kérdéses birtokokra. 1474-ben Lökös Miklós fia János alországbíró (1398–1461) özvegyével, Juliannával s fiával, Kállai Jánossal (1459– 1486) tárgyalnak.

 

Csire Barnabás királynéi pohárnokmester fia, Kristóf és nagybátyja, István Kállai Jánossal végül kiegyeztek olyképpen, hogy a Jánosnak megítélt leánynegyedet és perköltséget megfizetik készpénzben, vagy, ha erre nem képesek, lekötik zálogba. Az Álmosdiak valószínűleg nem tudták kifizetni a Kállaiakat, mert 1476-ban is őket találjuk e részek birtokában. 1478-ban már Lökös János özvegye Julianna panaszolja, hogy fia tőle „hatalmasul elfoglalta” Konyár, Álmosd és Bagos possesiókban bírt részeit, és „a jobbágyok adóját is a maga részére szedi”. Mire 1478-ban Báthori István országbíró utasítja a hatalmaskodás kivizsgálására a szentjobi konventet.

 

Ráadásul, mivel a Kállai Lökös ág már korábban házassági kapcsolatra lépett az Álmosdi Csirékkel – Álmosdi Csire Péter leánya, Margit Kállai Lökös Miklós felesége volt (1378) – már korábban is részeket szereztek Álmosdon és a Közép-Szolnok-ban fekvő Csire-birtokon, Sződemeteren, leánynegyed címén. A tasnádi és váradi vikáriusok előtt hosszas pereskedés végén egyeztek bele a Csirék, hogy a konyári és álmosdi részeket átvegyék a Kállaiak (1465).

 

Mivel a Kállaiak sem a jámborságukról voltak híresek, s a Csirék sem engedtek, a pereskedés mellett gyakori magánháborúkat is megéltek ők maguk és falvaik az 1460-as, 1470-es években. De a perek is folytatódtak. A helyzet olyannyira elmérgesedett, hogy IV. Sixtus pápához is eljutott a viszálykodás, aki utasította a bihari főesperest, György megbízott pápai bírót, hogy adjanak elégtételt Kállai Lökös Jánosnak, a Csirék további vonakodása esetén pedig közösítsék ki őket az egyházból (1468–1471). Ez idő alatt Álmosdi Csire István sokszor megfordul az egyházi bíróságok előtt, Kristóf azonban még erre sem hajlandó.

 

1474-ben István és Márton bagaméri, illetve egyed(monostori) plébános György bihari főesperes váradi kanonok parancsa értelmében Álmosdi Csire Tamást ki is közösítették. A hosszadalmas pereskedés eladósítja a Csiréket, kénytelenek elzálogosítani 1474-ben (a kétezer forintnyi zálog összegéből adódóan nem csekély jelentőségű) közép-szolnoki birtokaikat a Bélteki Drágffyaknak. 1481-ben a szatmári Dománhidát és vámját, sőt Álmosdot is megkapták a Drágffyak.

 

Míg az Álmosdi Csirék egyik ága, Tamásé, megszenvedte a Kállaiakkal való pereskedést, István, illetve családja ki tudta azt heverni, tovább tudta gyarapítani vagyonát, újabb birtoktesteket szerzett a bihari ősi területek mellé – köszönhetően sikeres, vagyonos körökből szerzett feleségeinek: Kusalyi Jakcs Zsófiának vagy a nagyhatalmú Csákiak familiárisának számító szántói Bekcs családból való Ágotának. Jellemző a korabeli viszonyokra, hogy a Csákiak segítségével Csire Tamás egész rablóhadjáratot indított a vidéken, nem kímélve saját atyjafia, Csire István álmosdi birtokát és kúriáját sem: „ott ez Istvánt és feleségét meg akarták ölni, egy familiárist fején halálosan megsebesítettek”. A környék „rémei” ellen végül a király küldött ki külön megbízottat 1474-ben.

 

A Csirék tehát házasságról házasságra építgették a családi karrierjüket. Csire Barnabás házassági kapcsolatai is jelzik, hogyan emelkedett a ranglétrán a felső udvari körökbe a család a Zsigmond-korban. II. Ulászló király 1499-ben Csapi Albertnek adja Konyár, Álmosd, Bagos és Monostorpályi részeit, valamint az álmosdi nemesi helyet (udvarházat) és halastavat. Csapi Ákos, Zsigmond király udvari lovagja és királyi tanácsosa Álmosdi Csire Erzsébettel, Csire Barnabás királynéi pohárnokmester leányával kötött házassága révén jutott e birtokhoz, amit fia, Albert szalánci várnagy (1479– 93) bírt, bár ezt a Csirék vitatták, s ezért kellett a váradi káptalan mellett a királynak is mandátumában megerősíteni Csapi jogait. Barnabás birtokait ugyanis fiának, Kristófnak (1456–74) gyermekei, János (meghalt 1479-ben), Tamás (meghalt 1479-ben) és Dénes (meghalt 1488-ban) magtalan halála után nagynénjük egyedül örökölte. Csapi Ákos és Erzsébet házasságából sem származott utód, így Csapi Albert csak anyja haláláig bírta e részeket, s annak halála után azok visszaszálltak az Álmosdi Csirékre. 1495-ben a Csirék és a Csapiak egyezségre léptek a leánynegyed részek ügyében.

 

Az Álmosdi Csirék sikeres házasságkötései sorában Álmosdi Csire András felesége származott a legmagasabbról: Borbála somlyói Báthori István erdélyi vajda (1477– 1534) húga volt, így nagynénje Báthori István fejedelemnek és lengyel királynak. Álmosdi Csire Margit (valószínűleg Tamás fia András vagy György leánya) az ősi Becsegergely nembeli Bethlen Miklós felesége lett (1502–23). Férje halála után a dobokai Szentmiklóson, illetve Küküllő megyében rendezkedik be fiával, Bethlen Farkassal.

 

Bár több helyen is szerepel, hogy az utolsó Álmosdi, Ferenc, 1554-ben halt meg, de ennek ellentmond, hogy az 1552-es dicális összeírás már egyetlen Csirét sem talál Biharban. Kihalásuk korábbra tehető, mégpedig 1538-ra. Álmosdi Chyre Ferenc magvaszakadtával részbirtokai királyi adományból Tahy Ferenc királyi lovászmesterre, róla pedig vétel útján Dobó Istvánra szállottak.

 

Álmosd korabeli viszonylagos nagyságára, a településnek az Álmosdi Csire-uradalomban betöltött szerepére nézve némi támpontul szolgálhatnak az egykori összeírások.

 

Bihar megyében a XIII– XIV. századból kettővel rendelkezünk: a váradi püspökség 1285– 1291 közötti tizedjegyzékével, valamint az 1332–37-es évek pápai adólajstromával. Az előbbi szerint 1285–91-ben Álmosd csak hat kepe gabonadézsmát fizet püspökének. Vagyis, amint Bunyitay is megjegyzi, Álmosd „igénytelen kis község volt”. Az Ákos nemzetség bihari birtokai közül például Nyírpályi (Monostorpályi) tizenkét kepe adódézsmát fizet, a legnagyobb lélekszámúnak tűnő Bagos pedig hatvan, másik évben kilencven kepét.

 

Az 1332–1337. közötti évenkénti pápai adólajstrom szerint Álmosd viszonylagos jelentéktelensége ismét adatoltatik, hiszen 1332–1334-ben évente csak öt-öt garast fizetett, vagyis a legszerényebben adózók között húzódik meg. Viszonyításul: Kokad négyet, Konyár nyolcat; Vértes tízet; Nagyléta tizenötöt; a korábban magas püspöki tizeddel jegyzett Bagos tizenöt, majd tizennégy garast fizet; Pocsaj 1332-ben tizenkilenc garassal adózik. Maga Nyírpályi (Monostorpályi) a monostorával tizenöt garas pápai adót fizetett, amely azonban lecsökken tízre. De a legszámosabb Hosszúpályi volt a maga negyven garasával.

 

E számok azoknak a véleményét látszanak alátámasztani, akik szerint az Ákos nem Álmosdi-ágának, az Álmosdi Csiréknek birtokközpontja nem Álmosd volt, a nemzetségi temetkező egyházzal is rendelkező centrum, az ág névadó települése, hanem Nyírpályi (Monostorpályi), mondván a nemzetségi monostor képezte az uradalom központját. Annál is valószínűbben, hiszen arra vonatkozóan, hogy a Csirék temetőhelye az álmosdi egyház sírboltjában van, tehát abban a faluban, amelyről előnevüket vették, nincs bizonyíték, csupán a fennmaradt hagyomány. Ugyanakkor az tény, hogy 1234-ben a premontrei kolostorjegyzékben már szerepel az Ákosok nyírpályi nemzetségi monostora, melyet feltehetően a XII. század végén megépíthettek, s maga a település első írásos említése is (1219) korábbi, mint Álmosdé (1261). A végső válaszhoz az álmosdi templom régészeti feltárása vihetné közelebb a kutatókat. 1908-ban erre már az Országos Műemléki Bizottság részéről történt kísérlet, azonban pénz hiányában, a templom belsejében megkezdett kutatások kezdetén egy alapozásnál elakadtak. A megkezdett feltárás addigi eredményei alapján született az a feltételezés, hogy a XIV. század elején már valószínűleg felépülhetett Álmosd temploma. Ez a hipotézis egy évszázaddal korábbra datálja megszületését, mint a történetíró Bunyitay Vince, nagyváradi püspök, akinek feltételezése szerint a Chyre család egyik tagjának az 1432–1434 –ben háji prépost, Chyre Zsigmondnak az áldozatkészsége révén épülhetett fel.

 

Álmosd plébánosáról 1332–34-ből van adatunk. Miklós papnak hívták, évenként csak öt garas tizedet fizetett. 1536-ban hallunk ismét papjáról, mikor is kegyura, Chyre Ferenc egy zálogos lovat öt forinton kivált tőle. Nevét nem ismerjük.

 

A Csirék régi központja, Álmosd, 1552-ben a Bihar megyei adóösszeírásban (dicalis conscriptio) huszonhárom portával szerepel, melyeket a következő földbirtokos családok bírtak: Erdőhegyi Imre, Sombory István, özvegy Sarmasághy Lászlóné egy-egy portát (a portán, a jobbágyteleken olyan telek értendő, amelynek paraszt birtokosa a harminc-negyven holdas szántóterület és tíz-húsz holdas kaszálón kívül mintegy hat magyar forintnyi ingó vagyonnal is rendelkezett). Pekry Miklós két portát, Bethlen Gergely ugyancsak kettőt, Bethlen Farkas három portát, Valkay Miklós szintén hármat bírt, Somlyay Mihályt viszont tíz portával írták össze. Ez utóbbi földbirtokosát a falunak Álmosdi Somlyay Mihályként 1545– 1549 táján a Bihar megyei Madarász és Görbed jogtalan birtoklása miatt idézte meg Fráter György püspök és királyi helytartó parancsára a nagyváradi püspök. Az 1552-es összeírásban Görbeden egy portával szerepel, Madarászon pedig, bár feltüntetik nevét, portaszám nélkül, azon megjegyzéssel, hogy ‘nunc’, vagyis jelenleg.

 

Köszönhetően a János Zsigmond és Ferdinánd közötti viszonyból eredő többszörös adományozási gyakorlatnak 1554-ben Álmosdon már újabb földesurak neve is feltűnik: Petrovich Péter rövid ideig tartó tulajdonlásának a király felségárulás okán jószágvesztéssel vet véget, s birtokát Csáki Miklósnak adja. Veér II. Mihály, anyja, Somlyai Anna után Álmosdot és Csokalyt örökölte, ahol Gyula várának eleste után (1566) le is telepedett.

 

Az Álmosdi Csirék faluja a XVI. század közepétől jellegzetes kisnemesi településsé válik. A település életét meghatározó nagy horderejű változások sorába tartozik, hogy beveszi a refomációt, lakossága áttér a református hitre, aminek idejét az 1530-as évekre teszik a kutatók. Széki János nevű lelkészét 1597-ben avatták fel (ordinálták).

 

Az előrenyomuló Török Birodalom sikerei nyomán, 1566 után, Álmosdot is az urai mellett az oszmán hatalomnak adózó bihari települések sorában találjuk. A szolnoki szandzsák, debreceni nahije 1572. évi adóösszeírásában Álmosdról 23 portát és egy templomot találunk. Az 1552-es összeírás óta eltelt két évtized alatt, úgy tűnik, ekkor még nem szenvedhetett igazán nagy károkat, a viszontagságos időket két portaszám csökkenésével bár, de sikerült átvészelnie.

Az álmosdi Csire család címere

Az álmosdi református templom