Álmosd neve a magyar történelemben Bocskai István szabadságharca 1604. október 15-i győztes csatájának helyszíneként ismeretes. A Bocskai-szabadságharc nyitányát jelentő összecsapás Barbiano di Belgiojoso kassai főkapitány császári csapatai és Bocskai István hajdúserege között, Álmosd– Diószeg határában zajlott. Bocskai mintegy háromezer, nagyrészt lovas-puskás embere és két kapitánya, Lippai Balázs és Némethi Balázs irányításával megfutamította a Johannes Pezzen vezette, mintegy kétezer gyalogost, hatszáz lovast és kilenc ágyút felvonultató császári sereget, nagy részét megsemmisítették vagy elfogták. A hajdúcsapatok váratlan támadása nyomán a Partium és a Tiszántúl Bocskai kezére került.
A Bocskai-szabadságharc több tekintetben is sajátos küzdelem volt. Mindenekelőtt háború a háborúban, mert amikor 1604. október 15-re virradó éjszakán Álmosd és Diószeg között az első lövések eldördültek, még javában folyt a török elleni küzdelem. Az itt egymás ellen harcolók tulajdonképpen a Habsburg-hadsereg idegen és magyar ezredeinek a katonái voltak. Emiatt a császári hadvezetés hetekig csupán néhány hajdúezred lázadását látta benne, amit a törökökkel „lepaktált”, „árulóvá” vált Bocskai István szított felelősségre vonásának elkerülése érdekében. A felkelés sajátosságai közzé tartozik az is, hogy Bocskai ugyan török szövetségben küzdött a Habsburg-uralkodó ellen, de olyan módon, hogy lehetőleg ne segítse szövetségesét céljai elérésében. Sőt amikor 1606-ban úgy fordult a helyzet, Bocskai meghiúsította a török Bécs elleni támadását!
A harc ellentmondásosságát jelzi az is, hogy a Habsburg-ellenes küzdelmet olyan személy vezette, aki élete javát a Habsburg-barát politika szolgálatában élte le, s részben az ő nevéhez fűződött Erdély elszakítása a töröktől, és bekapcsolása a török elleni koalícióba. Ezen cselekedetei miatt átkozták hazájában, és „proscribálták” (nyilvánosan megbélyegezték és törvényen kívül helyezték) a századforduló idején. Majd néhány évvel később „a magyarok atyjának”, „a magyarok Mózesének” nevezték, és hamarosan bekövetkezett halála után hosszú históriás énekekben siratták el. Feje köré maradandó glóriát font a nemzeti kegyelet.
Bocskai és a hajdúk neve a magyar történelemben elválaszthatatlan egymástól. Ő volt az, aki a hontalan, bujdosó népet lakóhelyhez jutatta, s végrendeletében honvédő feladatot bízott a korábban „bitang, korcsos magyaroknak” nevezett hajdúkra, akiket „Bocskai angyalainak” nevezett el a korabeli közvélemény.
A hajdúk a XV. század végétől a szarvasmarha-kivitel fellendülése idején kialakult, a marhahajtásból élő fegyveres réteg Magyarországon, nevük is a „hajtó” szóból ered. Soraik a Balkán-félsziget török hódításai elől elmenekült népeiből gyarapodtak, majd a hódítás északra nyomulásával tagjai egyre inkább magyar etnikumú népelemekből kerültek ki. A török hódoltság korában valódi katonaréteggé váltak. Tisztjeiket maguk közül választották. Eleinte gyalogosként, a XVI. század második felétől már lovon is harcoltak.
Általában egy-egy hadjárat időszakára fogadták fel őket zsoldért vagy zsákmányért. A gyakori fosztogatások, rablások miatt számos törvényt hoztak ellenük. Egy részük magánföldesúri csapatokban szolgált bizonyos szabad paraszti jogok megszerzéséért cserébe, sokuk végvári vitéz lett. A tizenöt éves háborúban (1593–1606) nagy létszámban álltak a császári hadseregbe, 1604-től pedig Bocskai István felkelésének fő erejét alkották.
Miután a hódítás elsősorban a nemesség létfeltételeit szüntette meg, a menekülők és hajdúnak állók között jelentős számú nemesi eredetű személyeket találunk. A nem nemesek többsége sem a földművelő jobbágyok köréből került ki, hanem a különböző pásztorelemekből. E katonaréteg harmadik nagy utánpótlási forrását saját fiúgyermekeik jelentették, ugyanis az apai hivatás követésén túl más megélhetési lehetőség nem akadt számukra.
A hajdúkat több alapvető körülmény állította a Habsburg-ellenes harcok táborába. Elsősorban talán az, hogy döntő többségük olyan protestáns volt, akiket a századforduló éveitől kezdve a soraik között menedéket találó prédikátorok a katolikus uralkodóház elleni fellépésre sarkalltak. Emellett hajtotta őket az a szándék is, hogy rendezzék a magyar uralkodó osztály tagjaival elmérgesedett viszonyukat. A létbizonytalanságban élő, számkivetett hajdúk ezért kaptak szívesen Bocskai István, a tekintélyes protestáns főúr első hívó szaván. S az ő katonai sikerei alapvetően a hajdúk érdemeinek tudhatók be.
Bocskai Istvánt kiváló katonaként tartja számon a magyar hadtörténelem. Személyes sérelmei miatt jutott el a Habsburg-ellenességig, de személyi biztonságában fenyegetve sem könnyen szánta el magát a fegyveres harcra. Annak, hogy ebből kibontakozhatott az országos méretű küzdelem, komoly előzményei voltak: az elhúzódó és egyre kilátástalanabbnak tűnő törökellenes háború, amelynek következményeként katasztrofális méreteket öltött az ország pusztulása. Nehéz lenne eldönteni, hogy az ellenséges vagy a fizetetlen császári zsoldosseregek pusztították-e nagyobb mértékben az ország területét. A háborús károk minden társadalmi osztályt és réteget érintettek, legjobban azonban a védtelen jobbágyságot sújtották.
A háborús pusztításokon túl a magyar uralkodó osztály a Habsburg-kormányszervek számos intézkedését sérelmes, diszkriminációs lépésnek tekintette. A nádori tisztség betöltetlensége és jogkörének szétdarabolása, a magyar haderőnek az udvari haditanács alá rendelése, a fontosabb végvárakban idegenek vezető posztra tétele, hűtlenségi perek, vagyonelkobzások és egyéb sérelmek egyre növekvő elégedetlenséget szültek soraiban. Ugyanakkor a szélnek eresztett magyar végvári katonák és a földönfutóvá vált nemesek, jobbágyok a szabad hajdúságban olyan társadalmi réteg sorait duzzasztották fel, amely elkeserítő helyzete miatt nemcsak kész volt harcolni a Habsburg-uralom ellen, hanem képzett katonaként képes is volt erre a feladatra. A fizetetlen zsoldosok rablásai, sarcolásai nyomán támadt vagyoni bizonytalanság a városi polgárság és a nemesek magatartását is erősen Habsburg-ellenes irányba hangolta. Az erőszakos ellenreformáció, az ország lakosságának több mint kilenctizedét kitevő protestánsok üldözése pedig a különböző társadalmi osztályokat és rétegeket összefogó ideológiát teremtett mindehhez. A küzdelem – a tizenöt éves háború során Habsburg-kézre került – Erdélyből indult ki.
Bocskai a törököktől segítséget kérve kezdte szervezni a harcot. Ténykedése Belgiojoso felső-magyarországi főkapitány tudomására jutott, aki csapataival megindult ellene, s megtámadta bihari birtokait (Szentjób, Kereki). Bocskai jól tudta, hogy a rendelkezésére álló mintegy nyolcszáz katona nem elegendő a további ellenálláshoz. Fegyveres erejét úgy akarta növelni, hogy ezzel ellenségének seregét gyengítse. E célból tárgyalásokat kezdeményezett a császári zsoldban álló „szabad hajdúkkal”, akik öthónapi elmaradt zsoldjuk miatt felettébb elégedetlenek voltak. Amikor Bocskai protestáns voltukra és magyarságukra hivatkozva jelentős jutalmat ígért nekik, átálltak. Az adorjáni császári táborban levő háromezer főnyi hajdú Lippai Balázs, Németi Balázs, Dengeleghy Mihály, Ibrányi Ferenc és Szénássy Mátyás parancsnoksága alatt október 14-én „erős pecsétnek alatta” megfogadta, hogy „az nagyságos vitézlő Bocskai Istvánnak, az körösztinsignek, és az mi országunknak ides Hazánknak” oltalmazására ezután vele együtt él és hal.
Az átpártolás a huszonnegyedik órában történt, a császári haderő összevonása az adorjáni táborban befejezés előtt állt. Csak Pezzen ezredes gyalogsága és tüzérei hiányoztak a koncentrált támadás megkezdéséhez. Október 14-én éjszaka azonban már ő is elindult Álmosdról Diószegre. Elnyúlt menetoszlopban haladt a mintegy két és félezer gyalogos, hatszáz sziléziai nehézlovas, a két tábori és két nehéz faltörő ágyú, a több száz főnyi hajtó és szolgaszemélyzet, valamint a hadoszloppal tartó népes „tábori bordélyház”.
A terepet jól ismerő Bocskai úgy döntött, hogy hajdúival az oszlop középső része ellen intéz váratlan támadást: ha a meglepett gyalogságot sikerül szétszórnia, a nem nagy létszámú sziléziai lovassal már könnyebben el tud bánni. A mit sem sejtve baktató gyalogosokat (landknechteket) váratlanul érte az erdőből rájuk rontó hajdúk támadása. Öldöklő kézitusa kezdődött, senki sem adott és nem várt kegyelmet.
A hosszúra nyúlt menetoszlop kedvezett a zsoldosoknak: nem egyszerre érte őket a támadás, így az elöl és hátul haladók a megtámadottak segítségére siethettek. Visszafordult az élen haladó Pezzen ezredes is, de előbb egy hírvivővel erősítést kért Belgiojosótól. A sziléziai nehézlovasok többször vissza is verték a hajdúkat, de azok az erdőben összeszedvén magukat, Bocskai személyes buzdítása nyomán újra és újra támadásba lendültek. A nyolcadik roham megingatta a császári lovasokat, akik futásban kerestek menedéket. Sokan halálukat lelték a környező mocsarakban. Mások fogságba estek, közöttük Pezzen ezredes, az oszlop parancsnoka is.
Ezalatt a császári gyalogosoknak sikerült valami szekérvárfélét kialakítani, és mögé húzódva védekeztek. Talán ki is húzták volna reggelig, ha nem robban fel a tartalék lőporuk. A robbanás teljesen szétszórta a szekérvárat. A résen benyomult hajdúk a korabeli krónikás, Szamosközy István szavai szerint: „ott mind levágják űket, mind gyermekkel, kurvájokkal együtt, kik a gyalog németekkel az ű módjuk szerint ugyanszámosan voltanak”. Más forrás szerint a gyermekeket életben hagyták, s azokat reggel a csatatéren megjelenő parasztok vitték magukkal. A harc színhelyének közelébe érkezett Belgiojoso, „nem mert megvíni velek” (mármint a hajdúkkal), hanem Váradra vonult.
Az álmosdi győzelem vitathatatlanul a hajdúk érdeme volt, akik példamutató harci leleményességet és bátorságot tanúsítva küzdöttek tegnapi bajtársaik ellen. A rajtaütés szerteszálló híre ugyancsak megnövelte a győzelem nagyságát. Egy kortárs feljegyzése szerint „Magyarországban idegen seregen ennél nagyobb vereség már régen nem esett”. Bocskait a mennyből csatára alászálló Krisztushoz hasonlítja az álmosd–diószegi győzelem után írt vers költője. A szabadságharc első győztes csatáját számos követte még, hogy diadalra vigye a magyar történelem egyetlen sikeres függetlenségi küzdelmét, amely országos következményein túlmenően a hajdúk letelepítésével járt. Bocskai 1605-ben kollektív nemességet adományozott nekik, és saját birtokán fogadta be őket. Ezek voltak a törzsökös hajdúvárosok. A példát a későbbi fejedelmek is követték. Számát tekintve még több volt a magánföldesúri hajdútelepítés.
Álmosdot a szakirodalom a magánföldesúri hajdútelepülések között tartja számon. Ennek a formációnak az eredetét a XVI. században kell keresnünk. A törvények az 1550-es évektől már egyre-másra emlegetik az olyan földesurakat, akik magánhadseregükbe szabad hajdúkat fogadnak fel, nyilván valamelyes zsold és szabad prédálás ellenében. A XVII. században aztán a korábban már földesúri zsoldba, egyáltalán szolgálatba lépő hajdúkat a földbirtokos letelepítette. Megkockáztatjuk, hogy a XVI. század közepén említett Álmosdi Solymosi Mihály birokfoglalásaiban is szerepet játszhattak már.
A kiváltságolás, letelepedés időpontját, helyét és a telepítő személyét legkönnyebben olyan esetekben állapíthatjuk meg, amelyekre nézve fennmaradtak és a kutatás látókörébe kerültek az eredeti kiváltságlevelek vagy azok másolatai. Álmosd esetében azonban nem rendelkezünk ilyenekkel.
Az adatok arra engednek következtetni, hogy igencsak hírhedt hírnevet vívtak ki az itteni „hajtók” még a szomszéd Szabolcs vármegye nemessége körében is. Együtt emlegették településünk hajdúit a szomszédos Diószeg, Bagamér fejedelmi kiváltságolású hajdúival és a törzsökös közelebbi s távolabbi hajdúvárosok, valamint egyéb magánföldesúri telepítések népével (például Nagyléta), amikor Szabolcs vármegye nemesi közgyűlése 1613-ban a pozsonyi országgyűlésre menő Kércsy András alispánnak a következő utasítást adta: Tekintettel arra, hogy Böszörményben, Hadházon, Polgáron, Nánáson, Szoboszlón, Kabán, Szentmargitán, Újfaluban, Diószegen, Nagylétán, Álmosdon, Bagamérban és Vámospércsen lakó hajdúk „nagy iszonyú rontásokat, pusztításokat, prédálásokat cselekszenek, s most is békességesen nem járhatni tőllük az utakon, mivel tolvajlani és utat állni kijárnak”, érje el a követ azt, hogy „ő felsége oszlassa el őket és tegye jobbágyokká”. Ezzel nemcsak a király bevétele növekedne, hanem az ország békéje is helyreállna. A fenti városok (Álmosd sohasem rendelkezett mezővárosi, hajdúvárosi jogkörrel!) hajdúsága ugyanis – hangzott a követi utasítás – „azt cselekszi, hogy búzát, barmot, juhot, lovakat elorozván szekereket szereznek ötven hatvan szekérrel is és felségedtül az török közé viszik és ugy kereskednek afféle dult és orzott marhákkal és ugy táplálják a mi ellenségeinket”. Ezért kérték, hogy „erőssen büntetődgyenek meg és oszlattassanak el imide-amoda jobbágyoknak. Az uralkodó azonban Szabolcs megye követelésének nem adott helyet, sőt az 1613. évi országgyűlés idején kelt pátensében Vámospércs, Szoboszló, Hadház és Polgár hajdúszabadságát megerősítette, s csak azt az artikulust szentesítette, amely „a legnagyobb gonoszságokat elkövető szabad hajdúknak az ellátóit” sújtotta büntetéssel. (1613:22 törvénycikk)
Álmosd ebben az időben virágzó település lehetett, ahol erőteljesen gyökeret vert a reformáció, 1633-ban az érmelléki egyházmegye esperese, Debreceni Gergely rendszeres egyházmegyei látogatása során a lelkészi fizetést is feljegyezte. Állt ez 28 forintból (florenus), a vetéssel bírók adtak fejenként egy kalangya búzát, akinek vetése nincsen, egy köböl búzát. Minden gazdától „egy köböl alj gabona”, mely köles, árpa, zab vagy rozs egyaránt lehetett, valamint egy boglya széna. Továbbá 75 kerülés szántás, bevetve a prédikátor vetőmagjával, elegendő fa, egy veder túró, egy verő, másfél mérőliszt őrlése. A stóla: kereszteléskor egy tyúk és kenyér, esküvőkor az idegenek negyven dénárt, az egyházi bért adót semmit nem fizettek. Prédikációs temetésért egy florenus járt. 1633-ban Budai Mátyás volt Álmosd lelkésze. 1639. június 25-én Csengeri Pétert ordinálták.
Bocskai István
Gyaloghajdú 1600-ból
