Álmosdon valószínűleg már a reformációt megelőző időben folyhatott oktató tevékenység, mivel a római katolikus plébánián (a mai református lelkészlakban) tanító szerzetesrendi barátok laktak. A reformáció felvételét követően az egyház itt is nagy gondot fordított az Isten igéje veteményeskertjeinek tartott iskolák létrehozására. Kezdetben minden bizonnyal a lelkészre hárult a feladat. „Johan Sármás – 1680″ volt a felirata annak a nagyobb csengőnek, amely a hagyomány szerint a falu földesurának adományából öntettek az egykori álmosdi iskolának. Még az 1948-as államosításkor is az iskolában szolgált, sajnos azóta nyoma veszett. Az elemi iskola mellett a mai lelkészlakban a XVII. század végén és a XVIII. század elején Bihar vármegye nemesi lányainak valláskülönbség nélküli nevelőintézete működött.
1727-ből ismerjük a mester, vagyis a tanító bérét: tizennyolc forint készpénz, fél véka búza minden ágytól. Két köböl búza alá szántás, melyet a tanító búzájával be is vetnek. (Minthogy Bihar megyében a 125 literes kassai köblöt használták, így a búzára átszámított köblös föld nagyjából egy katasztrális holddal volt egyenlő.) Minden embertől kétszeri coquia (sorkoszt), de meg is válthatták, fizetve helyette négy-négy poltúrát. Továbbá elegendő fa. Ehhez járult még a temetési szertartáson való közreműködésért járó pénz. Ezt a fizetséget a falu paraszti közössége adta, a földesurak ezen felül fizetnek. Teljesítését és mértékét azonban nem foglalták a díjlevélbe.
1765-ben a falu társadalmának differenciáltságát figyelembe véve a következőképpen állapították meg az iskolamester fizetését: a földesurak tehetségük szerint fizetnek mind búzát, mind pénzt, ki többet, ki kevesebbet. A nemesek két márjást (máriás), melynek egyike a sorkoszt megváltásáért jár. A közemberek 36 pénzt fizetnek, ennek is fele coquiáért való. A szolgák tizennyolc pénzt. Minden pár, akinek vonómarhája (igásállata) van, ad egy véka búzát, az eklézsia vékájával, akár nemes, akár közember. Akinek nincs vonómarhája, fél vékát ad, akár gazda, akár szolga. Vetnek két köböl búzát a mester adta magból. Vetnek kukoricát és dinnyét is. Fát, négymarhájú szekérrel, adnak hetet. Gyalogszeresektől húsz kéve nád harmada (a többi a tiszteletes úré). Temetésért 34 pénz jár. Syntaxistáktól négy márjás, grammatistától, conjugistától és declinistától 48 pénz, ábécéstől 34 dénár. A pénzen felül minden gyermektől egy véka búza pozsonyi vékával.
Ugyanakkor a lányok tanítójának fizetése minden iskolába járó leánytól egy véka búza és ugyanannyi aljgabona (ez takarmányul szolgált az állatoknak), egy szekér fűtő. Emellett pénz: az öreg katekézist tanulótól egy rénes forint, kiskátésól 68 pénz, ábécéstől 34 pénz.
1798-ban a falu egyik jeles földesura, Kölcsey Sámuel, a tanítók és prédikátorok helyzetén javítandó, száz rajnai forintot adományozott az egyháznak, azzal a feltétellel, hogy ebből ötven forintot a faluba való jövetelekor kapjon meg az „Oskola Mester”, másik felét pedig a prédikátor, amely összeget távozásukkor kötelesek utódjuknak átadni, ezzel is segítve a letelepedéssel járó anyagi nehézségek áthidalását.
Az Álmosdon tanító első iskolamester, akinek nevét ismerjük, Boldizsár Zsigmond. 1718-ban tanított a faluban, majd 1764-ben, már Szikszó városában lakván, az álmosdi eklézsiának Istenhez és az eklézsiához való hűségéből, tíz körmöci aranyat ajándékozott. 1748-ban Diószegi Pál, 1750-ben Telegdi János iskolamester neve bukkan fel az álmosdi református egyház anyakönyvében Álmosdon született gyermekük keresztelése kapcsán. 1753-ban Borza György a helybeli rektor, itt is nősült; 1768-ban Szabó Mihály.
A Mária Terézia által elrendelt 1770–71-es összeírás szerint a községben egy iskola működött, az emberemlékezet óta létező református tanoda, ekkor Varga Mihály tanító vezetésével, 42 tanuló írást, számtant és hittant tanult itt. A tanítás nyelve magyar. Ugyanakkor ez az összeírás arról is tudósít, hogy településünkön 1761-ben már deák iskola volt.
A falunkban működő a XVIII. században az ország iskolája kitüntető címmel felruházott Debreceni Református Kollégium partikulája (résziskolája) volt, amelyben az anyaiskola módszerével és szemlélete szerint tanítottak a tanulmányaikat két-három esztendőre megszakító diákok. A debreceni kollégiumból 1771 és 1780 között négy rektor nevét ismerjük, akik Álmosdra kerültek: Patonai István, Szoboszlai József, Kardos István, Szappanos János. Közülük Kardos István később a falu nótáriusa lett.
1773-ban Sémi Sámuel oskolamester nevével találkozunk, aki itt is nősült. 1776–1779 között Köteles Péter „oskola mester” telepedett meg a faluban, három gyereke itt született. 1779-ben Kónya János, 1785-ben Miskolczy István neve regisztráltatik. 1787-ben hozatott ki rektornak Tamási János, aki hét évet tanult a debreceni kollégiumban, „prédikátorságra nem igyekezik” – írta róla inspektora. 1788-ban is ő a fiúiskola rektora, amikor két forrás is szól róla és iskolájáról. Egyik 52, a másik 49 fiú tanulóról tud. Ez utóbbi tabellás kimutatás azért érdekes, mert utal a tanulók társadalmi helyzetére is. Eszerint 19 közülük a nemesség, harminc pedig a köznép soraiból való.
A XVIII. század második felétől a debreceni kollégium diákjainak névsorában évről évre találkozunk álmosdi származásúakkal: Dobsa Ferenc (1755, 1758–1762); P. Csengeri Gábor (1760); Dobsa József (1763) Hidgyed Mihály (1768); Péchy Imre (1769–1772); Péchy György (1774). A helyi földbirtokosok időnként megtették, hogy az álmosdi iskolából a legjobban tanuló szegény sorsú fiút saját gyermekükkel mint szolgadiákot küldték a debreceni kollégiumba.
Az eklézsia igyekezett gondot viselni az intézményre, bár ez nem mindig volt kellően eredményes. Már 1792-ben megbízták Szántai Mihályt (neve ekkor ingeneurként, vagyis mérnökként szerepel) és Kardos István nótáriust, hogy a prédikátorral és „Bírák Uramiék közzül két vagy három becsülletes emberek, az Oskolákat minden héten meg látogassák, a’ gyermekeknek a’ tudományokban, ‘s erkölcsökben tett előmeneteleket megvizsgálják s azoknak minden képpen lehető boldogulásokra vigyázzanak”.
Az 1804-es iskolai összeírásban Balog István neve szerepel mesterként, 1806–1813 között Lengyel Dániel volt a rektor a faluban, itt is nősült, a közbirtokos Szántai Mihály leányát vette feleségül. Jól tanított, munkáját a korabeli egyházlátogatási jegyzőkönyvek szerint igen dicséretesen végezte. Jó családba is nősült, anyósa a helybeli földbirtokos Balku család leánya, apósa széles látókörű, sokoldalú ember, aki a Zemplén megyei Szántón született, s Patakon, Debrecenben folytatta tanulmányait, majd rektor volt Váncsodon, Nagylétán, s Álmosdon is. Emellett Pest és Nógrád megye geometráinál a gyakorlatban kitanulta a földmérést, s Bécsben diplomát szerzett tudományáról. Miután 1786 decemberében feleségül vette Balku Lajos álmosdi földbirtokos leányát, Katicát, a községben letelepedve Bihar vármegye földmérőjeként dolgozott. Az eklézsia kiküldötteként, a kor jeles svájci pedagógusa és iskolareformere, Pestalozzi szociális rendszerű oktatási módszereinek tanulmányozására külföldre utazott. Olvasni, dolgozni szerető, jó karakterű, tanult, hasznos ember volt. Hetvenhét éves korában, hirtelen halállal távozott Álmosdon, 1820. június 6-án.
Az utána következő tíz esztendőben egymást váltogatták a rektorok, 1814-től a következők: Istvándi János, Kósa János, Diószegi Gábor, Miskolci András, Bogdány Dániel, Halász József. Közülük Álmosdon fejezte be földi pályafutását 23 éves korában a monostorpályi születésű Miskolci András, aki a debreceni kollégiumból jött ki az álmosdi rektóriára mint tógátus diák. 1818. április 5-én „példanélküli exament adott”, s nemsokára tüdőgyulladásban halt meg, itt is temették el.
1824–34 között Nemes Székely János a fiúiskola rektora. Falunkban született, 1788-ban, tanulmányait is itt kezdte, majd Diószegen és Debrecenben folytatta. Diószegi és nagylétai tanítóskodás után hívta meg faluja rektornak. Munkáját mind az elöljáróság, mind a falu lakóinak nagy megelégedésére végezte. Nagyon népszerű ember lehetett, jóformán minden lakodalomban násznagy volt. Fogékony, jólelkű, fáradhatatlan, szorgalmas férfiú: „Hűséges társ, jó atya, igaz atyafi, igaz barát, minden embert szerető keresztyén.”
A feltételek, a fizetés nem lehetett valami vonzó a tanító számára, mert az 1826. évi pap- és tanítómarasztás alkalmával hiába deklarálja közbirtokos atyánkfia nemes öreg Gulácsy István a presbitérium több tagjával egyetemben az eklézsiai elöljáróság tökéletes megelégedését mind a prédikátor, mind Székely János „oskola Rector”, mind a lányok tanítója, Szilágyi József munkáját illetően, a rektor és a tanító menni készül. Székely János „Bagamérba meghívatván, az meg kedvetlenedés miatt, hogy itten a bért rendesen be nem szedetvén a szükséggel küszködni kényteleníttetik, mely miá hivatalát sem folytathatja szíve szerént”. Miután az eklézsiai elöljáróság fogadkozik a restanciák pótlásáról, a rektor marad. A praeceptor viszont megy.
Annak ellenére, hogy nagy népszerűségnek örvend, 1834 tavaszán, nemsokkal váratlan halála előtt arról panaszkodik, hogy a szülők nem járatják az iskolába gyermekeiket. Ezzel gyakran a tanító bérének megfizetését próbálják elkerülni. Ezért a presbitérium úgy határozott, hogy az iskolás korú gyermekek írattassanak össze, és azok a szülők is kötelesek megfizetni a tanítók bérét, akik nem járatják iskolába gyerekeiket.
A következő rektor, Kemény Ignátz ellen állandó a panasz, „sok szülék beadott írásokban érzékenyen panaszolkodnak”, hogy iskoláját gyakran több napokig elhagyja, a gyermekek az iskolában semmit nem tanulnak, a tanuló gyermekek elfogynak. Elbocsátják, s helyébe meghívják 1838-ban a kokadi rektor Szőke Imrét. Azonban rá még sokkal több a panasz. 1840 novemberében már azt kénytelen megállapítani a presbiteri ülés, hogy „az iskola el van pusztulva”. A tanító nem végzi a munkáját, „…éretlen gyermekeire bízza nevendékeinket, kik agyonvert békákkal arcz és szájverve ijjesztgetődve, azok az iskolától elrémültek. De pusztul az oskola azért is, mert a tanító háznál jó példa nincs, nem oskola ház az álmosdi, hanem tivornya, latrok, kurvák barlangja. Egyebeket elmellőzvén Szőke Imre Rektor uram felesége fertelmes czégéres bűnt gyakorol. Kokadi Halász Andrással valóságos nős paráznaságot.”
1841. januárjában a széplaki rektort, Lovas Dánielt hívták meg Álmosdra, de már 1842. december 26-án lemond az állásáról.
1843. április 30-án az újonnan hozott tanító Vida József. Az eklézsia elrendeli, hogy „a szülők minden lehető módon gyermekeik taníttatására serkentessenek”. 1846-ben már ő is panaszkodik, hogy a „különben is szűk markú fizetésének” egy része a tanítás, kántordíj fejében még hátralékban van. Négyévi munka után ő is megválik Álmosdtól. Csupa szépet írnak róla, de megtartani nem képesek: „egy munkás szorgalmú ‘s haladó korral együtt járó józan felvilágosodású sikeres tanítású oktatót a’ Szentegyházban s azon kívül, egy nem mindennapi kellemes hangú hatós kiejtésű éneklőt, a’ szószékben egy mindig örömmel s megelégedéssel hallgatott papolót, hivatali körén kívül egy a’ szó tellyes értelmében becsületes embert kéntelen nélkülözni” mostantól a falu.
Álmosdon is, akárcsak másutt, ahol meg tudták teremteni ennek feltételeit, a kor bevett gyakorlatának megfelelően a fiúk és leányok tanítása külön zajlott. Nagyobb gondot a fiúk oktatására fordítottak. A lányok tanítójának a bére is jóval kevesebb volt, és míg a fiúk tanítását a rektor vagy iskolamester végezte, a lányokét a praeceptor.
Bár a leányok tanítójának járandóságát meghatározó díjlevelet már 1765-ben írásba foglalták, az ő mestereikről jóval kevesebb adatot ismerünk. 1788-ban Baranyi Pál negyven lánytanuló praeceptora (a fiúiskolába ekkor 52 gyermek járt). A XIX. század elejétől már rendszeresen ismerjük az egymást sűrűn váltó praeceptorok neveit: Kurutz József, Gál János, Kos Pál (1811 telének a végén meghalt), Istvándi János, Kósa János.
A Nagy-Hont megyei Alsófegyverneken született, s iskoláit a nagykőrösi gimnáziumban, majd a Debreceni Református Kollégiumban folytató Budai András nyolc esztendeig volt leánytanító itt. Korábban praeceptor volt Szalacson, majd tizennégy évig Kiskerekiben nótárius. Álmosdra a mihályfalvi leánytanítóságról hozatott. A jólelkű, fáradhatatlan tanító betegségét követően falunkban hunyt el, 54 éves korában, 1824-ben. Ezt követően Szabó László, Szilágyi József, Nagy Mihály, Szabó István, Kovács József, B. Varga Ferenc nevével találkozunk a leánytanítók sorában.
A szabadságharc bukását követő időben csak egy tanítót alkalmaz az álmosdi református egyházközség: 1849-től Szaklányi Lajos a fiúk és lányok tanítója, és ő az „énekvezető”, vagyis a kántor is. „Szorgalmatos, jó erkölcsű”, s „politikai gondolkozásmódja s magaviselet: józan s törvényszerű”, ami a politikai megbízhatóságra vonatkozó jelentéstételre kötelezettség időszakában különösen fontos szempont volt.
1861-től újból külön tanítójuk van a fiúknak és a lányoknak a református iskolában. 1861-től a bárándi születésű Kiss Imre a fiúké. Sok a panasz ellene, munkáját elhanyagolja, csak a mezőgazdaság a fontos neki, a tanulókat is mezőgazdasági munkára viszi, s bár rektori állásban van, orgonázni nem tud.
Őt követően rövid időre felbukkan a kiváló orgonista, Saja Sándor neve, aki innen Öcsödre távozott, 1879-től pedig Kovács Gáboré, aki, bár mint jó tanítót és ugyancsak kiváló orgonistát a nép szerette, minthogy másfél évi bérével adós volt az eklézsia, a szebb jövő reményében Szalacsra ment leánytanítónak.
A századfordulón igazi megnyugvást hozott az 1886-tól 1917-ig itt tanító Schleinig (időközben Somogyira változtatta nevét) Gábor. Ezt követően 1948-ig, az iskolák államosításáig egy sor kántortanító fordult meg az álmosdi református fiúiskolában, akik egy-két évet töltöttek itt: S. Nagy Ferenc, Nagy József, Szabó Gyula, Bátori Gábor, Zsigó Károly, Vígh György, Veresegyházi Attila. Csak Szabó Lajos (1929– 1938) és Füzes Gyula (1938– 1939, majd 1941– 1946) bizonyult a többieknél kitartóbbnak.
Még rosszabb a helyzet a leányiskolában: 1861-től egy fél évszázad alatt több mint egy tucat leánytanító váltja egymást, (Koroknai Benő, Derecskei Károly, Sánta János, Kádár Teréz, Szebeni József, Schleinig István, Pintye K. József, Tolnai Etelka, Király Pál, Pál Gyula, Varga Etelka, Fekete Mária, Király Piroska, Kovács Anna). Van, aki tíz esztendeig marad, mint a vértesi születésű Derecskei Károly 1863–1873 között, de azok vannak sokkal számosabban, akik csupán egyetlen esztendőt maradnak, mint a faluban elsőként alkalmazott nőnemű leánytanító, Kádár Teréz is (1883); és vannak évek, amikor a leánytanítói állás betöltetlen. Majd 1912– 1937 között, egy negyed századon át Gaál Margit a lányok hűséges tanítója. Ezt követően Bathó Ilona, Jónás Imréné Bakcsy Irén, Vígh Györgyné Dobos Katalin, Kovács Piroska.
1917-ben az egyház megszervezte a harmadik református iskolai tanítói állást is, melyet – Gyapay Emíliát és Bólya Emiliát követően – 1918–1942 között Katona Mária töltött be, 1939-ben pedig szükségessé vált a negyedik református tanító állás megszervezése is.
A tanulási kedv fokozására, a szegény sorsú tanulók ösztönzésére, segítésére számos jótékony adomány, alapítvány született az elmúlt századok folyamán. Miskolczy Lajos élete alkonyán, 1839-ben, mint micskei közbirtokos ötszáz váltóforintot adományoz az álmosdi egyháznak, hogy annak kamatát évről évre „az árva és szegény sorsú, jó igyekezetű és erkölcsű tanuló oskolás gyermekeknek osztódjon ki”. 1887-ben Fráter Imre tesz alapítványt Géza fia emlékére, a két legjobb iskolai növendék évenkénti jutalmazására. 1900-ban özvegy Zsigó Endréné négyszáz koronás alapítványa a szegény iskolás gyermekek tankönyvvel való ellátását segíti elő. Szegény iskolás gyermekek felruházását szolgálta a Fráter család 1909-ben létesített újabb alapítványa.
Bár az évszázadok folyamán volt néhány kiváló tanítója az álmosdi református iskolának, összességében véve a feltételek, a körülmények nem igazán biztosították a színvonalas tanítást, a tehetséges tanítók megtartását. Miközben a helyi földesurak jelentős tekintélye, vagyona, külső kapcsolatai révén számos, az egyházkerület iskoláinak sorsát meghatározó döntések helyszíne Álmosd (mint arról az 1806. és 18l6. évi nagy jelentőségű Álmosdi Ratio Institutionis kapcsán a neves álmosdiak munkásságát bemutató fejezetben Péchy Imre munkásságánál utalunk), a helybeli iskolában gyakran a legminimálisabb feltételek biztosítása is csorbát szenved.
A lassú, szinte „patópáli” ügyintézés iskolapéldája a reformkorban a fiúiskola sorsa. Miután már 1834 áprilisában felmerült, hogy romladozófélben van, helyette egy új épületet kellene emelni, még 1838-ban is csak ott tartanak, hogy a főkurátor tervet készíttet, a presbitériumnak bemutatják, az pedig a „méltóságos tekintetes földes uraságnak megmutatja, hogy a mimódon való felépüléséről rendelést tehessenek”.
1844 augusztusában, tíz évvel az elhatározást követően, végre aztán bemutatásra kerül az iskolaház „végleges” terve. Milyenségére vonatkozóan semmilyen támponttal nem rendelkezünk, csak azt közli a korabeli forrás, hogy „nagy vitára adott alkalmatosságot”, és mint „költséges, erőnk feletti átaljában félre tétetett”. Egy másik terv készül, amely szerint a tanítónak két szobája, kamrája, konyhája lenne benne, a „tanulóknak elegendő tágas klasszis tornáczzal lesz építve, vert falból, deszka padlással, nádtetővel, kőkéménnyel.” A számítások szerint ez 1111 váltóforint 54 krajcárba kerülne.
Miután teljesen világossá vált, hogy az önkéntes megajánlások útján ennek az összegnek az előteremtése nem érhető el, 1845. január 1-jén úgy határoznak, a költségek egyötödét a földesuraság, négyötödét a közlakosság állja. A négy osztályra osztott közlakosság azonban tiltakozott, egységesen kivetett költségek fizetése mellett ágált. Nagy nehezen mégis elkészült az épület az építőmester korhelysége, az elvégzett munka tökéletlensége, a haszontalan, gyenge minőségű tetőanyag miatti folytonos panaszok közepette. A sors kegyetlensége, hogy alig veszik birtokba, 1847. április 23-án leég. Ekkor a fiúiskola tanítójával együtt a lányiskolába költözik, a lánygyermekek és tanítójuk, Pethe Sándor részére Miskolczy Imre felajánlja az általa haszonbérlett Péchy-jószágokhoz tartozó udvarházat.
Az ezt követő évszázad során is óriási erőfeszítések árán igyekezett a református egyházközség biztosítani az igen szerény oktatási feltételeket. 1857-ben az eklézsia megvásárolja Csengeri Károly nemesi telkét a rajta lévő épülettel fiúiskola és tanítói lakás számára. 1870-ben a fiú- és leányiskolát, tanítói lakásokat rendbe teszik, tetőzetüket náddal átfedetik. A kezdetleges technikával készült épületek állandó javítást igényelnek.
1883-ban a Csengeri-féle telken leányiskolát és leánytanítói lakot építenek háromszáz forint költséggel. Valóságos viskószerű, apró ablakú, nádas tetőzetű, mestergerendás, deszkapadlású, földes, alacsony épület, száznyolcvan centiméteres belmagassággal. Felső részén egy szoba, előszobából álló tornácos leánytanítói lakás, a tornác végében az iskolába vezető ajtó. 1908-ban a tanfelügyelő elrendelte lepadlózását, ablakainak megnagyobbítását.
A lányiskola és tanítói lakás 1912 októberében leég. A Chernel József-féle alapítványi óvodában helyezik el a tanítót és növendékeit.
1900-ban új fiúiskolát építenek, zsindelytetővel. Miután 1913-ban a harmadik tanítói állás megszervezését is elrendelik, 1914 májusában tovább nem odázható az ismételt bővítés: két tanterem és egy leánytanítói lakás készül. A megkezdett építkezést a háború kitörése miatt csak 1915 szeptemberében fejezik be. 1927-ben a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium segítségével tudják rendbe hozatni iskoláikat, a tanítói lakásokat. 1936-ban megszervezik az előírt negyedik tanítói állást, de az újabb tantermet és tanítói lakást, valamint ifjúsági otthont a Bencze-kertből vásárolt és özvegy Bay Sándorné adományából kiegészített telken csak 1940-ben kezdik meg építeni. Állami segélyt is kapnak hozá, azonban a háborús mozgósítások során behívott mesterek miatt az egyévi csúszást szenvedő építkezés költségeinek megnövekedése ismét nagy tehertétel az egyháznak.
Az 1868. évi népoktatási törvény által elrendelt általános tankötelezettség lényeges változásokat nem hozott Álmosd oktatásügyében. Az állam kötelezte ugyan az elemi iskolák fenntartására a községeket, de mivel itt az egyház fenntartásában már kialakult szervezet működött, a politikai község mentesült az új intézmény létesítésénel kötelezettsége alól. (Az oktatási intézmények létesítése és fenntartása az elmúlt századok során másutt is az országban elsőrendűen a különböző egyházi felekezetekhez kötődött.)
A feltételek persze nem javultak lényegesen, annál inkább az elvárások és a realitások közötti szakadékok. 1871-ben dr. Toldi János főtanfelügyelő jelentése szerint az álmosdi iskolák nem megfelelőek, és megintést kívánnak, mivel a fiú- és a leányiskolában a tanítási eredmény csekély, a tankötelesek nem iskoláztatnak be, a kiszabott tárgyak mindegyikét nem tanítják, a tanulóknak nincsen tankönyvük, nincsen ismétlő iskola sem, holott a népiskolai törvény (1868. XXVIII. tc. 50 §-a) elrendelte a tizenhárom–tizenöt éves serdülő ifjak részére kötelező jelleggel az úgynevezett ismétlő iskolába járást, mely a hatéves elemi iskolai oktatás során szerzett ismeretek elmélyítését, a polgári élete való felkészülést szolgálták. Ezeket a téli időszakban hetenként négy este és vasárnap délután tartották. Tavasztól őszig (a mezőgazdasági munkák idején) csak vasárnap délután kellett ismétlő iskolába járni, ezért nevezték vasárnapi iskolának is. Ehhez azonban szükség volt az intézményi keret megteremtésére, tanerő biztosítására.
Egy 1872-ben készült jelentés szerint, a hat–tizenkét éves református tankötelesek száma százhúsz, közülük azonban csak 102 gyermek járt iskolába (56 fiú és 46 leány). De legtöbben közülük is főként télen látogatták az iskolát, az idő kinyíltával őszig – a mezőgazdasági munkák miatt – nem. A mulasztásokért nem büntettek meg senkit, holott ez a községi elöljáróság feladata lett volna.
Tankönyve mindössze huszonöt gyermeknek volt. A színvonalat és a sok mulasztást tükrözte az a szomorú tény, hogy mindössze tizenötük tudott olvasni. Itt is, mint az iskolák nagy többségében, a tanulók egyetlen osztályba jártak elsőtől a negyedikig. A fiú- és leányiskola (ténylegesen egy-egy osztály) felszerelése a következő volt: három fekete tábla, négy fali térkép, két földgömb, 24-24 olvasótábla, 66 természetrajzi kép.
1883-ban az egyházmegyei iskolalátogató küldöttség megállapítása szerint mind a fiú-, mind a leányiskola olyan állapotban van, hogy mindkét tanító elmozdítandó. A megnövekedett követelmények, elvárások egyre nagyobb tehertételt rónak a református egyházközségre, ezért 1893-ban úgy határoznak, hogy a leányiskolát a községnek adják át működtetésre. Az egyházmegyei közgyűlés azonban ragaszkodik a legnehezebb időkben is évszázadokon keresztül fenntartott iskoláihoz. 1903-ban az egyháztagok egy része újra az iskolák államosításának kimondását szorgalmazta, erre azonban 1948-ig nem került sor. 1904-ben megalakították az iskolaszéket, mely az iskolai körülmények szervezett jobbításával, a feltételek javításával hatékony segítségnek bizonyult. Az 1904–1905. évet lezáró vizsgákon mind a fiú- mind a leányiskola tanulói – nagy megelégedettségre – jeles eredménnyel szerepeltek. A fiúiskola I– IV. osztályában 71, az I–V. osztályú leányiskolában pedig 47 volt a vizsgázók száma.
A két világháború között a megnövekedett számú tanulók beiskolázására új iskolák és tanítói állások megszervezésére kerül sor. 1945-ben szervezik meg az ötödik református tanítói állást.
A háborús események következtében 1944. október közepétől 1944 decemberéig szünetelt a tanítás Álmosdon. Az újrainduló oktatásnak azonban számos problémával kell szembenéznie. A nehéz gazdasági viszonyok között élő szülők a családfő távolléte miatt kénytelenek gyermekeiket munkára fogni. Sok gyermek a ruhátlanság miatt nem látogathatta az iskolát.
Az álmosdi református egyháztanács 1945. július l5-i jegyzőkönyve szerint az iskola V– VIII. osztályába beiratkozott 107 tanköteles közül tizenhat végezte el sikerrel az iskolai évet. 86 tanuló a mulasztásai miatt nem volt leosztályozható.
Az 1946–47. iskolai tanévben a szakosított oktatás bevezethetése végett felmerült a református és görög katolikus iskola közötti együttműködés. Ehhez azonban a görög katolikus egyház felettes hatósága nem járult hozzá, így az álmosdi református iskola két tanévben a nagylétai református iskola partikulája lett.
1948 márciusában és májusában jelentős segéllyel rendbe hozzák az iskolákat és a tanítói lakásokat, új padokat vásárolnak. Dr. Nagy Lajos szolgabíró iskolai célokra igényelt Masina-beli kúriájának felújítására és benne kialakítandó három tanterem és tanítói lakásra vonatkozóan is megszületik a megállapodás a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium, valamint a református egyház képviselői között. Megszervezik és meghirdetik a hatodik és hetedik tanítói állást, vagyis igyekeznek minden feltételt biztosítani az önálló református iskola működéséhez. 1948. szeptember 1-jével a négy tantermes, négy tanítói lakásos, öt tanerős iskolát államosítják.
A nagyváradi görög katolikus püspökség egykori iratanyagából kiviláglik, hogy 1788–1885 között többször problémát okozott álmosdi felekezeti iskolájuk megépítése és karbantartása, valamint a tanítók fizetése. Az épületek állapota a canonica visitatiónak is tárgyát képezte. 1823-ban megállapították, hogy a nép a faluban szegénysége miatt nem képes az oktatással járó terheket viselni, így a görög katolikus gyermekek a református iskolába jártak. Álmosdon 1837-ben húsz tanulója volt a görög katolikus iskolának, akárcsak a szomszédos Bagamérnak.
A szegény iskolák tankönyvbeszerzéséhez a Helytartótanács, a nagyváradi latin szertartású püspökség, valamint a jótevők járultak hozzá. 1786-ban például kilenc román könyvet küldtek. 1849. március 15-én Szilágyi József nagyváradi kanonok és a tankerületi görög katolikus elemi tanodák igazgatója levélben értesíti az álmosdi görög katolikus lelkészt és egyházi elöljáróságot, hogy „mind eddig alkalmatos tanitójok alig lévén”, ezennel kinevezi a volt nyágrai tanítót, Foltutz Mihályt álmosdi tanítónak, akinek tanítói képessége és feddhetetlen erkölcsi jelleme révén „tellyes reménye lehet a hiveknek, hogyha magok részéről gyermekeik nevelése és iskolai tanitására a szükséges eszközöket megszerzendik, és alkalmatos iskola házat állítandnak gyermekeikből egy világosodottabb, műveltebb, szerentsésebb és boldogabb nemzedék fog sarjadozni”. Felszólította a kanonok az álmosdi híveket, hogy „a Tanitót megbecsüljék”, segítsék, járandóságát pontosan fizessék.
Erre azonban a XIX. század folyamán a szegény egyházközségnek ritkán volt lehetősége, és nem jobb a helyzet a XX. század elején sem. 1901-ben az álmosdi parochus azzal vádolja meg Dringó János görög katolikus kántortanítót a feljebbvalóihoz írott levélben, hogy „meg nem szűnő bujtogatásaival viszályt és konkolyt hint” az addig békés lakosok között. Holott az iratok tükrében úgy tűnik, hogy csupán elmaradt, jogos természetbeni és pénzbeli járandóságáért, az iskolai fűtőanyag hiányáért, a mostoha körülményekért emelt szót. „A jó lónak, hogy húzzon, nem ostor, hanem abrak kell” – írja beadványában a tanító.
1902 decemberében a tanítói hivatallal össze nem egyeztethető nyakasságáért a püspök felfüggeszti Dringót, azzal sem törődve, hogy egy félévre magukra maradnak a gyerekek. A székelyhidi járás főszolgabírója aztán 1903. április 1-jén megállapítja, hogy a tanító szabályszerű járandóságának jó részét két éve a hitközség valóban nem szolgáltatta ki.
Jellemző a korabeli helyi görög katolikus iskola viszonyaira, hogy míg az 1901–1902-es tanév folyamán a beiratott 46 gyermek közül csak hét volt, aki „rendetlenül járt fel” vagy csak „néhanapján jött fel az iskolába”, amint a tanulók neve melletti megjegyzésekből olvashatjuk az iskolai anyakönyvekben, a hitközség és a tanító között dúló háborúság miatt a következő tanévben van olyan gyermek, aki háromszáz fél napot is hiányzott (az iskolában a tanítás délelőtt és délután folyt, miközben a gyerekek délben hazamentek ebédelni).
Sipos Orbán 1903-ban megjelent Bihar megye oktatási helyzetéről készített statisztikájában a tanító hiányában nem működő álmosdi görög katolikus iskoláról nem tud adatokat közölni. Borota Karjalan tanító alatt, az 1903–1906 közötti három tanév során, az iskolába beíratott gyermekeknek csak mintegy fele volt leosztályozható, sőt az 1903–1904-es tanév folyamán 43 gyermekből mindössze tizennyolc léphetett a következő osztályba. A szülők közül jó páran, akik fontosnak tartották gyermekeik taníttatását, a református iskolába járatták őket.
A következő tanító, Szilágyi Miklós idején javul az iskolalátogatási fegyelem. Az újabb nehézséget, a teljesen tönkrement ház újjáépítését az egyházközség azonban nem képes egyedül megoldani. De 1909-ben a gróf Apponyi Albert vezette Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium anyagi segítségével nagyon rövid idő alatt új iskola és tanítói lakás épül. Március 6-án kötnek szerződést a helybeli építőmesterrel, Zsoldos Jánossal, és szeptember 19-én már fel is szentelik az épületet, este pedig az iskola udvarán rendezett népbállal ünneplik meg a nagy eseményt.
Az új tanító, az értarcsai Marián Antal azonban nem marad sokáig. Az őt követő Bótis Jánosról már megválasztásakor nyilvánvaló volt, hogy tuberkolózisban szenved, ráadásul összeférhetetlen természetűnek, dacosnak, gorombának és túlságosan követelőzőnek is bizonyult, elhanyagolta a munkáját. Aztán jött az első világháború, a hadba vonult férfiak munkaerejének pótlására a gyerekeket fogták be a családok. Jelentősen megnőtt a hiányzások száma, s egyre kevesebb gyermeket írattak be az intézménybe. Még 1915 őszén Nagy Gyula tanító elé 48 gyereket adtak fel az iskolába, de utódja, Marosán Gergely egy évvel később már csak tizenhét tanulót regisztrált a négy osztályban. A hiányzások miatt közülük is kilenc gyermek nem volt leosztályozható az év végi vizsgán.
A háború után visszakerül Nagy Gyula tanító, majd elpályázását követően a Felvidék elcsatolása miatt állástalanul maradt kisdobrai Kazicsku Mihályt választják meg a hajdúdorogi egyházmegye ajánlására 1925 januárjában. Sikerül visszaszorítania a hiányzásokat, az 1925–1926-os tanévben már 58 gyermek jár rendszeresen iskolába, és az ismétlő iskola tanulóinak létszáma is 29 fő.. 1926 januárjától analfabéta tanfolyamot szerveznek.
Az 1926 májusában tartott vizitáció tapasztalatai alapján Orbán Kálmán királyi tanfelügyelő a rendtartási naplók áttanulmányozása és a tanulók kikérdezése után a korábban oly sokat ostorozott álmosdi görög katolikus iskolát eredmény tekintetében a vármegye területén lévő összes felekezeti iskolák között a legelsők közzé sorolta. Négy gyermeket az a megtiszteltetés ért, hogy a tanfelügyelő magával vitte fogalmazási irkájukat, hogy azokat a megyei közigazgatási bizottság ülésén bemutassa.
Az iskola már ekkor szűknek bizonyult, bővítés helyett azonban a tanfelügyelőtől nyert értesülés alapján az álmosdi görög katolikus egyházközség vezetése a Klebelsberg Kunó vallás- és közoktatásügyi miniszter által éppen abban az évben meghirdetett nagyszabású állami modern iskolaépítési akció által nyújtott lehetőség kiaknázása mellett döntött. A pályázati feltételeknek megfelelően az építési telek és a fuvar, valamint a kézi napszám biztosítása a pályázó közösség kötelessége volt. Az álmosdi görög katolikus egyházközség példás gyorsasággal valamennyi feltétel elfogadásáról és biztosításáról egyetlen gyűlésen döntött. Minthogy a meglévő iskola udvarán nem állt rendelkezésre megfelelő hely, a lelkész javaslatára úgy határoznak, hogy a templom mögötti tágas helyen épüljön meg az új iskola, ezzel is szimbolizálva céljaik közösségét.
A ma is meglévő egykori egy tantermes iskola építését Balázs Horváth István és Fischer Alajos újpesti építészk vezetésével 1926 novemberében kezdték, s a következő év júliusában már fel is szentelte Mosolygó Dezső kerületi esperes Volovcsák Miklós nagylétai és Nádasy Béla álmosdi lelkész segédletével. Az új, korszerű iskolába Csekey József bagaméri műbútorasztalos készített húsz négyüléses, új rendszerű, szabadalmaztatott fapadot, 1928. január 9-én kezdődött meg a tanítás Duli Antal kántortanító vezetésével.
Úgy tűnik azonban, hogy hiába a korszerű iskola, az eldugott, határszéli Álmosd az alacsony fizetés miatt a tanítók számára csak átmeneti álláshelyet jelent. Két év után Duli Antal is eltávozik Nyírszakolyba, 57 gyermek a tanév befejezése előtt tanító nélkül marad. Az egyetlen pályázóként megválasztott Papp Zoltán 1929 júniusától 1940 novemberéig áll a görög katolikus iskola élén, stabilitást hozva annak életébe. Tanítványai családjának egyre romló életkörülményein azonban – amelyek egyre inkább gátját jelentik iskolai kötelezettségeik teljesítésének – legjobb szándéka ellenére sem segíthet.
Évről évre jelentős azoknak a gyerekeknek a száma (a tanulóknak mintegy egyötöde), akik, bár betöltötték a tizenkettedik életévüket, az elemi iskola hatodik osztályát nem végezték el, nem tanultak meg rendesen írni, olvasni sem. Nem kevesen közülük erre a korra még csak az első vagy második osztályig jutottak el, s gyakran nem azért, mert gyenge képességgel rendelkeztek volna vagy betegek, fizikailag gyengék, sérültek voltak (ilyenek is szép számmal akadtak), hanem többnyire azért, mert későn adták be őket az iskolába, s folyamatosan nagyon sokat hiányoztak.
Papp Zoltán távozását követően a legnagyobb probléma az, hogy hiába hirdetik meg állását, az alacsony fizetés és a háborús események miatt nem sikerül tanítót, s különösen férfi kántortanítót találni. Így aztán kisegítő és állandósított tanítók sorában csupa nő követi egymást a görög katolikus iskola katedráján: Pétervári Margit, Csősz Szilvia, Kiss Valéria, Koleszár Ilona. 1941 szeptemberétől a tankötelezettek magas száma miatt elrendelte a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium a második tanítói állás megszervezését. Az állásra Pétervári Margitot alkalmazzák, majd 1944 februárjától ő helyettesíti az állásáról lemondott másik tanítót is.
A nagyszámú zsidóság gyerekeinek tanítására már az 1829-as összeírás is utal, a kimutatásban egy nevelő (educillator), ifjabb Lőrintz József neve szerepel. Önálló zsidó iskolát 1902-ben szerveztek meg a településen, fiúk és lányok vegyesen jártak bele. Okleveles tanítót alkalmaztak Breyer Bódog személyében. Egy 1907 decemberében kelt kimutatás szerint fiú- és leánytanulóinak száma 45–50 fő volt. Az izraeliták iskolája 1913-ig működött. Ezt követően a zsidó gyerekek a református iskola tanulóinak létszámát gyarapították.
Álmosd oktatási intézményrendszere napjainkban megfelelő. Új, korszerű tizenkét tantermes, tornateremmel és könyvtárral ellátott iskolájában 1995. október 15-én 178 gyermek tanult. Tizennyolc pedagógusa közül hét általános iskolai tanári, hat tanítói képesítéssel rendelkezett ekkor, négy szakkollégiumot végzett, egy pedagógus képesítés nélküli, egy állás betöltetlen volt.
Településünk nevelésügyének egyik nevezetessége volt a XIX. század folyamán kisdedóvó intézete. Az álmosdi református egyház keresztelési anyakönyve szerint az 1798. február 8-án, az álmosdi nagybirtokos Chernel Jakab és Tardy Terézia fiaként született Chernel József, aki a debreceni kollégiumban végezte tanulmányait, s híres ügyvédként, táblabíróként tevékenykedett Nagyváradon, gazdálkodott álmosdi birtokán, ahol az év egy részét is töltötte, 1849. július 1-én Álmosdon kelt végrendeletében ekképen intézkedett ennek megvalósításáról: „Álmosd helységben lakozó keresztyének számára valláskülönbség nélkül alapítok egy koldusápoló- és kisdedóvó intézetet, melyben nemcsak az elnyomorodott, hanem jövedelme erejéig az olly elöregedett polgárok is, kik élelmök megkeresésére maguktól elégtelenek, bevétessenek, vagy legalább segedelmeztessenek; e végre hagyom azon két udvartelkemet, rajtok lévő épületekkel, melyek egyfelől a’ Péchy féle majorok, más felől Halász féle udvartelek közt léteznek; (…) az intézet fenntartására pedig hagyok 12.000 pengőforintokat, melynek évenkénti kamatja fordítódjon azon intézet fenntartására.”
Meghagyta azt is, hogy nevének megörökítésére az intézetre a következő szavak legyenek felírva: „Chernel József által alapított koldusápoló és kisdedóvó intézet.” Chernel József 1850. január 29-én Váradolasziban elhunyt. Bár a végrendelet előírta, hogy az intézetet halála után „azonnal életbe léptessék”, csak tizenkét évnyi késéssel, 1862. március 9-én nyílt meg ünnepélyesen.
A korát jóval megelőző szociális érzékenységű földesúr végakaratának teljesítését nemcsak az akadályozta, hogy a település középpontjában nem találtak olyan kész épületet – s telket sem –, amelyet a tervbe vett építkezés céljára megvásárolhattak volna, a Chernel féle udvartelkek pedig, távol esvén a település központjától, erre a célra, nem voltak alkalmasak, de a végrendelet végrehajtói úgy látták, hogy a helységbeli koldusok nagyon csekély száma nem indokolja a koldusápoló intézet felállítását. A koldusápolásra és segélyezésre tervezetük szerint elegendő lenne negyven ezüstforintot fordítani a kamatokból. Felvetették továbbá azt is, hogy a kisdedóvást és az e célból felállítandó intézetet „Álmosd közönségéhez mérve nem egészen célhoz vezetőnek látja, jónak látná a’ felállítandó intézetet tanodával tenni kapcsolatba”. Vagyis így akarták megoldani a régóta vajúdó új iskola építését.
Azon még csodálkozhat az utókor, hogy a helyi viszonyok ismeretét ennyire nélkülözte a bizottság szemlélete, azon már kevésbé, hogy abban a korban ennyire nem ismerték fel a kisdedóvás jelentőségét, hiszen nem szabad elfelejtenünk, hogy ez az időszak az óvodaalapítások korai szakasza. Mint ismeretes, hazánk első óvodája 1828-ban, Budán nyílt meg Brunszvik Teréz grófnő egyéni kezdeményezése és áldozatvállalása folytán. Ez egyben Közép-Európa első kisgyermekintézménye. Debrecenben is csak 1841 legvégén határozták el egy kisdedóvó felállítását, 1844 augusztusában nyílt meg.
Álmosdon végül a régi Fényes-kúriát alakították át az intézet céljaira 1860-ban, s hatalmas kapuja fölé akkor került a ma is olvasható felirat: „Chernel József Kisdedóvó és Koldusápoló Intézet MDCCCLX”.
Az intézet megszületésében, Chernel József földbirtokos végakaratának teljesítésében jelentős szerepe volt Ember József református lelkésznek, aki a végül is 1862. március 9-én ünnepélyesen megnyílt kisdedóvó megnyitóbeszédét is tartotta. Az intézmény első vezetője Farkas Balázs kisdedóvó volt. 1866. augusztus 10-én még Álmosdon született Emőd fia, a későbbi hírlapíró, akinek számos verses és prózai kötete látott napvilágot Budapesten.
Farkas Balázst a későbbi jó nevű szakíró, Komjáthy György kisdedóvó követte. 1868 nyarától a magyar óvodapedagógia legnagyobb egyéniségei sorába tartozó Szabó Endre lett az intézmény vezetője. Szabó Endre a korabeli Európa legmodernebb óvodapedagógiai irányzatát – a német Fröbel tanításait – népszerűsítette, terjesztette hazánkban. Álmosdi munkásságának éveiben a település óvodája az országos érdeklődés középpontjába került. Óvodapedagógiai lapot szerkesztett Álmosdon, könyveket, cikkeket írt. 1870 szeptemberétől már a pesti Óvóképző Intézet igazgatója volt. (Munkásságáról részletesebben a Függelékben, a Jeles álmosdiak fejezetében szólunk.)
Szinte jelképes a lap utolsó számának utolsó oldalán megjelent, 1870. augusztus 26-i keltezésű pályázati hirdetmény, mely tudtul adja az álmosdi óvoda vezérlői állásának megüresedését. De Szabó Endre távozását követően nem akadt többé olyan vezető, aki a magyar óvodapedagógusi közvélemény érdeklődésének központjává tudta volna tenni Álmosdot. Az 1989 decemberében, Szabó Endre születésének százötvenedik évfordulóján rendezett emlékünnepségek keretében a magyar kisdednevelés lelkes reformátora által vezetett egykori falunkbeli óvoda falán emléktáblát avattak tiszteletére.
Szabó Endrét követően az álmosdi óvoda vezetői közül ismerjük Szekeres Antalné nevét, aki közel harminc évig dolgozott ebben a munkakörben. Sípos Orbán 1903-as kimutatása Varga Róza képesített óvónőről tudósít. 1907 szeptemberében, tizenhárom jelentkező közül választották ki az álmosdi Chernel-féle alapítványi óvoda élére Glád Ilona képesített kisdedóvót, akit oklevelét a nagyváradi püspökség Kisdedóvóképző Intézetében szerezte 1903-ban. (Segítője Fecske Mária dajka volt.) Évtizedekig állt megszakítás nélkül az álmosdi óvoda élén. Ezt követően az óvónők lajstromában már valóban csak nők következnek: Helmeczi Istvánné, Merkovits Lászlóné, Pistai Jánosné, Pántya Antalné, Kovács Józsefné. Közülük nem egy gyermekként is ide járt.
Az intézmény a nehézségek ellenére is viszonylag folyamatosan működött. A kisdedóvót a második világháború idején 1939. március 17-től 1940. július 1-jéig a katonaság foglalta el.
Egy 1940. október 30-án kelt kimutatás szerint Herkuczné Glád Ilona óvónő és Kelemen Imréné dajka keze alá 66 fiú és 71 leány, összesen 137 gyermeket adtak. Vallási megoszlásukat tekintve 95 református, 25 görög katolikus és hét római katolikus, hat baptista és négy izraelita.
Az alapító végakaratát, a valláskülönbség nélküliséget ez a statisztika, ismerve a település korabeli felekezeti megosztottságát, jól teljesítette. Ugyanakkor, nem valósult meg Chernel József végakaratának azon része, mely a koldusápoló intézet felállítására vonatkozott. Pedig a gazdasági világválság éveiben különösen nagy szükség lett volna ennek a missziónak a teljesítésére. Időről időre némi pénzsegélyben részesültek a legrászorultabbak, de a nagy igyekezet ellenére sem sikerült létrehozni például népkonyhát, megfelelő fedezet hiányában.
Már 1918-ban a vallás és közoktatási miniszterhez fordul a falu, hogy legalább az óvónő fizetésére fedezetet nyerjenek. A kisdedóvó a két világháború között államsegély révén működött, a rendelkezésre álló korabeli leltárak, számadások tükrében meglehetősen szerény körülmények között. Csupán a legnélkülözhetetlenebb felszereléssel rendelkezett: a gyermekek foglalkozásaihoz szükséges asztalok, padok, játékszekrény, amelyben a Fröbel-féle játékokat tartották (még az 1930-as leltár szerint is), egy kötegnyi szemléltető tábla, szerepel még a korabeli leltárban egy vaskályha, ruhafogas, a gyermekek uzsonnáinak egy szekrényke, egy vizeskanna és két ivópohár…
K. Nagy Sándor írta Biharország című könyvében, 1888-ban – Chernel József halála után még negyven év sem telt el –, hogy a nagy adományozó sírját már csak ledőlt emlék jelzi a váradolaszi temetőben. Az utókortól még egy emléktábla se jutott az egykori bőkezű mecénásnak, aki, mint minden korabeli földesúr, ellentmondásoktól terhes múlttal rendelkezett, de szülőfalujának korát megelőző áldozatot hozott, nagyszerű szociális érzékenységéről tanúbizonyságot téve.
A XX. század elejétől számos olyan egyesület jött létre a faluban, amelynek célja a kulturális élet fejlesztése volt. 1903. március 22-én alakult az álmosdi Olvasó Népkör. Alapszabályát, amelyet Kerekes József ideiglenes elnök és Botrágyi Ambrus ideiglenes jegyző neve fémjelez, a belügyminiszter 1903. augusztus 3-án hagyta jóvá. Az egylet céljaként a következőket fogalmazták meg: a közművelődés terjesztése, a szellemi élet fejlesztése, „a közértelmiséget és közerkölcsiséget magasabb színvonalra vezetni”. Ezt a tudomány minden ágából tartott felolvasások, az egylet könyvtárából kölcsönözhető könyvek, hírlapok olvasása, valamint jótékony célú és az egylet javára szervezendő társas mulatságok révén kívánták elérni. A rendes tagok felvételére vonatkozólag csak életkorbeli megkötés szerepelt: minden húsz évet betöltött magyar állampolgár felvételt nyerhetett, de befogadásáról a közgyűlés döntött.
Az 1904. január 24-én tartott közgyűlésen fogadták el az Álmosdi Casino alapszabályát. Elnöke Buday Károly volt. Egyértelműen az úri osztály tagjai számára szerveződött. Célja: „…hasznos olvasmányok ‘s művelt társalgás általi fejlesztése a társas életnek. Továbbá megengedett játékok általi szórakozás.” Az egyesület helyisége naponta este kilenc óráig nyitva állt. Könyvtára volt, folyóiratokat, újságokat járatott. Tényleges működésének körülményeit nem ismerjük. 1929-ben a vármegyei egyesületi alapszabály revízió során ezek az egyesületek már nem szerepelnek. Csupán az Álmosdi Gazdakör és a Leventeegyesület létezéséről nyerünk ebből a forrásból információt. Az Álmosdi Gazdakör 1913. október 2-án alapszabályának elfogadásával kezdte meg működését. Elnöke Nemes László, jegyzője Székelyhídi Béla református lelkész volt. Az Álmosd község és vidéke gazdasági érdekeinek felvirágoztatására létrejött egyesület amellett, hogy segítette tagjainak állat-, vetőmag-, gépbeszerzéseit, terményeinek értékesítését, gazdasági megbeszélések, előadások, szakkönyvek, folyóiratok, szaklapok biztosításával, állandó információáramlással szolgálta tagjai művelődését, szakismeretének fejlesztését.
Szakirányú tevékenysége mellett jótékony célú bálok, rendezvények révén is szolgálta a település közművelődésének ügyét. Akárcsak az 1925-ben jóváhagyott alapszabály szerint működő Leventeegyesület, melynek a fiatalok hazafias nevelése, testnevelési kultúrájának, fizikai erőnlétének fejlesztése mellett jelentős szerepe volt számos kulturális megmozdulásban, bálok szervezésében. Elnöke dr. Hollóssy Andor orvos, alelnöke Horváth Endre, titkára, Bányai Lajos volt.
1935-ben Lövészegylet is alakult a településen. Jelentős szerepe volt a két világháború között működő református és görög katolikus ifjúsági egyesületeknek. A Református Leányegylet vezetője Katona Mária tanítónő volt. Számos jótékony célú műsoros rendezvény, bál fűződik hozzá. Az 1920-as években a Református Leányegylet révén klöpli csipkeverő, szalma- csuhéfonó és varrótanfolyamot tartottak.
A református egyház keretében működött négyszólamú dalárda is, melynek Dalkör volt a neve, 1922-ben alakult.
A faluban számos jó hírű zenekar játszott. A XIX. század végéig itt állomásozó huszárság, a birtokosok, a jobb módú falusi lakosság szórakozását szolgálták a kiváló álmosdi cigányprímások, akik aztán szétrajzottak az ország különböző részeire. Közéjük tartozott Veress Tóni, aki később Máramarosszigeten, Debrecenben, Budapesten hegedült, és élete végén ismét debreceni prímás lett. Fia, Veress Károly – az országos hírű Kóczó Imre veje – szintén híres budapesti cigányprímás lett. Bandájukba több álmosdi cigányzenészt vittek el. Neves cigányprímása volt a falunak Ponta Géza, jól szervezett, kiváló volt a zenekara is. Erőssége volt bandájának Lólók Ádám nagybőgős, akit hiába csábítottak, hű maradt falujához s az álmosdi cigány zenekarhoz. Élete végéig vályogot vetett, tapasztott, ő volt a legbiztosabb kezű kemencekészítő a két világháború között a faluban. Mindenki Ádi bácsija rendkívül népszerű volt. Temetésekor az egész falu részvéte kísérte koporsóját.
A második világháborút követően a politikai szervezetek által fenntartott kulturálkis mozgalmak kérészéletűnek bizonyultak. Sikere volt viszont 1946–1947 telén annak a gazdatanfolyamnak, melyet a debreceni Gazdaképző Iskola tartott állami támogatással a református iskolában. 1948–1950-ben a faluban átképző pártiskola is működött. Perjéssy Lajosné tanító vezetésével szép sikereket ért el a járási kultúrversenyeken az úttörők leány kultúrcsoportja. Az ötvenes–hatvanas évek oly jellegzetes falusi „hírharsonája”, a póznákra szerelt „hangosbemondó” is az ő sikeres szereplésük jutalma volt. Az 1950-es évek elején könyvtár, kultúrház, az egykori Fráter-kúriában keskeny filmes mozi is megkezdte a működését. Ekkoriban a politikai érdekeknek megfelelően főként a termelőszövetkezeti mozgalom sikereként könyvelték el a kulturális megmozdulásokat, eredményeket. Az 1960-as évektől Nagy Sándor vezette énekkar minden iskolai és falubeli rendezvényen szerepelt műsorával, öregbítve a település hírnevét.
Szabó Lajos református tanító úr tanítványai (1930-as évek közepe)
Iskolai csoportkép a tanítói lakás előtt az 1930-as években
Iskolai csoportkép. Katona Mária tanítónő az osztályával
Az alapnevelők első országos gyűlésén a magyar óvodaügy vezérkara, köztük az álmosdi Chernel József
végakaratából alapított kisdedóvó intézetet is vezető Komjáthy György és Szabó Endre, Pest, 1868.
(A csoport közepén Rapos József a gyűlés szellemi vezére; tőle jobbra az ősz szakállú, Horkay György,
a legelső hazai óvók egyike; tőle balra Tóth István, a miskolci óvoda vezetője; Tóth Istvántól balra Szabó Endre;
tőle balra az álló csizmás férfi, kezében kalappal Székely Gábor a szegedi óvodák megszervezője;
Rapos és Horkay mögött Fodor Lajos, a hódmezővásárhelyi óvoda országos hírű vezetője;
Fodortól jobbra Komjáthy György, aki Szabó Endrét megelőzően volt az álmosdi óvoda vezetője,
jó nevű szakíró, az Óvóképző mintaóvója; Kohányi Sámueltől balra Kobány Mihály áll,
az évtizedeken át legsokoldalúbb magyar óvó; Kohányi és Fodor háta mögött Fábry János áll.
A fényképen az egykori felsorolás szerint láthatók még: Székány, Markhot, Kussovics, Kun János,
Szabó László, Bazsalik Mihály, Bucher, Horvát, Peskó, Sándly, Szagmeiszter, Németh, Mikoláné,
Brunner L., Brunner Emma és Csoma I. Azonosításukra nincs megbízható támpontunk)
Glád Ilona kisdedóvónői oklevele (Nagyvárad, 1903. június 27.)
A Chernel József Kisdedóvó és Koldusápoló Intézet napjainkban
A Református Leányegylet csoportképe 1930 táján
A Bocskai István Állami Általános Iskola kórusa. Vezetője: Nagy Sándor tanár (1970)
