Álmosd és a Kölcseyek

Álmosd történetéhez számos jeles személyiség neve és emléke kapcsolódik. Vannak, akik születésük révén kötődtek a településhez, másokat a sors kiszámíthatatlan szeszélye sodort ide hosszabb-rövidebb időre. Volt közöttük messze földön híres, akinek neve régi fényében tündöklik ma is. Köztük is a legfényesebben a gyermek- és ifjúkorának éveit Álmosdon töltő Kölcsey Ferencé, a reformkor kimagasló alakjaként számon tartott íróé, költőé, szónoké, politikusé, a magyar nemzeti himnusz megalkotójáé.

A Kölcsey család Álmosd egyik jeles köznemesi famíliája már a XVIII. században. Kölcsey Ferenc édesapja, Kölcsey Péter – hosszú évek katonáskodása után – nagybátyja, a család nagy öregje és gondoskodó jótevője, Kölcsey Sámuel hívó szavára tér meg Álmosdra. 1787-ben feleségül veszi a Sződemeteren nevelkedett, ugyancsak nemesi családból való Bölönyi Ágnest. Egymás után érkező gyermekeik (Mária, Sámuel, Ádám, Péter) mind Álmosdon születnek, az elsőszülött Ferenc kivételével, akinek születése előtt áldott állapotban lévő édesanyja hazament a Közép-Szolnok megyei Sződemeterre, nagyanyjához, s gyermekét ott hozta világra 1790. augusztus 8-án.

Mihelyt anya és gyermeke megerősödtek, Kölcsey Péter visszavitte őket Álmosdra, a nádfedeles, agyagtéglából épült kúriába. Kölcsey itt, Álmosdon tanult meg beszélni, itt kezdett eszmélkedni. Itt érte a csaknem tragikus csapás is: fél szeme elvesztése. Kortársainak írásai emlékeznek meg arról, hogy himlőben vesztette el szeme világát hároméves korában, az arcán s feltételezhetően a szem kötőhártyáján is megjelent hólyagos kiütésektől.

A himlőoltás bevezetéséig a variola – ahogy a halotti anyakönyvekben is gyakran szerepelt – egyike volt azon járványos megbetegedéseknek, melynek fenyegetésétől évszázadokon keresztül rettegtek az emberek. Voltak, akik tudni vélték, hogy a korabeli gyógymód szerint a himlőhólyagok gyors felfakadását segítendő meleg kemencébe bújtatták a gyereket, s a szemébe csapódó pernye vagy szikra okozta fél szeme világának elvesztését. Az álmosdi néphit tudni véli azt is, hogy a gyógymódhoz tartozó hét Miatyánk elmondása helyett édesanyja csak hatot mondott el, ezért nem járt szerencsével a kúra. Kölcsey Ferenc végül is megmenekült, de amint Kállay Ferenc írta, „az irigy betegség megfosztá egyik szemétől, s kedves vonású arczulatát is megcsorbítá”. Testi ereje is annyira megromlott, hogy a betegsége következményeitől egész életében szenvedett. „Az én belsőm tűzzel teljes, de külsőm, ezen nyomorult alkotmányú test, mindenre alkalmatlan. Szerfelett puha vagyok, s ezen rövidlátású szem, ezen többnyire zúgó fej azt teszik, hogy félve lépjek minden társaságba, hol nagyon ismeretes emberekre nem találhatok” – panaszolta 1814. április 3-án Álmosdról keltezett levelében Kazinczy Ferencnek.

Itt jegyezzük meg, hogy az irodalomtörténet és nyomában a képzőművészeti alkotások tévedéssorozatát követően sokáig vita tárgyát képezte, hogy a költő melyik szeme látását veszítette el. A kutatások végül hitelt érdemlően bebizonyították, hogy az eredeti, korabeli ábrázolások a megbízhatóak, Kölcsey Ferenc a jobb szemére volt vak. (Holttestének exhumálása is ezt bizonyítja, amiről részletesen olvashatunk a Száz falu Szatmárcseke kötetében.)

Kölcsey életében a sorscsapások folytatódnak. Nagyon hamar árván marad testvéreivel. Apjuk 45 évesen, 1796. augusztus 9-én halt meg Álmosdon. A legidősebb gyermek, Ferenc hatéves volt ekkor (lánytestvére, Mária kisgyermekként meghalt, s még apja halála után jött világra, 1797. április 27-én, Péter öccse). Apjuk korai halála után özvegy édesanyjukról és az árvákról apjuk nagybátyja, a fentebb már említett Kölcsey Sámuel gondoskodik.

Hatévesen Kölcsey a Debreceni Református Kollégium diákja lesz. A szünidőket rendszerint Álmosdon vagy Sződemeteren, a nagyszülőknél töltötte. 1801 végén Kölcsey Sámuel, 1802 februárjában édesanyjuk is az álmosdi temető lakója lett. Áprilisban pedig az utolsó Kölcsey „nagy öreg”, apjuk testvére, Kölcsey István is eltávozott Csekén az élők sorából. Kölcsey Péter és Bölönyi Ágnes négy árván maradt fiának gyámja Gulátsy Antal lett.

Kölcsey Ferenc tanulmányai végeztével, 1809. október 8-án hagyta el a debreceni kollégiumot és ugyancsak ott tanuló öccseit. Pestre ment joggyakornoknak, ekkor kötött életre szóló barátságot Szemere Pállal. Majd a huszonkét esztendős fiatalember 1812-ben hazament Álmosdra, most már önálló gazdaként ott telepedett meg, csaknem három esztendőre.

Kölcsey már a kollégiumban megcsillantotta tudósi tehetségét, s költői terveket dédelgetett. Diákkori verseit Csokonai modorában írta. 1805-ben részt vett annak temetésén, itt látta először Kazinczy Ferencet, akihez 1808-ban küldte első levelét, majd folyamatosan verseit.

Kölcsey Álmosdon hol eltemette irodalmi ambícióit, hol pedig magas lángon égette őket. Közismertek azok a sorai, amelyeket egyik legjobb barátjának, iskolatársának, Kállay Ferencnek írt 1813-ban: „Thekámban könyv helyett már most nyeregszerszám áll. Míveltetni ugaraimat, lovaim s ökreimről gondoskodni, s küzdeni ezen emberekkel, kik tóparton s szalmafedél alatt laknak, ezt kell csinálnom. Nem szabad rajtam nevetned, mert én mindezeket gazdai komolysággal csinálom.”

Álmosdi napjai nem voltak mindig sivárak, sőt az itt eltöltött évek néhány maradandó élménnyel is megajándékozták. Álmosdon élt Péchy Imre volt alispán, a tiszántúli egyházkerület és a debreceni kollégium főgondnoka leányával, Karolinával. Egyes irodalomtudósok Kölcsey néhány leveléből arra következtetnek, hogy 1814 nyarán szerelmes volt egy Álmosdon lakó leányba, aki „iránt tavaly még egészen más érzelmekkel voltam, s csodálni fogod az emberi szívet, mely olly ellenkező indulatokat elfogadni alkalmas” – írja barátjának. Egyesek Péchy Karolina társalkodónőjét, egy bizonyos Jeanette Medicus nevű kisasszonyt gyanítanak a Kölcsey vonzalmával kitüntetett személynek, de ennek ellentmondani látszik, hogy jóval idősebb volt Kölcseynél. Sokkal valószínűbb, hogy gyermekkori szerelméről, Péchy Imre leányáról, Karolináról van szó.

Péchy Imre házában élt ekkoriban teljes visszavonultságban egy Uza Pál nevű, kiváló képességű, mádi születésű ügyvéd. A Martinovics-féle összeesküvésben való részvétele miatt előbb halálra, majd bizonytalan idejű börtönbüntetésre ítélt férfi Kazinczy levelezéseiben is felbukkan. Uza szabadulását követően, 1804-től haláláig Álmosdon talált menedéket.

Kölcsey Álmosdon nem hagyott fel a szellemi munkával. Ennek legjobb igazolása a levelezése. Kiderül belőle, hogy sokat olvasott, sokat tréfálkozott, nemhiába kedvelte Moli_re-t és Regnard-t.

A maradandó élményei közé sorolhatjuk, hogy még 1812-ben meglátogatta Kállay Ferenc, akivel egy svájci utazás tervét fontolgatták, hogy megismerjék a szabad országot, s Németországba is el szerettek volna jutni, hogy felkeressék a nagy német írókat.

Kölcsey 1813-ban a Csokonai hatása alatt írt verseit megsemmisítette, de 1813. júniustól ismét verselni kezdett. Kállay biztatta, hogy lépjen velük a nyilvánosság elé. Végre 1814-ben rászánta magát, s a Róza december 17-én megjelent a Magyar Dámák Kalendáriuma című lapban. Magányából a három év alatt többször kilépett, tett néhány érdekes utazást az országban, meglátogatta például Szemerét Pécelen.

Gondoskodik öccsei neveléséről, s egyre jobban belemerül a szellemi munkába. Álmosdon formálódnak ki költői nézetei. 29 kisebb-nagyobb verset írt itt, nyomtatásban négy jelent meg belőlük a Róza című versén kívül: A kedves sírja, Kívánság, Géniusz száll, A Phantasiához.

Álmosdon írta Kölcsey a Felelet a Mondolatra című vitairat bevezetőjét és a hírhedett Csokonai-bírálatot, amely azonban csak 1817-ben jelent meg. Az apai házban kezdett a görög irodalomban elmélyülni, hozzálátott többek között az Iliász lefordításához, de akkor még nagyon nehéznek találta, és abbahagyta.

Szellemi érdeklődése itt nyerte el igazi karakterét, itt érett íróvá. A magyar reformkor ideált kereső politikusa érik a szerény kúriában. Versei, feljegyzései, levelei, olvasmánynaplója alapján Álmosd lesz a költővé válás nagy iskolája. A családi ügyek azonban 1815-ben továbbvitték Szatmárcsekére. 1814 decemberében fogott hozzá a költözés előkészületeihez, 1815 első hónapjaiban leveleit már Csekéről keltezi.

A Kölcsey testvérek közül Álmosdon maradt Sámuel és Péter. Sámuel halálakor, 1845-ben már a Himnusz eltávozott költője testvérének is szólt minden bizonnyal a búcsúztató a halotti anyakönyvben, mert míg a Kölcsey család többi tagjának halálhírét lakonikus rövidséggel írta be a korabeli lelkész, Kölcsey Sámuel halálának már tizenhat sort szánt, amelyben megemlékezett Sámuel debreceni és pozsonyi tanulmányairól s álmosdi éveiről: „Az élet nagy iskoláját a mezei gazdálkodásban kezdette, melynek példás szorgalommal, okos takarékossággali folytatását fenn szóval hirdették kedvező körülményei. Fényes Klára asszony 31 és félesztendeig ritka hűségű élete párja, a tsendes okosságú házi gazda, mint szeretettel teljes atyafi, mint igaz barát, mint józan, felvilágosodott keresztyén, mint buzgó protestáns 52 és fél esztendős korában távozott az élők sorából, szinte az egész lakosság fájdalmi és könnyűi kísérték.” Felesége mintegy negyedszázaddal élte túl. A Kölcsey család sírboltja Álmosdon a Legelő úti temetőben volt.