Méltóságosok, tekintetesek, nemzetesek

Álmosd, ez a jellegzetes kisnemesi település, egészen a modern időkig társadalmi életének minden területén hordozta ezt a sajátosságot. A társadalmi hierarchia élén az örökös földesurak álltak. Saját majorságuk mellett meghatározó szerepük volt a nemesi közbirtokosság (compossessoratus) fennállása idején az osztatlan közös tulajdonban lévő úrbéres telkek, jobbágyszolgáltatások, erdő, rét, legelő, regáléjog haszonvételeinek felosztásában.

Vagyonuk révén ők voltak a helyi egyház támogatói, akik az általuk adományozott föld mellett időről időre egyéb javak juttatásával segítették az egyházat. Ez a rendszer, ha időnként problémákkal is, de többé-kevésbé működött, különösen virágzó, fellendülést mutató korszakot tudhatott magáénak az álmosdi református egyház a XVIII. század folyamán, s a XIX. század elején. Hiszen ekkor számos templomi felszereléssel gyarapodott az egyház, földet kapott, sőt, egyedülálló módon, 1770-ben még tekintélyes könyvtárra is szert tett.

A földesurak közül különösen sokat köszönhetett ebben az időben a Veéreknek, gróf Teleki Lászlónak, aki, bár nem lakott a faluban, az eklézsiának gondját viselte. De említhetjük a tekintetes földesuraságok közül Félegyházi Ferenc, Kölcsey Sámuel nevét, a Péchy családot, a Csanádiakat.

Bár a rendi társadalom megszűnése után patrónusi hajlamuk alábbhagyott, azért akadt néhány jótevő a helyi vagy „külföldi földesurak” (vagyis a faluban birtokkal bíró, de másutt lakók) között ezt követően is. Az eklézsia dolgában tulajdonképpen soha nem vitték nyílt kenyértörésre a dolgot, az egyházzal való konszenzust keresték. Bár az 1818-as egyházkerületi gyűlést követően a világi és papi rend között keletkező villongásból eredően olyan nézetek kaptak lábra, hogy a világi rendet az eklézsiák igazgatásából ki akarják rekeszteni, s ennek gyanúját növelte némely prédikátor beszéde is, „kik szent hivataljokról és kötelességeikről megfelejtkezvén, elfelejtkeztek Szt. Pálnak tanácsáról és példájáról, aki Apostol létire ezt mondja a Korintusziaknak: »Nem jöttünk hogy uralkodjunk a ti hiteteken, hanem hogy szolgái legyünk a ti örömötöknek.«”

Miután az álmosdi földesurak által felelősségre vont lelkész, Német István, vonakodva bár, de aláírta a nyilatkozatot, hogy ő nem vett részt a világi rend elleni mocskolódásban napirendre tértek felette, a papmarasztalás eredménye is az lett, hogy visszatartották Németet, aki egyébként 1842-ig volt a falu lelkésze, s lett maga is nemes lévén kiszolgálója a nemesi érdekeknek.

A földesurak, ha nem is mindannyian, rendszeresen részt vettek a presbiteri üléseken, hiszen az 1765-ben megalakult egyháztanácsnak eleve valamennyi földbirtokos tagja volt. Miután eklézsián kívüli személy nem létezhetett a faluban, vagyis a település közösségének valamennyi tagja (a görög katolikus egyház létrejöttéig) ide tartozott, közös érdek is volt a rend és a jó erkölcsök fenntartása, a renitenskedők, senkinek nem engedelmeskedők kitoloncolása a faluból, mint arra konkrét példa is utal 1767-ből, s ráadásul nemes személyeket illetően.

Itt kell szólnunk az Álmosd társadalmának jelentős rétegét alkotó nemesekről, akiket mindenkor – a nemesi osztály felsőbb rétegét képviselő álmosdi földbirtokos rétegtől megkülönböztetően – nemesekként vagy esetleg, konkrét helyzetüket megvilágítandó, taksás nemesekként emlegetnek. Ők ugyanis, szemben a falu földdel rendelkező szűkebb rétegét alkotó nemeseivel, a földbirtokosokkal, olyan elszegényedett armalisták voltak, akik már nem bírtak saját földtulajdonnal. A falu valamelyik földbirtokosának telkén éltek, taksát (adót) fizettek. Voltak, akik mesterséget tanultak, és iparosként tevékenykedtek. S voltak, akik értelmiségi pályára kerültek. Ilyen volt az 1834-ben elhunyt Nemes Székely János „oskola Rector”, aki Diószegen, Nagy Létán, majd szülőfalujában, Álmosdon tanított közmegelégedésre, Vernyika János, aki, 1790–1793 között került Álmosdra lelkésznek, s 1793-ban kapott armálist (a falu lelkészei közül többen is nemesek voltak: Kass János, a már többször említett Németh István). Számosan az armalisták közül a politikai, közigazgatási élet alsóbb színterein játszottak szerepet.

A többség tényleges életmódja, öltözködése nem sokban különbözött a parasztságétól. Nem úgy nemesi öntudatuk, szokásaik. Magatartásukat a „fenn az ernyő, nincsen kas” szólás nagyszerűen tükrözi. A középnemességet utánzó gesztusaik miatt a jobbágyparasztok pazarlóknak, könnyelműeknek tartották őket. Bár a falu társadalmában életlehetőségük nemegyszer rosszabb volt a telkes jobbágynál, a kisnemes akkor is nemes maradt, nemesi előjogai birtokában, s azokat görcsösen számon tartotta. A mindennapok során elvárta, hogy a nála módosabb paraszt előre köszönjön neki, az úton kitérjen előle, és megillette a „nemzetes úr” és feleségét a „nemzetes asszony” megszólítás.

Ha volt saját telke, az, akármilyen kicsiny volt is, nemesi birtoknak számított, adómentes volt, és katonai beszállásolástól mentes. Háza még ha sárból és nádból készült egyszerű házikó volt is, nemesi kúriának minősült, és az azt megillető magánjogi és büntetőjogi védelemben részesült. A taksások azonban, ha meg is egyeztek a földesurukkal, hogy jobbágytelkük szolgáltatásait egy összegben megváltják, az attól még nem volt az övék, jobbágytelek maradt, és a közadókat is behajtották rajtuk.

A régebbi nemességgel rendelkezők lenézték a felkapaszkodókat, az „úrhatnámokat”. Nemesi öntudatuknak köszönhetően, bár a pap és a tanító bérének fizetéséből előírt módon ki kellett venniük a részüket, sokan, nemcsak szegénységük, hanem inkább gőgjük miatt, a földesuraknak megengedett módon saját elhatározásuk szerint akarták rendre fizetni, még inkább megtagadni a teljesítést.

Egy 1779/80-as Bihar megyei armalista összeírás Álmosdról húsz taksás nemes nevét közli. Közülük nemesi taksaként heten fizettek egy rénes forintot, nyolcan ennek a dupláját, öten viszont semmit, mert nyomorultak (miserabilis) vagy vének (senex). Egy húsz évvel későbbi kimutatás (1798–99) szerint az Álmosdon lévő 22 armalista nemes közül tíz tartozott a 4. osztályú, vagyis legkevesebb taksát fizetők közé, hat a harmadik osztályba, öt a másodosztályba, és egyetlenegy armalista volt, aki a nemes vármegye kasszájába az egymás között kivetett első osztályba tartozó taksát befizette.

Az álmosdi armalisták nemesítése 1753–1815 között történt, ezt tükrözi egy, a XIX. század első felében készült kimutatás. A következők kaptak ekkoriban címeres levelet: Bárány János (1762); Bárány Ferenc (1808); Balogh Ferenc és János (1780); Bihari János és fiai: János, Gábor, Antal és Albert ( 1788); Bihari Gergely és Sámuel (1788); Bihari György fiai Mihály, Pál ((1788); Csatári István (1765); Fekete Ferenc (1805); Nagy István (1753); Pályi Nagy András János és József (1815); Rátonyi Boldizsár, Rátonyi Péter (1795). Az ő nevük eredetileg Risoszokij vagy Risoszevkij (?) lehetett, ezt magyarosították; Székely Mihály (1765); Székely Mihály, János, István (1776 és 1793); Talpas György és László (1769, 1785); Thékes István (1798); Vernyika János (1793); Vass nemzetség (Álmosd, Bagagamér, 1807)

A lista korántsem teljes, hiszen nem tartalmazza az 1779–80-as összeírásból Léta Péter és János, Bodrági (későbbi változataiban Botrágyi) Mihály, János és András, Horog Ferenc és János, Szodoray István, Veress Imre, Szabó Ferenc és István, Pete Mihály, Balog István, Kis Péter, Csanády Ferenc nevét, az 1789–90-es összeírásból pedig Fiok Ferencét. Továbbá az 1796–97 -es évekből Bete Gergely és öreg Bete István, Juhász Mihály, Tulka Tógyer, Tothfalusi György és Mihály s még jó néhány kisnemesként ismert famíliáét. Valószínűnek tartható, hogy a XVII. századtól kezdve már történtek nemesítések Álmosdon, azonban az ezekre vonatkozó forrásokat nem ismerjük.

Az 1847. évi követválasztásra összeírt szavazónépesség lajstromában településünkön 189 nemes nevét találjuk (a földesurak és armalisták együtt). Ez önmagában is meghatározó nagyságrendet képvisel; ha hozzávesszük a családjaik szavazati joggal nem rendelkező nő tagjait, és a kiskorúakat, akkor teljesen nyilvánvaló, hogy a település népességének meghatározó részét alkotják. (Fényes Elek erre az időszakra vonatkozó statisztikája 1723 fős lakosságról tudósít).

Közismert, hogy Magyarországot a nemesek országának tartották, hiszen a XIX. század első felében a történelmi Magyarországon minden húsz emberre egy nemes ember jutott. Ez fokozottan érvényes volt Álmosd esetében. Itt, ahogy tréfásan mondták, ha a kutyát megdobták, a kő nemest ért.

Amikor 1802-ben felszentelték a felújított református templomot, „a jó rend fenntartása végett” a presbitérium meghatározta a templomi ülésrendet (ez egyébként a református egyházban általánosan bevett szokás volt). Mindenki csak a vagyoni, társadalmi helyzete szerint megillető székbe ülhetett. Az írásba is foglalt templomi ülésrend szigorúan leszögezi, hogy „Csak egyedül az örökös földesuraknak, akiknek adományából vagyon a templom és Parochiális házhelyek, levén arra szavuk, hogy maguk háza népének ülő helyet válasszanak. Másokra nézve pedig akár zálogos nemesek, akár taxás nemesek, s nemtelenek légyenek, egyedül az eklézsiához megmutatott jótétemény tekinthetvén. Megtilttatik, mind a nemesi, mind a közrendben levőknek a másoknak kimutatott hely elfoglalása… A férfiak részéről a szószékkel átall ellenben lévő két első szék a Tekintetes Péchy és Csanády Házaknak, rendeltett, melyben hely adódott Nemzetes Magyari Istvánnak, aki mint Péchy tiszttartója, (»ura képének viselője«), s a kurátorként bizonyított érdemei gyanánt kerülhetett a tekintetes urak padjába; a harmadik padsorban a Guthi, Csengeri, Fijok; a negyedik pedig a Balku és Chernel házak férfi tagjainak volt a helye. Ugyan ezen oldalon lévő hat első szék lett kijelölve az amalista nemeseknek. A szószék vagy katedra oldalán a két első szék a bíráknak, a fennmaradó helyek pedig mindkét oldal padsoraiban az egyház község többi férfi tagjainak.

Az asszonyok részére a jobb oldalon a két első szék, vagyis padsor a Péchy és Csanády házaké volt. A második székbe tiszteletes asszonynak is hely adódván; a harmadik Magyari István tiszttartó és a nótárius (a falu jegyzője) háza népeinek; a negyedik a Péchy és Csanády háznál szolgálatban lévő belső asszonyoknak és leányoknak; az ötödik Nemes Székely, Botrágyi; a hatodik Nemes Nagy és Katona István háza népének helye lett. A másik oldalon az első, második és harmadik székek a Balku, Chernel, Guthy, Csengeri és Fijok uraimék háza népének rendeltetett; a negyedik-ötödik a Bihari, Király Nemes ház népeinek; a hatodik a Horog Gyarmati István és Ferenc, valamint Barta János háznépeinek. Az utolsó két szék az iskolába járó leányoknak, a fennmaradó többi szék az eklézsia közrendű asszonyainak, leányainak.”

„Úrnak születni kell” – mondják a falu lakói, s példaként hozzák fel az egyik hajdani földesuraság, a tekintélyes vagyonnal rendelkező Bay család ma is köztük élő képviselőjét, a köztiszteletnek örvendő Fekete Albertet, akinek udvarias viselkedésén, gesztusain, beszédmodorán, szertartásos meghatározottságán ma is érezhető az egykori neveltetés, hiába hurcolta meg az élet, hiába, hogy vagyonát vesztve sokáig építőipari segédmunkásként kereste családjának a kenyeret. De „aki úrnak született, az is marad”– sommázzák sok évszázados tapasztalataikat a falubeliek. Ezt az egykor áthághatatlannak tűnő társadalmi meghatározottságot jól érzékelteti, hogy amikor a két világháború között az egyik földműves leánykája – a ma közmegbecsülésnek örvendő nyugdíjas értelmiségi, a falu hagyományainak lelkes ápolója – a templomból kijövő úri hölgyek toalettjét csodálva azt súgta édesanyjának: „Egyszer énnekem is lesz kalapom, mint az álmosdi úri asszonyoknak”, édesanyja aggódva jegyezte meg: „Csak el ne mondd senkinek, mert bolondnak hisznek!”